Kalózok! Mit tudunk róluk? Hogy valamikor a régi időkben békés utazókat és kereskedőket támadtak meg, hogy aztán kifosszák és legyilkolják őket. Némelyik kalózvezér köré valóságos legenda szövődött. Vajon mennyi igaz mindebből, kik is voltak ők, hogyan éltek?
„Ami becsületes munkával gyötrelem és izzadság, az ágyúval és puskával hatalom és szabadság. Célunk ezért rövid, ámde vidám élet.” – ezen idézet Bartholomew (Black Bart) Robertstől származik, aki a maga idejében rettegett kalózkapitány volt és szavaival lényegre törően foglalta össze a kalózélet értelmét. A kalózok öntörvényű emberek voltak, erkölcsi megkötések nélkül. Ha szabadságérzetük azzal járt, hogy fosztogassanak, raboljanak, erőszakoskodjanak vagy gyilkoljanak, akkor azt tették.
De hogyan kezdődött ez az egész "kalózosdi"? Állítólag a spanyolok aranyimádatával. Miután Kolumbusz Kristóf Amerika földjére lépett, tömérdek aranyhoz jutottak a spanyolok. A hatalmas kincseket hajókra pakolták és Európába szállították. Csakhogy a többi nyugat-európai – például az angolok – irigykedve figyelték a spanyolok gazdagodását, ám nyílt csatákba nem akartak bocsátkozni velük. Ezért maguk béreltek fel kalandorokat, akik úgymond hivatalosan fosztogatták a spanyol hajókat. A legrettegettebb kalóz, a spanyolok által El Dragónnak, azaz Sárkánynak hívott Sir Francis Drake volt.
A hiú és büszke Drake, buzgó protestánsként gyűlölte a spanyolokat, akiket a Pápa csatlósainak tartott. Megvetette magát a Pápát is, aki szerinte nem más volt, mint maga az Antikrisztus. Drake hitbuzgósága odáig jutott, hogy maga az angol királynő, I. Erzsébet támogatását is elnyerte, akit azzal kecsegtetett, hogy rendkívül gazdaggá teheti. Mindez magában rejtette a háború lehetőségét Spanyolországgal szemben. Drake, tervei szerint meg akarta kerülni Dél-Amerikát, hogy annak nyugati partvonalát végigfosztogathassa és mérhetetlen kinccsel térhessen haza.
Drake valószínűleg visszaélt a királynő bizalmával. Minden tettéről azt állította, hogy a királynő hatalmazta fel rá, noha ezeket az írásbeli dokumentumokat soha, senki nem látta. Akkoriban a tengeren nem volt mód a törvény betartatására, tehát gyakorlatilag azt tett, amit akart.
Drake a Magellán-szoroson szándékozott áthajózni. Erről a szorosról annyit tudni kell, hogy rendkívül veszélyes vizeket ölel magába, s még ma sem szívesen hajózik arra senki, inkább kerül egy nagyot a Horn-foknak, pedig az sem veszélytelen. Bárhogyan is, Drake-nek sikerült meglepni a spanyol hajósokat. Végighaladva a nyugati partvonalon, kifosztatta a spanyol hajókat és a védtelen településeket. Ám a legnagyobb zsákmány még hátra volt, egy hatalmas hajó, a Cacafuego, mely kétszer akkora volt, mint Drake hajója. Egy hónapi követés után, Drake megpillantotta az úszó óriást és csellel becserkészve elfoglalta, elképesztő mennyiségű kincsét pedig elorozta. A Cacafuego 1300 ezüstrudat, 14 láda vert pénzt és megszámlálhatatlan értékes holmit szállított. S hogy fogalmunk legyen, mekkora összegről van szó: a zsákmány fedezte az egész küldetés összegét, 4700 százalékos hasznot hozott a befektetőknek, s annyi pénzt jelentett a királynőnek, ami fedezte a kormány egyéves kiadásait.
Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a királynő lovaggá ütötte Drake-et, s ettől kezdve a kalózélet vonzóvá vált a nemes ifjak szemében. Egy év leforgása alatt legalább ezer kalózküldetést indítottak útnak, de csak az érhetett el sikereket, aki Drake-hez hasonlóan zseniális navigátornak bizonyult. A kalózexpedíciók egynegyede soha nem tért haza.
A legnagyobb zsákmánynak mindenképpen az évente egyszer összegyűlő, kincseket szállító hajóflotta számított, amelyek együtt szelték át az óceánt. Ezeket a flottákat egyszer sem sikerült a kalózoknak levadászniuk. Hamarosan megjelentek az új kontinensen azok a telepesek is, akik idővel megalakították saját kalózcsapataikat. 1620 táján több európai ország lakosa is megtelepedett a karibi térségben. Csakhogy életük nem volt olyan egyszerű, meg kellett harcolniuk a területekért több spanyol urasággal is, akik mind azt hitték, hogy ezek a szigetcsoportok Istentől kapott elidegeníthetetlen tulajdonuk.
