2020. máj 09.

Vicky hercegnő megakadályozhatta volna a világháborúkat?

írta: Csiribusz
Vicky hercegnő megakadályozhatta volna a világháborúkat?

Mindenkori történelmünk egyik legnagyobb „mi lett volna, ha...” kezdetű talányának alapja: Viktória angol királynő leányának, Vickynek a rajongása Németország iránt. A királyi hercegnő végül is a porosz trónörököshöz ment feleségül, és ő lett az édesanyja II. Vilmos német császárnak. Kézenfekvő a kérdés: ha Vicky előbb lett császárné, vajon megakadályozhatta volna, hogy két hazája háborúba keveredjék egymással és az egész világgal?

vh1.jpg

/Vicky hercegnő, a későbbi német császárné és porosz királyné portréja - 

Franz Xaver Winterhalter festménye 1867-ből/

Az angolok 2001-ben szinte egész éves ünnepségsorozat keretében emlékeztek meg Viktória királynőjük halálának századik évfordulójáról. Mivel legidősebb leánya, Vicky hercegnő is ugyanebben az évben hunyt el, Németország meg a Vicky-mánia lázában égett. Az őrület odáig fokozódott, hogy a közvélemény már-már azon siránkozott: vajh' miért is kellett meghalni szegény hercegnőcskének és miért is nem akadályozhatta meg szülőhazájával az 1914-18-as nagy háborút? Azt a világégést, amelyet lelkes német megálmodói úgy tituláltak, mint „a háború, mely véget vet minden jövőbeni háborúnak”. Egy kicsit Károly herceg is hozzájárult a mánia fokozódásához, amikor elküldte üknagynénje iránti legmélyebb tiszteletadását kifejező videoszalagját, amelyet a néni halálának 100. évfordulóján Potsdamban megrendezett gyászszertartás síri csendben hallgató közönsége előtt vetítettek le.

Vicky hercegnő 1840. november 21-én született Londonban, Nagy-Britannia és Írország királynőjének, Viktóriának és Albert Szász-Coburg-Gotha-i hercegnek az első gyermekeként. Azért nevezték Vickynek, hogy megkülönböztessék az anyukájától. Jövendőbeli férjével, Frigyes Vilmos porosz királyfival tízéves korában Londonban ismerkedett meg, és a trónörökös a következő években gyakran meglátogatta. Amikor nyilvánosságra hozták az eljegyzésüket, a Times azon fanyalgott, hogy a királyi hercegnőt ezzel „kiszolgáltatták egy jelentéktelen európai dinasztiának”. Ha arra gondolunk, hogy Vicky egy napon majd német császárné lesz, akkor a Times tévedett. Ha viszont a tényleges tragikus történéseket tekintjük, akkor a lapnak mégiscsak igaza volt, hiszen Viktória végül is egy 99 napos császárságért mondott le a brit koronáról.

Egyelőre azonban a vőlegény édesanyja és a liberálisabb gondolkodású poroszok csak abban reménykednek, hogy ez a házasság jótékonyan fog hatni a porosz politikára. Az esküvőt 1858. január 25-én tartják a londoni St. James-palotában. Vicky férje tétova, nem tudja eldönteni, hogy a poroszos katonai vagy az angolos liberális oldalhoz csatlakozzon. A fiatalasszony élénk, közvetlen, kissé talán túlbuzgó is. Iskolázottabb, mint a férje, a próbálkozásai azonban, hogy beleavatkozzon a politikába és némileg szabadabb brit szellemet vigyen a poroszok közé, sehogy sem sikerülnek. Gyakran hazalátogat az édesanyjához Angliába, hogy tanácsot kérjen. Frigyes szerelmes belé, Bismarck érzékinek nevezi a kis Vickyt. Egymás után nyolc gyermeket hoz a világra; elsőként 1859-ben Vilmost, a jövendőbeli trónörököst. (A nehéz szülés következménye a későbbi császár sorvadt karja – melyet egyesek patológiai problémái kiváltó okának tartanak.) Frigyes lesz Pomeránia helytartója, és 1861 októberében Vickyvel együtt szervezi meg 61 éves édesapja királlyá koronázását Königsbergben.

vh2.jpg

/Viktória hercegnő férjével és gyermekeikkel -

Franz Xaver Winterhalter festményén 1862-ben/

A decemberi választások azonban földcsuszamlásszerű eredményt hoznak. I. Vilmos király zsákutcába kerül, és a lemondását fontolgatja. Biztos benne, hogy a parlament nem fogja megszavazni a haderőreform költségvetését. Az egérfogóból végül úgy sikerül kimásznia, hogy 1862-ben Bismarckot teszi meg miniszterelnökké, aki „vérrel és vassal” nemcsak a haderőreform törvényét veri keresztül. Frigyes trónörökös viszont elszalasztja a lehetőséget, hogy király legyen és a liberális fejlődésélére álljon Poroszországban. A csalódott trónörököspár átmenetileg egyfajta emigrációba vonul Angliába, és csak 1864-ben tér vissza Poroszországba. Ekkorra a királyapuka népszerűsége már feljövőben van, miután sikeresen megakadályozta, hogy a dánok bekebelezzék Schleswiget. 1866-ban Königgrätznél megveri az osztrákokat, 1870-ben pedig Sedannál a franciákat. Bismarck kancellár eléri, hogy a német fejedelemségek egységes nemzetállamot alapítsanak, és 1871. január 18-án Versailles-ban a Német Birodalom császárává kiáltják ki I. Vilmost. A francia jóvátételi pénzekből könnyedén beindul a birodalomépítés, amelyben az uralkodó csak mellékszerepet játszik, a politikát Bismarck csinálja. A császár népszerűsége töretlen, és amikor 91 éves korában, 1888. március 9-én jobb létre szenderül, kétszázezer alattvalója rója le kegyeletét a berlini dómban.

