Grace Kelly: egyesek szemében a híres és gyönyörű színésznő, másoknak Monaco hercegnője. Sokan azt hitték, hogy utóbbi rangja miatt az élete könnyű volt és tündérmesébe illő, akiért eljött a hercege, hogy hazavigye álomszép palotájába. Nos, érte valóban eljött a herceg, mégpedig egy igazi herceg, de hogy élete mennyire lett ettől mesébe illő, az már más téma.
Grace Patricia Kelly az 1950-es évek egyik hollywoodi üdvöskéje volt, kinek karrierje hirtelen kezdődött és már huszonöt éves korára a legmagasabbra ívelt. De mint ahogyan a legtöbb sztárnak, az ő élete sem volt sima és zökkenőmentes. Bár gazdag nagypolgári családban nőtt fel Philadelphiában, sznob szülei magasrendű elvárásainak nem nagyon tudott megfelelni.
Édesapja szegény ír családból származott, aki sikeres kőműves vállalkozásának köszönhetően gazdag, befolyásos emberré nőtte ki magát. Édesanyja előkelő, német nemesi családok leszármazottja volt. Grace és három testvére kitűnő nevelést kaptak, a legjobb iskolákba járhattak. Szülei, különösen apja, nem sokra tartotta a félénk, zárkózott természetű kislányt. A legtöbb reményüket fiukhoz, ifjabb Jackhez fűzték; valamint elsőszülött leányukhoz, Margarethez; és legkisebbjükhöz: Elizabeth Anne-hez. Grace valahogy kimaradt ebből. Önbizalom-hiányos, magányos gyermek volt.
Élete akkor vett éles kanyart, amikor tizennyolc évesen New Yorkba ment és beiratkozott az Amerikai Színművészeti Akadémiára. Mindenáron színésznő akart lenni, bár családja nem sok reményt fűzött hozzá. Inkább a másik két lányt tudták volna elképzelni egy ilyen karrierrel.
Alig tizennyolc évesen itt ismerkedett meg első szerelmével – aki feltehetőleg az első férfi volt az életében – Don Richardsonnal (eredeti nevén Melvin Schwartz), egy zsidó származású színész-rendezővel, aki ekkor már harmincéves volt és nős. A lány szülei ellenezték a kapcsolatot egyrészt a származása miatt, másrészt mert jóval idősebb volt, ráadásul házas, bár a válása éppen ekkor zajlott.
Grace első sikeres színházi fellépését a családja nem nézte meg, még ekkor sem hitték el, hogy a lány viheti valamire, azt még kevésbé, hogy lenne tehetsége a színészethez. Ő azonban nem adta fel. Meghallgatásról meghallgatásra járt, míg végül megkapta a szerepet az 1952-es Délidő című filmben, mely később a főszerepet játszó Gary Coopernek meghozta az Oscar-díjat. Grace egycsapásra híressé vált, és 1954-ben a Vidéki lány című filmben nyújtott alakításáért ő is megkapta a legjobb női főszereplőnek járó aranyszobrocskát. Alig volt huszonöt éves ekkor.
1955-ben Franciaországba utazott, a Cannes-i filmfesztiválra, ahol útközben egyik ismerőse rábeszélte, hogy ha már odamegy, Monacót ne hagyja ki. Az apró hercegség uralkodója ezekben az időkben a 32 éves III. Rainier Grimaldi volt, aki csak pár éve foglalta el a trónt. Őszintén megmondva, Grace-nek fogalma sem volt Monacóról, sem a hercegről; Rainiert pedig kicsit sem érdekelték a sztárok vagy a film világa. Igazság szerint a bemutatást amolyan illemből ejtették meg, de utólag bevallva, mindkettőjüknek úgy hiányzott ez a találkozás, mint hátuk közepére a púp. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor rádöbbentek, milyen könnyedén megtalálják a hangot egymással.
A herceg ekkor már egy ideje kereste a párjának való asszonyt, de szeretőkön kívül nem igazán tudott megismerni senkit, akivel családot tudott volna alapítani, s aki megfelelő hercegnője lett volna apró birodalmának. Grace visszautazott Amerikába és nagyon meglepte, amikor rájött, hogy a herceg igencsak intenzíven érdeklődik iránta. Miután szabad utat engedett neki, a férfi hevesen udvarolni kezdett.
J. Randy Taraborrelli életrajzi könyvében az ismerősök, barátok és rokonok visszaidézett beszélgetései, a levelezések idézetei zavarba hozzák az olvasót, nem igazán tudja, mit is higgyen a színésznő érzéseiről, a herceg esetében úgyszintén. Én legalábbis így éreztem. Ez persze nem feltétlenül az író hibája, csupán észrevételezem. A vallomások és visszaemlékezések szerint, egyik pillanatban a színésznő úgy áradozott a hercegről, mint egy szerelmes bakfis, máskor meg mintha teljesen közömbös volna. Minden rosszindulatot félretéve, részemről nem igazán tudtam eldönteni, hogy a herceg személye vonzotta-e igazán, vagy a tény, hogy hercegnővé válhat. Nem lehet elsikkadni afelett a tény felett sem, ami konkrétan le is van írva, hogy Grace úgy érezhette, ezzel a házassággal végre sikerült apja aranykosarába pottyannia.
