A 18. században az angliai Liverpool városa nagyon meggazdagodott a rabszolga-kereskedelemből származó bevételekből. Az Újvilágban gyorsan nőttek a kolóniák az európai bevándorlók miatt, ezért szükség volt a masszív munkaerőre. Több angol üzletember gondolta úgy, hogy Amerika és Nyugat-India ezen igényeit leginkább az Afrikából származó fekete bennszülöttekkel lehet megoldani. Mintegy tízmillió rabszolgát szállítottak az Atlanti-óceánon keresztül az Újvilágba, rettentő körülmények között. Minden bennszülött csak annyi helyet kapott a hajó rakterében – szó szerint –, mint egy koporsóban. Összeláncolva, egymás mellé préselve feküdtek a koszban és mocsokban hónapokon át, míg célhoz nem értek. Ezek tudatában nem meglepő, hogy magas volt a halálozási arány, a betegség – láz, vérhas – a veszélyes úton, mely Afrikától Amerika keleti partvonaláig terjedt. A halott, beteg, vagy csak betegnek látszó feketéket, a rabszolga-kereskedők minden tekintet nélkül a tengerbe dobatták, eleségül a cápáknak.
1781 novemberében például, a Zong nevű rabszolgaszállító hajón, bizonyos Collingwood kapitány elrendelte, hogy emberei százharminchárom rabszolgát hajítsanak a tengerbe. Talán kegyetlenségnek tűnik, hogy beteg embereket dobáltak a cápáktól hemzsegő vízbe, de Collingwood kapitány úgy gondolta, ha megelőzik a fertőzésveszélyt, hatékony módon meg tudják őrizni az ivóvízkészlet tisztaságát is. Embertelen hozzáállásának azonban meglett a következménye, meglehetősen furcsa módon.
1783-ban egy liverpooli, Amelia nevű rabszolgaszállító hajó, Nigériából, a régi Calabar kikötőből származó emberi rakományt vett át. A rabszolgák férfiak, nők és gyermekek sokaságából állt, akiket akaratuk ellenére raboltak el, és erőszakkal hurcoltak ki hazájukból. Akadt köztük egy Abu nevű tizenhárom éves kisfiú is, és nagybátyja, az őszülő, félvak Obah, aki valami módon tudott egy keveset angolul.
Az Amelia nyugat-indiai útja során, a kis Abu rohamot kapott, és nagybátyja kétségbeesve kiáltozott a személyzetnek, hogy hozzanak vizet. Kérő szava süket fülekre talált, és Obah a többi raktérbe zárt rabszolgával együtt, zörgetni kezdte láncait, ezzel is kifejezve tiltakozását. A hajó vezetője, Mallard kapitány nagyon dühös lett ettől, és a fedélzetre hozatta a rabszolgákat, majd büntetésül mindegyiket megkorbácsoltatta. Ez alól a tizenhárom éves Abu sem volt kivétel, aki elájult az ütleg közben. Obah védelmezően a gyermekre vetette magát, és könyörgött a kapitánynak, engedje, hogy a kisfiú ivóvizet kapjon. Obah próbálta elmagyarázni a tolmácson keresztül, hogy Abu különleges képességű, mert néha látomásai vannak, és ilyenkor erős rohamot kap. Elmondta azt is, hogy a gyerek a törzs boszorkánymesterének egyetlen fia, és ha nem viszik vissza Nigériába, szörnyű átok fogja sújtani az Amelia kapitányát. Amikor Mallard kapitány meghallotta ezt, megragadta a fiút a bokáinál fogva, és lóbálni kezdte. A kisfiú erre felsikított, idős nagybátyja pedig zokogva akart Mallardra támadni. Ekkor a kapitány hirtelen elengedte a gyereket, aki a hajókorlát felett, fejjel előre a tenger hullámaiba zuhant. Nagy volt a felháborodás a fedélzet alatti rabszolgák között, akik látták a kapitány gyáva, érzéketlen cselekedetét. A zúgolódás a fedélzet alatt még eltartott egy darabig, és haragvó, gyűlölettel teli pillantásokkal bámultak fel a hajópalló résein keresztül a fedélzetre. Az öreg Obah zokogott, miközben újra levitték a raktérbe, és ismét láncra verték. Miután megbilincselték, vádló ujjait a kapitányra emelte és ezt mondta: „Átok rád! Átkozott légy kapitány, te és a családod!”
