1971 karácsonyán Juliane Koepcke mindössze 17 éves volt. Szülei német zoológusok voltak, akik a perui Limában, az ottani Természettudományi Múzeumban dolgoztak. Egyetlen lányuk, Juliane, már Peruban született. 14 éves volt, amikor az amazóniai esőerdők vidékére költözött szüleivel, és ott kísérte figyelemmel kutatómunkájukat. Az oktatási hatóságok azonban nem nézték jó szemmel, hogy a kislányt kiszakították a megszokott tanulási környezetéből. Arra kötelezték a szülőket, hogy visszavigyék Julianét a limai német iskolába. Itt érettségizett le 1971. december 23-án. A bizonyítványt másnap, december 24-én vehette át.
/Juliane és a szülei/
Az édesanya, Maria, korábban visszarepült volna lányával a dzsungelvidékre, de Juliane ragaszkodott a vizsgákhoz és a bizonyítvány személyes átvételéhez. Ezért halasztották el az utazást Szentestére. Az apa felhívta feleségét, hogy inkább maradjanak még, ne utazzanak a LANSA rossz hírű légitársasággal. Ennek ellenére Maria megvette a nehezen megszerezhető repülőjegyeket.
Azon az estén vihar volt, így hét órával később indultak el. Hamarosan viharfelhők közé keveredtek, és a gépet villámcsapás érte. Mindez tüzet eredményezett, s az utasok között pánikhangulat bontakozott ki.
„Anyámmal fogtuk egymás kezét, de nem tudtunk beszélni. A többi utas sírt és kiabált”- mesélte Juliane a BBC-nek 2012-ben. - „Körülbelül 10 perc elteltével nagyon erős fényt láttam a bal oldali külső motor irányából. Anyám nagyon nyugodtan azt mondta: 'Ez a vég, mindennek vége'. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket valaha hallottam tőle.”
A repülő zuhanni kezdett, és a géptest darabokra hullott szét még a becsapódás előtt. Juliane az ülésbe volt szíjazva mindvégig, miközben 3000 méter magasból szabadeséssel zuhant a föld felé. Az amazóniai esőerdőbe esett le, ahol földet éréskor elájult, és csak másnap reggel tért magához.
„Súlyos agyrázkódást kaptam, ezért nem tudtam felülni. A szemem is bedagadt” - mondta később a Vice-nak. „Volt egy mély vágás a bal vádlimon, és a kulcscsontom is eltört. Csak később tudtam meg, hogy a becsapódás és a nyomáskülönbség miatt a kapilláris erek szétpattantak a szememben. Ezért volt vérvörös a szemem fehérje. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy zombi.”
/a kamasz Juliane/
Koepcke 11 napot töltött az esőerdőben, amelynek nagy részében egy patakot követett a folyóig. A dzsungelben súlyos rovarcsípésekkel és botfly lárvák fertőzésével küzdött sérült karján.
A negyedik napon Juliane három holttestre bukkant, két férfira és egy nőre, akik az ülésekkel együtt csapódtak a földbe. Nem sokkal később felfedezett egy nyílt sebet a karján, amit elleptek a lárvák. Szerencsére a tizedik napon talált egy elhagyatott motorcsónakot egy hordó üzemanyaggal, amivel fertőtleníteni tudta a sebet.
Még ugyanezen a napon talált egy kis kunyhót is, ahol meghúzhatta magát. Miközben a kunyhóban pihent, hangokat hallott, és először azt hitte, angyalok beszélnek hozzá, de aztán rájött, hogy emberek azok. A visszatérő favágók rátalálták, és kenuval vitték lakott területre. Hamarosan légi úton kórházba szállították, ahol újra találkozhatott az apjával. „Alig tudott megszólalni, és az első pillanatokban csak átöleltük egymást.” - mondta.
/édesapjával a kórházban/
Édesanyja holttestére január 12-én bukkantak rá, azt mondták, ő is túlélte a balesetet, de súlyosan megsérült, nem tudott mozogni. Néhány nappal később belehalt a sérüléseibe.
/Juliane visszatért a dzsungelbe a roncsokhoz 1998-ban/
/Juliane napjainkban/
Juliane volt a baleset egyetlen túlélője, a többi 85 utas és a személyzet 6 tagja életét vesztette. „Természetesen sokáig, évekig voltak rémálmaim. Újra és újra visszatért az anyám, és a többi ember halála miatt érzett gyász. A gondolat, hogy vajon miért én voltam az egyetlen túlélő, azóta is kísért engem, és mindig kísérteni fog” - mondta Juliane a Vice-nak.
Csiribusz
Forrás: en.wikipedia.org; doily.hu
Képforrás: taketotheskypodcast.com; allthatsinteresting.com; owlcation.com; doily.hu