A telepesek egy része francia vaddisznó-vadász volt, akik később bukanír néven váltak hírhedté. A spanyolok nem szívesen osztoztak meg velük földjükön és 1630 táján elkergették őket. Így váltak kalózokká, miután egy angol és holland tengerészekből verbuválódott csapathoz csatlakoztak.
A kalózok többféle fegyvert használtak harcaik során, de a kedvencük a gránát volt. Másik közkedvelt fegyverként a mordályt használták, a tengerész szablya pedig a fedélzeten folyó belharcokhoz kellett. Rövid pengéje nem akadt bele a lelógó kötélzetbe és szűk helyen is kitűnően manőverezhettek vele. A kalózok gyakran nem csak a kincset, de a hajót is zsákmányul ejtették. Általában a kisebb, kétárbocos briggeket, vagy az egyárbocos, hatalmas fővitorlával rendelkező szlupokat kedvelték. Ezek a hajók gyorsak voltak és 50-100 főnyi ember befogadására alkalmasak.
A kalózok legkedveltebb központja Port Royal volt, amely a karibi szigetvilág Jamaica szigetén fekszik és a britek alapították. Az első kormányzók megpróbálták rávenni a bűnözésre hajlamos egyéneket a kalózkodásra, hogy megvédjék az angol fennhatóságú gyarmatot a spanyoloktól. Nem kellett sok bátorítás, így a térség minden részéből özönleni kezdtek a bukanírok a felhívásra. A kalózok hallgatólagosan támogatott gonosztevők lettek. Közben Port Royal fejlődött, lakossága folyamatosan nőtt és állandó védelemben volt a tenger felől. De mint ilyen, virágzott a bűnözés és a prostitúció. A kikötői tavernák adtak találkahelyet a Karib-térség legelvetemültebb gonosztevőinek.
Sir Henry Morgan velszi származású volt és 1665-ben érkezett a szigetekre. Mindent tudott a katonai taktikáról, vérében volt a hadtudomány, miután katonacsaládból származott. A bukanírokból a legütőképesebb sereget kovácsolta. Általában kisebb településeket támadtak meg, többnyire olyan helyeket, melyek kevéssé voltak védve, és legtöbbször a vasárnapi istentisztelet ideje alatt hajtották végre a támadásaikat.
Morgan ambíciózusának azonban nem volt elég mindez. Komolyabb városokat vetett szemet, mint a spanyolok aranybányájára, Panamára. Egyfelől úgy gondolták, hatalmas kincsekre tesznek szert Panama lerohanásával, másfelől meg akarták alázni a spanyolokat azzal, hogy saját fennhatóságuk alá helyezik a várost. A spanyolok óceánparti városát mindig biztonságosnak hitték, mert a szárazföld felől huszonnyolc kilométernyi esőerdő választotta el a kalózoktól. Senki nem gondolt arra, hogy bárki képes lenne átszelni a dzsungelt azért, hogy támadást indítson Panama ellen.
Morgan óriási sereget toborzott. Hívó szavára harmincnyolc kalózhajó gyűlt össze kétezer fős legénységgel, hogy majd elhajózzanak a Chagres folyó torkolatáig, elfoglalják a spanyol erődöt, és kenukon felevezve meglepetésszerűen rajtaüssenek a spanyolokon. Ám nem volt szerencséjük. Idővel gyalogszerrel kellett folytatniuk útjukat a dzsungelen át, ráadásul az indiánok értesítették a spanyol falvak lakóit a veszélyre. Mire megérkeztek a településekre, nem találtak ott senkit, sem élelmet, sem ivóvizet, csak mérgezett kutakat. A kalózok éheztek és saját csizmáikat kezdték enni. Végül az elcsigázott sereg megérkezett a városhoz. A panamaiak várták őket. A kincsek nagy részét már elrejtették, de így is óriási zsákmánnyal távoztak a bukanírok.
A spanyol királynő, miután megtudta, mi történt Panamával, szörnyen haragos lett és bosszújában Morgan fejét követelte. Az angolok ki akarták engesztelni a spanyolokat, így elfogták Morgant és Londonba vitték. Ott azonban hősként ünnepelték és mint Sir Henry Morgan, kormányzóhelyettesként tért vissza Jamaicára. Morgan később egyike lett azon kalózoknak, akik békésen szenderültek jobblétre. Alkoholizmusa és éjszakai tivornyázásai vitték a sírba. Halálakor ágyúszóval búcsúztak tőle és nemzeti gyásznapot rendeltek el. Ez volt az utolsó alkalom, hogy egy kalózt ünnepeltek.