Tíz hónappal később minden rabszolgát eladtak az Ameliáról, kivéve a félvak Obah-át. Idős rabszolgát nagyon nehéz volt eladni, és olyat, aki még vak is, szinte lehetetlen. Így került Obah Liverpoolba, ahol bárkinek felajánlották elvitelre. A liverpooli Vámhivatal lépcsőjére állították ki. Obah-át végül magához fogadta egy jómódú házaspár – George és Catherine Hughes –, akik Liverpool Calderstones nevezetű negyedében éltek. Ők viselték gondját az öreg rabszolgának, míg tíz évvel később lázban meg nem halt.
Nem sokkal később, miután Mallard kapitány visszatért Liverpoolba, szerencsétlenségek sora, valamint különös események kísértették őt és családját. Legidősebb fia Matthew, aki Fromby partjainál egy kis villában élt; megőrült, miután elmesélte feleségének, hogy egy hatalmas kutya, melynek izzó, vörös szemei voltak, követte őt a tengerparti homokdűnék között, miközben esti sétájára ment. A kutya koromfekete volt, és nem hagyott nyomokat a homokban, miután elkezdte üldözni őt. Az asszony végignézte, amint az elkövetkezendő napokban férje valóságos idegronccsá vált, (ez megronthatta házasságukat) végül elhagyta Matthew-út. A férfi elmegyógyintézetbe került.
Pár héttel később Mallard kapitány, Duke Street-i otthonában arra riadt fel az éjszaka közepén, hogy távoli dobszót hall. Még a szomszédok is hallották a dobokat, de senki nem tudta volna megmondani, honnan jött a furcsa hang. Három nappal később, a dobok idegesítő ritmusa hirtelen abbamaradt, pontosan hajnali negyedötkor. Mallard kapitány hamarosan megtudta, hogy Frederick Streeten élő édesanyja meghalt, de előtte pontosan ebben az időpontban felsikított álmából.
Újabb egy hónap elteltével, Mallard ismét a pergő dobszóra ébredt éjszaka, és észrevette, hogy mellette alvó felesége vérben úszik. Az asszony életveszélyes állapotba került a spontán vetélés miatt, és ennek következményeként majdnem meghalt.
Egyik vasárnap, miközben Mallard kapitány Duke Street-i otthonában vendégül látta Slater kapitányt, hátborzongató dolog történt. Mallard asszony a szalon kandallópárkányán egy meglehetősen furcsa tárgyat vett észre. Olyan volt, mint egy játékbaba feje, de miután közelebbről megnézte, túl életszerűnek, ijesztőnek tűnt. A nő felsikított a látványtól és ösztönösen a tűzbe dobta. Férje azonban kíváncsi volt, így egy fogó segítségével kihalászta a parázs közül a különös tárgyat, és meglepve tapasztalta, hogy a ráncos arc egy valódi ember összezsugorított feje. Ez volt az ún. zanza fejek egyike, melyeket a sámánok és boszorkánymesterek készítettek, majd felhasználták őket mágiáikhoz. Mallard azt hitte, barátja ízléstelen tréfája az egész, de Slater kapitány állította, hogy soha életében nem látott még ilyesmit.
Vaughan asszony, aki Mallardéknál amolyan házvezetőnő szerepet töltött be, egy napon panaszkodni kezdett, hogy újra hallja a furcsa dobpergést, és mostanában nagyon élénk, ijesztő rémálmok gyötörik egy vigyorgó fekete emberről, akinek fehér csíkok vannak az arcára festve.
