A Challenger tragédiája – 1986. január 28. Ez a nap éppúgy indult, mint a többi, a NASA Intézet tudósokból és mérnökökből álló, összeszokott csapata számára. Újra és újra ellenőrizték az űrhajó felkészültségét a rutinfeladatnak számító következő útra.

A hét űrhajós – köztük az első civilként űrbe menő Christa McAuliffe tanárnő – megkapta az utolsó instrukciókat. A kilövő bázis körül emberek ezrei vártak a kilövés pillanatára. Ki gondolta volna, hogy másodpercekkel a fellövés után szörnyű tragédia történik? A Challenger felrobbant, elpusztítva mind a hét utasát és három évre visszavetve az amerikai űrutazási programot.

A Challenger végzetes útjának előzménye előző este kezdődött, mikor a télen megszokott floridai időjárás –3 fokra lehűlt. Emiatt kora reggel a NASA ún. „jégbrigádja” ellenőrzést tartott, hogy nem rakódott-e le jég az űrhajón. Ez azért nagyon fontos, mert kilövéskor leválhat és megsértheti a hővédő burkolatot. Később kiderült, hogy a kaliforniai Rockwell Társaság egyik mérnöke, aki zártkörű tévéláncon figyelte a vizsgálatot, telefonon kérte, halasszák el a kilövést.

Minderről a figyelmeztető telefonról nem tudott sem a legénység, sem a tömérdek ember. Számos feladatukhoz tartozott többek között egy százmillió dollár értékű műhold pályára állítása is.

A kilövés előtti percekben elhúzták a lépcsőt a milliárd dolláros űrhajótól és a három hatalmas hajtóműtől. A külső üzemanyagtartály több mint tíz emeletes volt, és kétmillió-kétszázhetvenezer liter folyékony oxigént és hidrogént tartalmazott. A két indítórakétában több mint négyszázötvenhárom tonna súlyú szilárd üzemanyag volt. Megkezdődött a visszaszámlálás, a tömeg izgatottan felmorajlott, majd üdvrivalgással fogadták a látványos kilövést. A nézők között ott voltak az űrhajósok családtagjai, valamint a tanárnő osztályának tizennyolc tanulója, akik kétezer-négyszáz kilométert utaztak csak azért, hogy élőben nézhessék tanárnőjük történelmi vállalkozását.

Tizenhat másodperccel a kilövés után a fő üzemanyagtartály és a két indítórakéta rátért a kijelölt pályára, hogy elhagyja a Föld légterét, és a hatalmas test kecsesen a hátára fordult. A repülésirányítás jelentette, hogy mindhárom hajtómű megfelelően működik. Utasítást adtak az űrhajónak, hogy álljon teljes sebességre. A parancsot végrehajtották, de alig három másodperccel később a NASA nagy hatótávolságú televíziós kamerái döbbenetes képeket közvetítettek. A tévénézők láthatták, amit a lent álló tömeg nem, hogy egy apró, de jól kivehető narancsszínű fény gyúlt ki az űrhajó közepén, az alsó rész és a külső tartály között. Pár másodperc alatt bekövetkezett az elképzelhetetlen. A Challenger lángba borult és darabjaira esett szét.

A Challenger széthullott roncsait szinte azonnal el kezdték keresni, bár egy órát várni kellett a robbanás után, mert a szilánkok még mindig hullottak az égből. Az Atlanti-óceán tizenöt négyzetkilométernyi területén folyt a keresés. A robbanás ereje óriási volt és nagy területen szóródott szét, ennek ellenére a legnagyobb darabokat a tenger fenekéről hozták fel, köztük egy hét és fél méter nagyságú részt a törzstestből.

A NASA ugyan nehezen, de beismerte, hogy első állításukkal ellentétben nem halt meg azonnal a hajó legénysége, sőt túlélték a robbanást, s valószínűleg még akkor is éltek, amikor kabinjuk becsapódott az óceánba.

