2020. máj 23.

Udvari bolondok

írta: Csiribusz
Udvari bolondok

Tényleg voltak udvari bolondok? A középkori főurak és főpapok nem minden aggodalom nélkül tekintettek egy-egy udvari esemény elé. Számtalanszor el kellett viselniük, hogy az udvari bolondnak nevezett paprikajancsi büntetlenül sértegeti őket, és így köznevetség tárgyává válnak. Ugyanakkor ez a törvényen kívül álló pojáca évszázadokig a biztonsági szelepet jelentette az uralkodói ostobasággal szemben is. 

ub1.jpg

/Benczúr Gyula: Mátyás fogadja a pápa követeit (részlet)/ 

A régi társadalmakban a szellemi fogyatékosok óriási tiszteletben és kiváltságban részesültek. Az isteni bölcsesség letéteményeseinek tartották őket, mindent szabadon kimondhattak, bármit megtehettek. Eszébe sem jutott senkinek, hogy elkülönítse vagy éppen gyógyítsa őket. Sőt, mivel képesek voltak jókedvre deríteni környezetüket bizarr, bolondos viselkedésükkel, a kora középkortól kezdve a királyi, főpapi és főúri udvarok népszerű tagjai lettek. Státuszszimbólumnak is tekintették őket: egy magára valamit is adó főember törpéket, muzsikusokat, táncosokat és bolondot tartott. Volt idő, amikor a pápák sem vetették meg az efféle úri huncutságokat. Mivel ekkor az udvari bolondok még csakugyan értelmi fogyatékosok, feltételezhetjük, hogy nem az irónia kifinomult eszközeivel szórakoztatták kenyéradó gazdáikat.

A reneszánszig a természet meghökkentő termékének minősült a bolond, aki a királyi udvartartáshoz tartozott, és ugyanolyan elbírálás alá esett mint a vadászkutyák, sólymok, idomított állatok. Ha ügyesen szökdécseltek, megtanultak trombitán játszani, ezernyi badarságot összehordani, fintorogni, máris ugyanolyan elbánásban részesültek, mint a királyi karvalyok. Úgy tűnik, ez olyannyira jó megélhetést biztosított, hogy némelyek nem átallották színlelni az őrültséget, csakhogy felfogadják őket. A középkor vége felé egyre több szimuláns keveredett közéjük, a reneszánsztól kezdve pedig csaknem valamennyi hivatásos bolond ebbe a kategóriába tartozott.

A bolondokat szimbolikus ruhadarabokkal és jelekkel ábrázolták. Öltözetük tipikus darabja a bohócsipka, amelynek szamárfülein csörgők csüngtek. Fűrészfogszerűen varrott köpönyegüket egy övvel fogták össze, melybe egyik oldalon aranyozott fából készült kardot, a másikon pedig pálcát dugtak, melyre felfújt disznóhólyagot akasztottak, s abban egy marék száraz borsó zörgött. Legfőbb ismertetőjelük a jogar – egy csörgősipkás bolondfejben végződő bot -, amely a királyi felségjelvény karikatúrja. Öltözékük hagyományosan az őrület két színében, sárgában és zöldben pompázott. Bár a korabeli ábrázolásokon ez a bolond sztereotip képe, úgy tűnik, hogy a hivatalos ünnepi alkalmakat kivéve ezt az öltözéket sohasem viselték. Legalábbis az udvari költségvetésekben nincs nyoma annak, hogy nagy tételben szereztek volna be csörgőket, szamárfüles sipkákat. Végtére is a király sem sétálgat minden nap koronával, hermelinpalásttal és jogarral. A bolond pedig az uralkodó torz mása, a hatalom fordított képe. Panaszra azért nem lehetett okuk, gazdájuk jóvoltából úgy öltözködtek, mint a legfényűzőbb nagyurak. Az udvari könyvelés adatai szerint például hihetetlen mennyiségű cipőt fogyasztottak: akadt olyan sztár-bolond, akinek a király hat hónap alatt százhárom pár lábbelit utalt ki! Nemcsak ruhatáruk fényűző, gyakran igazi szeretetben és megbecsülésben is részük volt. Általában rendeltek melléjük egy gondozót (kezdetben valóban fogyatékosok!), aki ellátta őket, kaptak egy szolgát és több lovat is.