Mallard kapitány ezek után úgy döntött, visszamegy a tengerre, maga mögött hagyva otthona kísérteties légkörét. Ezúttal egy Moonrise nevű hajó kapitánya lett, melyet utoljára az új-zélandi Littleton kikötőjében láttak, ahol nagy szállítmány fagyasztott ürüt és gyapjút vett fel. Ezek után a hajó nyom nélkül eltűnt a tengeren, többé senki nem hallott felőle. Aztán huszonhat évvel később, egy Horizon nevezetű brit hajó jelentette, hogy Chile partjainál látta sodródni az elveszettnek hitt nagy vitorlást. A Horizon megközelítette a másikat, és a hajó legénysége jól láthatta, hogy semmi jele emberi életnek a vitorláson. Teljesen gazdátlanul hánykolódott a hullámokon, korhadt árbocain megszakadozva, cafatokban lógtak az egykor büszkén dagadó vitorlák. Hajótestét vastagon belepte a zöld penész, orra megkopott az időjárás többéves viszontagságaitól. A Horizon legénysége ennek ellenére jól látta oldalán a feliratot: MOONRISE.
A Horizon kapitányát és legénységének tagjait nem riasztotta vissza a kísértethajó légköre, utána akartak járni, mi történhetett valójában. Így megközelítették, és egyenként átmásztak a Moonrise-ra, hogy körülnézzenek. Az első matróz alatt – miután beugrott a fedélzetre –, beszakadt a korhadt padlózat, és társainak ki kellett húzni őt. Aztán jobban körülnéztek, hogy alaposan átvizsgálhassák a vitorlást. A kapitányi kabinban egy csontvázat találtak, melyen foszladozó ruhák lógtak, és az egész kabint nagyon kellemetlen, bűzös levegő lengte körül. A Moonrise további helyein még tizenhárom csontvázra akadtak, amelyekről azt gondolták, valamiféle betegségben pusztultak el már réges-régen. A Horizon kapitánya megtalálta a hajónaplót, és megpróbált beleolvasni penészes lapjaiba, hogy megtudja mit tartalmaz az utolsó bejegyzés, de a nedvesség miatt a betűk már elmosódtak, olvashatatlanná váltak.
Ekkor hangos, nyögésszerű zaj futott végig a hajótesten, majd egy nagy reccsenés hallatszott. A kapitány és emberei azonnal a fedélzetre siettek, és látták a főárbocrudat a vízre zuhanni. A Horizon legénysége vezetőjükkel együtt pánikszerű menekülésbe kezdett. Tapasztalatból tudták, hogy a hajó süllyedni készül, és ha életüket meg akarják menteni, villámgyorsan el kell hagyniuk a fedélzetet. Visszarohantak mentőcsónakjaikhoz, és eszeveszetten eveztek a Horizon felé. Még épp időben. A másik két árbocoszlop is bedőlt a hajóra, majd a Moonrise süllyedni kezdett, hogy örökre eltemetkezzen csontváz legénységével együtt a tenger ismeretlen mélységébe. A férfiak elérték a Horizont, így elkerülték, hogy a hajótest keltette örvény beszippantsa őket.
Később híre ment a különös felfedezésnek az elveszettnek hitt hajóval kapcsolatban, így Mallard kapitány özvegye is értesült róla, aki ekkor már a hatvanas éveiben járt. Amint meghallotta a hírt, azonnal elájult. Aztán elmesélte kezelőorvosának, hogy férjét halálos átok sújtotta, mert annak idején meggyilkolt egy kisfiút, aki egy boszorkánymester egyetlen fia volt. Az orvos laudanumot adott be az asszonynak, mire a nőt kiütötte a veríték, szemei fennakadtak. Halála hajnali három órakor következett be, és abban a pillanatban egy kutya felüvöltött az utcán. Ezt hét ember is hallotta, akik betegágyánál álltak.
A furcsa történetről beszámolt a helyi újság, és amikor Mr. és Mrs. Hughes – akik valamikor az öreg Obah-ról gondoskodtak – elolvasták a hírt, tudták, hogy a boszorkánymester átka beteljesült.
Forrás: dark-stories.com – Tom Slemen történetét fordította: Csiribusz
Képforrás: social-science-soapbox.wikispaces.com