Pár évvel később Port Royalt is utolérte a végzete. 1692-ben egy hatalmas földrengés következtében megnyílt a föld és a város felét elnyelte a tenger mélye. Ezrek haltak meg a katasztrófa során. A romok ma is állnak... emlékeztetőül...
A bukanírok azonban nem adták fel. Újabb és újabb kikötőket kerestek, hogy aztán újabb rablóportyázásra indulhassanak a világ tengerein. A történészek úgy tartják a következő harminc év lett a kalózok aranykora. 1680 és 1725 között a világ összes országával hadilábon álltak. Akkoriban nagyjából 5000-10000 között lehetett a kalózok száma, és körülbelül hetven kapitány parancsnoksága alatt voltak.
Az aranykor kalózai minden tengert saját felségterületüknek tekintettek. Különösen azokat az útvonalakat, melyek Európát a Kelettel és egyéb gyarmataival kötötték össze. A kalózok elképesztő mennyiségű zsákmányhoz jutottak hozzá azokban az időkben. Mindez komolyan veszélyeztette az akkori világkereskedelmet, de az európai hadiflottákat jobban lekötötték az egymással való hadakozások, minthogy felszámolják a kalózkodást. A skót származású visszavonult William Kidd felajánlotta szolgálatait a brit kormánynak, de azoknak sejtelmük sem volt arról, hogy Kidd korábban maga is kalóz volt. Hamarosan William Kidd lett a Föld leghírhedtebb kalóza. A valamikori pandúr akkor vált rablóvá, mikor a New York-i kocsmákban legénységet toborzott. Nem fizetett zsoldot, de azzal csábította a tengerészeket, hogy a kalózzsákmányból igazságos részesedést kapnak.
Egyik alkalommal a tengeren, egy francia hajó akadt útjukba, s mivel a franciák akkoriban háborúban álltak az angolokkal, megtámadták a hajót, amely tömve volt selyemmel, drágakövekkel. S ha már így történt, mindezt hadizsákmányként könyvelte el, ami megilleti őt. Így kezdődött Kidd kalóz-pályafutása. Amikor mindezt az indiai kereskedők megtudták, úgy döntöttek, felfüggesztik kereskedelmüket az angolokkal. Ezzel kimondták Kiddre a halálos ítéletet. William Kidd visszavonulót fújt. Ekkor terjedt el a pletyka, hogy Kidd elásta valamilyen szigeten a sok összerabolt kincset. Megszületettek a „kalózok kincse” történetek. Az utókor azonban soha nem talált sehol kincseket, kivéve a Long Island-i Gardiners szigeteken: 21 kg aranyat, 24 kg ezüstöt, 6 bála különleges anyagot: muszlint, selymet, aranyszövetet.
Willam Kidd soha nem tért vissza kincseihez. Elfogták, elítélték és 1701 májusában kivégezték Angliában. Szurokkal bekent és láncokkal betekert teste négy évig lógott a Temze fölött okulásul mindazoknak, akik kalózkodásra vetemednének. A mesés kincsekről szóló történetet legismertebben Robert Luis Stevenson dolgozta fel Kincses sziget című könyvében.
Harminc évvel később Port Royal pusztulása után, a kalózok újabb központot hoztak létre a karibi térségben, a Bahamákhoz tartozó New Providence-t. Az innen származó kalóztörténetek egyike Anne Bonnyról szól, a kalózasszonyról. Anne Bonny egy ügyvéd törvénytelen leányaként látta meg a napvilágot. Hogy bosszút álljon apján, megszökött egy sehonnai tengerésszel. Úgy tartják, Anne heves természetű lány volt, aki állítólag egy vita során tőből lemetszette vitapartnere orrát. Miután New Providence-be került, elhagyta férjét egy fiatal kalózért.
A kalózélet vonzotta az Anne-típusú fiatal lányokat. Menekülési lehetőséget adott számukra a család és a gyermekek elől, akik mind kötöttségeket jelentettek. A lányok éppúgy álmodoztak a nyílt tenger szabadságáról, mint a fiúk. Egy napon Anne Bonny szerelmével együtt elkötött egy hajót, hogy azzal induljanak zsákmányért. Pár nap múlva bele is botlottak egy holland hajóba, amely Jamaica felé tartott. Itt ismerte meg Anne azt a „fiút”, aki egyedül a többiek közül, beszélt angolul. Mary Readnek hívták. Mary hasonló sorsú fiatal lány volt, mint Anne. Törvénytelen gyerekként született, majd miután törvényes fivére meghalt, anyja fiúként kezdte nevelni, hogy anyósától örökséget csikarhasson ki számára. Amikor a kislány serdülőkorba ért, anyja kiadta egy francia asszony mellé szolgálónak, mert anyagi gondjai voltak. Mary unta ezt az életmódot, így Flandriába szökött és a spanyolok elleni háborúban lovas katonaként tüntette ki magát. A háború után tengerésznek állt, így került ama holland hajóra, mely Jamaica felé vitte. Nem volt könnyű férfinek álcázva matrózéletet élni. Miután már ketten voltak – Anne és Mary – a sok férfi között, kezdték őket tisztelni és egyenlő félként bántak velük. Amikor egy brit fregatt csapdába ejtette őket, a férfiak mind a hajó belsejébe menekültek. Nem úgy a két asszony, akik a fedélzeten maradtak és bátran küzdöttek tovább.