Bár fiát, az inkább békességre hajlamos Frigyest a königgrätzi és a sedani csatanyerés után háborús hősként ünnepelték, igazi politikai szerepet nem kapott. Közvetlenül apja halála előtt derült ki, hogy neki meg gégerákja van, ezért megműtik, és mire császárrá koronázzák, már beszélni sem tud.

A történeti rejtély, mely a centenáriumi megemlékezések időszakában a német történészek körében újra és újra megfogalmazódott, a következő volt: „Mi lett volna, ha Vicky férje előbb léphet trónra?” Mondjuk, 1862 szeptemberében, amikor I. Vilmos császár késznek látszott lemondani. Ha ez bekövetkezik, akkor a jámbor Frigyesnél jóval eszesebb angol feleség irányítása mellett a trónörökös hajthatta volna végre a német társadalom liberalizálását (korai weimarizálását), és a két hatalom között kivételesen szívélyes kapcsolat teremtődhetett volna meg. Így mind Anglia, mind Németország számára feleslegessé vált volna a „minden háborúkat egyszer és mindenkorra megelőző háború” megvívása, mely két világháborúba torkollt, azok mindmáig ható szerencsétlen és tragikus következményével együtt.

Sajnos, I. Vilmos mégsem mondott le, és uralkodása kitartott 1888-ig, amikorra is kancellárja, Otto von Bismarck – aki Viktóriára mindig is úgy tekintett, mint egyfajta angol kémre – már kiformálta Németország végzetesre sikeredett militáns arculatát. Frigyesnek végül mindössze 99 napja maradt az uralkodásra, mielőtt halálos gégerákja végzett volna vele. Örökébe 29 éves fia lépett, aki Bismarckot ugyan elcsapta, de addigra már a Vaskancellár ambícióinak eredményeképpen megállíthatatlanná vált Németország totális militarizálása.

A különc, kiszámíthatatlan és katonáskodóan pózoló II. Vilmos császárról ezt írja az édesanyja: „Vilmos egyetlen vágya, hogy nagyobb és erősebb flottája legyen a briteknél, de ez tökéletes őrültség.” A császár nem tart igényt az anyja társadalmi éleslátására. Viktória hercegnő politikailag elszigetelődik. A Frankfurt melletti Kronbergben, kedvenc palotájában hunyt el 1901. augusztus 5-én egy lovasbaleset nyomán.

Hogy Németország története más irányt is vehetett volna, ha Vicky hercegnő férje, Frigyes, hosszabb ideig birtokolhatta volna a trónt, nem teljesen alaptalan feltételezés. Könnyen lehet, hogy nem bíztak volna mindent a Vaskancellárra. A hercegnő ugyanis fel volt háborodva Bismarck autokratikus vezetési stílusán. Egy 1875-ben édesanyjának címzett levelében így írt: „Középkori elveket vall a sajtóról, általában is egy középkorból visszamaradott fickó, akinek a modern kormányzás és az igazi szabadságeszmények mind csak jiddis okkultizmus.”

A hercegnő szerint a német nacionalizmus, militarizmus és idegengyűlölet egytől egyig a nők társadalmi kezelésének mélységesen anakronisztikus módjában gyökerezik. Állandóan arra sarkallta a férjét, hogy igyekezzen minél többet tenni a női szerepek kiteljesítése érdekében. Egyszer még arra is rávette, hogy teljes díszpompában tegye tiszteletét egy szertartáson a berlini zsinagógában, ezzel is kimutatva, hogy elhatárolódik az antiszemitizmustól. „Mindennek megvetése, ami idegen, és most ezeknek a szegény zsidóknak is, nos, ez valóban meglehetősen visszataszító”, írta a szabadelvű hercegnő. Ha megadatott volna neki, hogy férje kezét finoman irányítva a háttérből formálgassa a modern Németországot, idealista vélekedések szerint lett volna esély az első világháború mészárlásainak elkerülésére.

Álmodozzunk csak el kicsit: nem lett volna világháború, nem alázták volna meg a háború végeztével Németországot, nem következett volna be a szárnyait épp csak bontogató weimari köztársaságot szétrobbantó pusztító infláció, értelemszerűen Hitler sem lett volna, még nácik sem, de Trianon és Auschwitz sem.

Forrás: ismeretlen magazin lapjairól lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: hu.wikipedia.org

Szólj hozzá

Történelem Régi történetek Ismert személyek