ub2.jpg

/Casimiro Tomba: A részeg katona és az udvari bolond/

A XV. századtól szokássá vált, hogy a bolondokat állandó szolgálatra fogadták fel, hivatalos státuszt kaptak, és alkalomszerűen fizetett szolgákból állami tisztviselőkké léptek elő. Kinevezésük halálukig szólt, és ha az uralkodó előbb távozott az árnyékvilágból mint ők, az utód megörökölte őket. Ám ha a bolond-státusz megüresedett, olyan versengés támadt érte, mint egy püspöki szék esetében. Kezdetben a bolondok az alsóbb társadalmi rétegekből kerültek ki, sőt, akadtak bolond-nevelésre specializálódott családok is. Később a szellemi igények növekedésével már nem ritka, hogy orvosok, patikusok vagy akár nemes emberek csaptak fel bolondnak.

Udvari mulattatónak lenni nem volt könnyű mesterség, és olyan sokféle képességet igényelt, ami együttesen csak igen kevés emberben volt meg. A bolond elsődleges feladata volt, hogy szórakoztassa urát, vagyis tömegével kellet ontania a meséket, mókákat, anekdotákat. Dalokat, verseket kellett szereznie, játékokat, rébuszokat szójátékokat kitalálnia. Szüntelenül résen kellett lennie, hogy megtalálja a megfelelő szót, amely célba talál, megfelelően adagolni az alázatot és a pimaszságot, s úgy gonoszkodni, hogy közben mulatságos legyen. Hogy urának változatos szórakozást nyújtson, időnként át kellett alakulnia táncossá, akrobatává, kobzossá. Megtanult kézen járni, tagjait ezerféle módon kitekerni, ijesztő és mulatságos fintorokat vágni, gazdáját és az udvaroncokat utánozni. Munkája leginkább egy mai bohócéhoz hasonlított, csakhogy ő sohasem hagyhatta el a porondot, és megírt szövegkönyve sem volt. A bolond egyszemélyes színház, akinek a veleszületett adottságait keserves inasévekkel kellett megtoldania egy profi mulattató felügyelete alatt.

A pályakezdő bolond tehát nevelőt kapott, aki a legkisebb figyelmetlenségért is jól elnáspángolta. Ám amikor hivatalba lépett, a tanulóévek fájdalmaiért gyakran bőségesen kárpótolta magát lelkifurdalás nélküli „gyűjtögetéssel”. Akadt, aki gátlástalanul és tehetségesen lopott, és szarkáskodásán az egész udvar mulatott. Többen a nevük alatt megjelenő pamfleteket adták el szép áron, és olyan is akadt, aki udvari kapcsolatait váltotta csengő aranyakra. Persze előkelő és kiváltságolt helyzete szükségképpen féltékenységet is szült, és mágnesként vonzotta az ellenségeket. Utálták őt a kegyencek, akiket bármikor kitúrhatott a királyi kegyből, az udvaroncok, akiken a nyelvét köszörülte, és a költők, akik sosem tudták elfogadni, hogy ez a csepűrágó a királyi udvarban páváskodik, miközben nekik, a valódi tehetségeknek, felkopik az álluk.

Való igaz, hogy a bolondnak az uralkodó mellett játszott szerepe senki máséhoz nem hasonítható. Ő nem szolga, nem tanácsadó, nem udvaronc, hanem a király kiváltságos partnere, aki mindenhová követi őfelségét. Ott van a vadászatokon, az államtanácson – ahol gyakran bele is kotyog a vitákba, sőt, a magánlakosztályába is követi urát. Csaknem korlátlan szabadságot élvez: keresztnevén szólíthatja királyát, tegezheti, minden további nélkül a szavába vághat, kritizálhatja, kigúnyolhatja, összeszidhatja, tanácsokat adhat, megcibálhatja a szakállát. Mindent megtehet, és bármit kimondhat. Még az igazságot is. Villámhárító a király és az udvar között. Tőle kapja meg az uralkodó azokat az információkat, amelyeket környezete nem mer elé tárni. A bolondot gyakran ábrázolták tükörrel a kezében, mert egész lényével tükröt tartott az uralkodó elé. Néha elgondolom, nem lenne rossz, ha a politikusainknak kötelező lenne „állami bolondot” tartaniuk…

Forrás: torimaskepp.cafeblog.hu

Képforrás: wiki.startlap.hu; divany.hu

Szólj hozzá

Középkor Régi történetek Hétköznapi dolgok...