1720-ban aztán bíróság elé állították őket. Az ítélet kötél általi halál volt. Csakhogy mint kiderült, mindketten áldott állapotban voltak és az akkori angol törvények kimondták, hogy állapotos asszonytól nem vehetik el az életet. Így mindkét asszony megúszta a hóhérkötelet. Mary megszülte a kisbabáját, de trópusi lázban mindketten meghaltak. Hogy mi lett Anne sora, azt senki nem tudja.
A kalózok legrémisztőbb szimbóluma a fekete zászló. A rajtuk látható csontvázak, koponyák, keresztbe tett lábszárcsontok mind a halál jelképei voltak. Korábban vörös zászlót használtak, ami nagyjából 1700-ig volt szokásban. Ezután jött divatba a fekete színű lobogó. Sok kalóz szerette a ma már jól ismert csontos, koponyás zászlókat, de legtöbbjük saját jelképét festette a fekete szín közepébe.
New Providence másik ismert látogatója Edward Teach volt, közismertebb nevén Feketeszakáll. Éjfekete szakállát nagy türelemmel növesztette ilyen hihetetlen hosszúra. Támadáskor égő kanócokat tűzött a kalapja alá, ami különös fénybe vonta az arcát, mintha nem is emberi lény, hanem valami túlvilági figura lenne. Ez még félelmetesebbé tette amúgy sem épp barátságos ábrázatát. Nem volt átlagos ember, sem átlagos kalóz. Nem két pisztolyt hordott, hanem hatot és még felesége is tizennégy volt.
Tettei miatt hamarosan vérdíjat tűztek ki a fejére. A fáma szerint Feketeszakállt nem lehetett legyőzni. Robert Maynard főhadnagyra várt a feladat, hogy a kalózvezért elfogja. Véres csata árán ugyan, de sikerült megölni Feketeszakállt. Miután fejét levágták, testét a tengerbe dobták, ami állítólag hétszer körbeúszta a hajót.
A britek közben befejezték évszázadokig tartó tengeri csatáikat, így teljes fegyverzettel a kalózok ellen fordulhattak. Öt éven belül háromezer kalózt fogtak el vagy végeztek ki. Ám volt egy ember, akitől még a haditengerészet is rettegett: Bartholomew (Black Bart) Roberts. Talán különös, de kalóz mivolta ellenére hithű keresztény volt, aki sosem nyúlt alkoholhoz. Állítólag négyszáz hajót támadott meg élete során. Kemény, fegyelmezett, igen jóképű, de mogorva férfinek írták le a korabeli írásokban. Az elfogott matrózokkal nagyon kegyetlenül bánt, levágta orrukat vagy fülüket, sőt, egy alkalommal néhány tengerészt az árbocokhoz szegeztetett.
Ám Black Bart Roberts nem csak kegyetlenkedéseiről volt ismert, hanem kivételes navigációs képességeiről is. Egy alkalommal rabszolgaszállító hajóra bukkant, amit kifosztottak a kalózok. Anélkül, hogy foglalkozott volna a leláncolt rabokkal, egyszerűen felgyújtatta a hajót.
1722-ben, miközben az afrikai partokat rabolta, nyomára akadt az egyik hadihajó és sarokba szorította. Miután a híres kalóz meghalt, emberei utolsó akaratának engedelmeskedve a tengerbe dobták élettelen testét.
Black Bart Roberts halálával lezárult egy korszak. Attól kezdve a haditengerészet már csak tisztogató munkát végzett. A kalózok aranykora véget ért.
Forrás: A Világunk titkai / Kalózok (1998) című dok.film alapján írta: Csiribusz
Képforrás: cdapress.com; history.com; explorerworld.hu; bbruschi.deviantart.com; kalozoklap.mindenkilapja.hu; sarel.cgsociety.org; time-az.com; wallpapercave.com; terreceltiche.altervista.org; linkedin.com; pinterest.com; piratesinparadise.com; theilluminerdy.com; keyword-suggestions.com; nautica.com.br; fanpop.com