A vizsgálat három szálon haladt. Először is tanulmányozták a NASA nyolcvan és a hírközlő szervek kilencven kamerájának felvételeit. Aztán ott volt a milliárdnyi komputerjel, melyet a tragikus sorsú legénység és a földi irányítás küldött egymásnak. Végül pedig a Challenger megtalált roncsai szolgáltattak segítséget a nyomozáshoz.

Kérdésként felmerült, hogy okozhatta-e a tragédiát az a jegesedés, ami miatt a rockwelli mérnök aggódott. Arra is gyanakodtak, hogy talán a külső üzemanyagtartály szigetelése sérült meg egy pár nappal korábbi, apró baleset során, amikor egy darukar a feltételezések szerint megkarcolta a tartályt. De a NASA állította, hogy a daru nem ért hozzá a tankhoz, csak a kilövőpálya szerkezetéhez.

Hamarosan felmerült a fő üzemanyagtartály vagy valamelyik indítórakéta meghibásodásának lehetősége. A szakértők szerint bármelyik előidézhette a robbanást. Azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a fő üzemanyagtartályban kettévált egy varrat.

Egy különleges bizottság megkezdte a NASA vezetőinek és a mérnököknek a kihallgatását és meglepő dolgokat tártak fel. A felső vezetők azt állították, soha nem hallottak róla, hogy bármelyik mérnök ellenezte a kilövést, vagy figyelmeztette volna őket a veszélyekre.

Valamennyi szakértő egyetértett azzal, hogy a két, szintetikus gumiból készült tömítőgyűrű – egyike vagy mindkettő – gyulladt meg először. A kilövés előtti este megbeszélést tartottak a mérnökök és a NASA-vezetők az esetleges problémákról. Itt a mérnökök egyöntetűen kérték, halasszák el a kilövést. Amiatt aggódtak, hogy a tömítőgyűrűk veszíthetnek rugalmasságukból, nem illeszkednek majd rendesen a rakétákat körbefogó vágatba, ha a hőmérséklet +10 fok alá esik. Aznap este –1 fokot mértek.

A NASA vezetés testületi döntést hozott, miszerint nem halasztják el a Challenger felbocsátását. Ekkor a vezető főmérnök megtagadta a hivatalos beleegyezés aláírását. Ebből nagy vita lett a két oldal között, de végül a NASA bizonyult erősebbnek.

Reggelre még egy ok szólt amellett, hogy lefújják az egész indítást. Ugyanis hatalmas jégcsapok képződtek a rakétát a kilövőpályán megtámasztó óriási tornyon, és az Űrhivatal vezetői kirendelték a „jégbrigádot”, hogy vizsgálják át többször a pályát. Az ellenőrzés megtörtént. Úgy tűnik figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a jelentésben rendellenes jégfoltokról tettek említést a jobboldali indítórakétán. Ez azt jelentette, hogy a mérnökök jóslata bejött, a tömítőgyűrűk jóval alacsonyabb hőmérsékletnek lettek kitéve, mint addig bármikor.

Később arra a következtetésre jutottak, hogy a baleset elkerülhető lett volna. Kiderült állítólag az is, hogy a NASA már 1980-ban tudott a tömítőgyűrűs problémákról. Csupán a puszta szerencse segített abban, hogy a korábbi fellövések alkalmával nem történt baj.

Minden bizonyíték ellenére a mérnökök, szakemberek és vezetők egyetértettek abban, a szörnyű baleset nem indokolja az űrrepülések leállítását vagy elhalasztását. A bizottság elállt a személyes felelősségre vonástól, helyette ajánlásokat fogalmazott meg, hogy a jövőben ne fordulhasson elő hasonló tragédia.

Forrás: Nigel Blundell/Különös, de igaz – lejegyezte: Csiribusz (az eset részletesebb története elolvasható a fent említett könyvben)

Képforrás: origo.hu; urlap.reblog.hu; outsidethebeltway.com