Ma, a mobiltelefonok korában már igencsak nehéz elképzelni, hogy még hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt is egy lakatlan szigetre került, szerencsétlen hajótörött egyetlen reménysége egy ledugaszolt üvegbe zárt üzenet lehetett. Pedig egy tűt sokkal könnyebb megtalálni egy szénakazalban, mint a Föld felszínét borító, 340millió négyzetkilométernyi tengerben és óceánban egy olyan palackot, amelyet a szeszélyes áramlatokra bíznak reménykedő gazdái.

Elena Herbingen és Tommy D. Johnson 2002 áprilisában a Costa Rica-i Nicoya félszigeten található Santa Cruso-ból indult útnak Elizabeth névre keresztelt motoros jachtjukkal. Bár barátaik figyelmeztették őket, hogy komoly vihar várható, ők nem sokat törődtek az aggályoskodó megjegyzésekkel. Bíztak a tizenhárom méter hosszú, erős építésű hajóban, amely már nyolc éve szelte a habokat, és még soha semmiféle gond nem akadt vele. A parttól néhány kilométerre található szigeteket akarták meglátogatni, és úgy gondolták, ilyen rövid távon még egy óriási vihar sem árthat nekik.

Délután kettőkor néhány perc alatt elsötétült az égbolt, feltámadt a szél, és fél órával később már egy tomboló vihar kellős közepén találták magukat. A hajótest valószínűleg ellenállt volna a hullámok rohamának, de egy hirtelen manőver során eltört a kormánylapát, és a hajó irányíthatatlanná vált. A radar és az antenna-árboc kettétört, a fedélzetre zuhant fémtömeg pedig eltorlaszolta a kormányfülke ajtaját. Így a motort sem tudták leállítani. Elena és Tommy a kabinba menekült, és tehetetlenül imádkozott, miközben a hajó teljes sebességgel száguldott a vakvilágba. A pokoli utazás több mint három és fél óráig tartott. 

A vihar lassan csendesedni kezdett, elfogyott az üzemanyag is, és végre leállt a motor. Már éppen fellélegeztek, amikor a hajótest hirtelen felemelkedett, majd dermesztő recsegés-ropogás kíséretében egy sziklához vágódott. A következő félóra eseményeit egyikük sem tudta igazán felidézni. Amire emlékeztek az az volt, hogy kimenekültek a kabinból, mindketten a vízbe vetették magukat, és vadul tempózni kezdtek a közeli szárazföld felé. Egy örökkévalóságnak tűnt a körülbelül egy kilométeres út, de végül sikerült épségben partot érniük. A kimerültségtől mindketten ájultan zuhantak a fövenyre.

Másnap kiderült, hogy gyakorlatilag mindenük odaveszett. Hitetlenkedve vették tudomásul, hogy egy lakatlan szigetre kerültek. Az egész sziget nem lehetett hosszabb három kilométernél, és dús növényzet burjánzott mindenfelé. Az első nap semmit sem ettek, de megpróbálták felmérni a helyzetüket. Biztosak voltak abban, hogy ez a hely távol esik a hajózási útvonalaktól. Tommy úgy vélte, valószínűleg a partoktól 250-300 kilométerre található szigetcsoport valamelyik tagján lehetnek. A következő napokban körbejárták a szigetet. Az ellentétes oldalon egy korhadt hajóroncsot találtak, ami – a formájából ítélve – legalább ötven évvel korábban kerülhetett oda. A környéken hemzsegtek a cápák, így a vízbe nem igazán merészkedtek be…

Elena teljesen összeomlott, de Tommy kijelentette; biztos abban, hogy hamarosan megmenekülnek. A trópusi záporok összegyűjtött vizét itták, bogyókat, magvakat és gyümölcsöket ettek, és időnként a tenger is megajándékozta őket egy-egy partra sodort hallal. Tommy nap mint nap azt hangoztatta, hogy tekintsék ezt egy igazi túlélő show-nak, ahol valóban életre-halálra megy a játék.

A kilencvennyolcadik napon végre feltűnt egy hajó, és egyenesen a sziget felé tartott. Annyira megdöbbentek a látványtól, hogy csak tátott szájjal bámulták, amint a hajó lehorgonyoz, és egy csónakot engednek a vízbe, ami néhány perc múlva oda is ért hozzájuk.

Miután a hajóorvos alaposan kivizsgálta őket, és beadott néhány vitamin injekciót, a kapitány meghívta őket a kabinjába. Mielőtt belefogtak volna a mondókájukba, Paul Gibson kapitány megdicsérte őket, hogy remek ötlet volt a palackposta, majd hosszasan ecsetelte, milyen hihetetlen szerencse, hogy ők rábukkantak, miközben a szigettől olyan kétszáz mérföldre a tengerfenéken rejtőző roncsokat kutatták. Elena és Tommy döbbenten néztek egymásra, majd közölték, hogy ők semmiféle üzenetet nem rejtettek palackba. A megzavarodott kapitány behozta a vízből kifogott palackot, amelyben egy kissé elsárgult levélen pontosan ennek a szigetnek a koordinátái szerepeltek. Tommy kijelentette, hogy ez mindenféleképpen lehetetlen lett volna, hisz fogalmuk sem volt arról, hol is lehetnek valójában. 

Később a levél alaposabb elemzése során kiderült, hogy ötvenkét esztendővel ezelőtt írták, és annak a hajónak valamelyik utasa bocsátotta útjára, amelynek a roncsait megtalálták a másik partszakaszon. A palack fél évszázadot hányódott az óceánban, és éppen akkor találta meg kétszáz mérfölddel odébb egy hajó, amikor Elena és Tommy hajótörést szenvedett ugyanazon a szigeten.

Két évvel a hajótörés után Tommy visszatért a lakatlan szigetre, és egy kis emlékművet épített annak a névtelen hajósnak, akinek csodás megmenekülésüket köszönhették.

Forrás: Hihetetlen magazin / 2003. november – lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: uvegrekattanva.hu; internetmonk.com