Miután 1956-ban megesküdtek Rainier-vel, Grace-nek végképp le kellett mondania filmes karrierjéről. Bár mindennél jobban imádta a szakmáját, hercegnőként nem lehetett tovább színésznő. Botrányosnak találták volna. Házassága révén abba is bele kellett mennie, hogy ha gyermekeik lesznek, soha nem hagyhatja el a Hercegséget mindegyikkel együtt. S ha egyszer úgy dönt, hogy nem akar a herceggel tovább élni, le kell mondania a gyermekeiről.
A gyermekáldás gyorsan bekövetkezett. Kilenc hónappal az esküvő után, 1957 januárjában világra jött elsőszülött kislányuk, a kis Caroline; majd 1958 márciusában Albert herceg. Ezek után Grace kétszer is elvetélt, de pár évvel később, 1965. február 1-jén megszületett Stephanie hercegnő. Az ezt követő hatodik terhességét szintén elveszítette, és az orvosok azt ajánlották, ne vállaljon több gyereket. Ez nagyon elkeserítette.
Grace számára sem az anyaság, sem hercegnői teendői nem voltak könnyűek. A kisfiát gyakorlatilag kivették a kezéből, szinte csak Rainier foglalkozhatott vele, emiatt anya és fia kapcsolata meglehetősen távolságtartó lett. Nem úgy a két leánygyermek, akiknek nevelését ő intézhette, mégis csúnyán kudarcot vallott velük. Kamaszkorára Caroline zabolátlan, lázadó szellemű ifjú hölgy lett, s húga kicsit sem maradt el tőle engedetlenségben, sőt, talán még nővérénél is kezelhetetlenebb volt.
Grace számára hercegnői rangja sem volt könnyű. A Grimaldi család az első perctől kezdve elutasította. Anyósa például – miután házasságot kötöttek Rainier-vel – soha többé nem tette be a palotába a lábát, miután Grace odaköltözött. Sógornője a kezdetektől fogva kimutatta ellenszenvét, s egyébként is az örökké intrikálódó, gyűlölködő Grimaldik lenézték őt. Egyedül apósa, Pierre herceg volt iránta barátsággal, bár eleinte ő is ódzkodott a színésznőtől.
Grace nagyon jól tudta palástolni az érzelmeit, anyja korán megtanította erre, de ettől csak ridegnek és távolságtartónak tűnt alattvalói szemében. Hiába tett akármit, nagyon nehezen fogadta el a monacói nép. Idegen betolakodónak tekintették, aki még arra sem képes, hogy normálisan megtanulja a nyelvüket. Ez az ellenszenv azért idővel enyhült.
Ugyanez jellemezte a házasságát is. Felhőtlenül boldognak még véletlenül sem lehetett nevezni. Legalábbis kezdetben. Állítólag házasságuk utolsó évei voltak Grace és Rainier számára a legboldogabbak. Számíthattak egymás támogatására, és megszilárdult köztük az a szeretet-szerelem kapcsolat, aminek mindig lennie kellett volna. Mindezt talán a sok közös probléma is megedzette, ami a gyermekeikkel – különösen a lányaikkal – járt.
1982. szeptember 14-e szomorú gyásznap lett Monaco életében. Grace Kelly váratlanul elhunyt. Az előtte lévő napon kisebbik leányával, Stephanie-val utazott az egyik szerpentines monacói úton, amikor kisodródott az egyik kanyarban és elszállt a hegyoldalon, fejtetőn landolva egy kertben. A tizenhét éves Stephanie megúszta könnyebb sérülésekkel, de édesanyja súlyosan megsebesült és másnap belehalt a sérüléseibe. A hír mindenkit lesújtott. A herceg élete végéig gyászolta hitvesét. Ő 2005-ben hunyt el.
Persze az emberek találgatásokba bocsátkoztak, mint mindig, ha egy híres ember idejekorán megy el, ráadásul tisztázatlan körülmények között. Gyorsan elterjedt a pletyka az úgynevezett Stephanie-teóriáról. Ez azt a felvetést erősítette, hogy igazából nem is Grace vezetett, hanem Stephanie, akinek nem volt még jogosítványa. Közismert volt a kis hercegnő lázadó, vadóc természete, ráadásul nem sokkal korábban kitalálta, hogy autóversenyző akar lenni. Természetesen a szülők nem díjazták az ötletet, ami újabb ellenszegüléshez vezetett a lány részéről. Ugyanakkor az is tény, hogy Grace nagyon rosszul vezetett mindig. Bizonytalan, félénk volt az utakon, és nem egyszer okozott kisebb koccanást. Már ez is elvette a kedvét és inkább sofőrt alkalmazott. Ez az alkalom, hogy mégis ő vezetett, nagyon ritka, kivételes helyzet lehetett, de akik ismerték, határozottan állítják, hogy soha nem engedte volna Stephanie-t vezetni a veszélyes hegyi úton, különösen jogosítvány és minden tapasztalat nélkül.
Kevesen tudják, hogy Grace Kelly nagyon hitt a sorsban és a megérzéseiben. Állítólag 1955 tavaszán, amikor először járt Monacóban, és először haladt a veszélyes monacói utakon, megjegyezte útitársainak: „Kinek van ahhoz bátorsága, hogy ezeken az utakon közlekedjen? Halálosan rettegek. Istenem, soha életemben nem vezetnék ezen az útvonalon. Biztos vagyok abban, hogy azonnal a szakadékban kötnék ki.” A sors iróniája, hogy így is lett...
Írta: Csiribusz
Képforrás: en.wikipedia.org; shisly.cocolog-nifty.com; moly.hu; thetimes.co.uk; beyondgracekelly.com; nj.com; rickscafetexan.blogspot.hu
