Írta: Reine Hemlighet

Máig nincs magyarázat arra a több mint nyolcvanéves rejtélyre, amely még 1930-ban borzolta a kedélyeket Észak-Amerikában, amikor nyomtalanul eltűnt a kanadai Angikuni-tó partján fekvő eszkimó falu valamennyi lakója. Férfiak, nők, öregek és gyerekek; mind a kétezer ember. A kunyhók tűzhelyeiben még parázslott a tűz, a háziállatok karámjaikban voltak, csak az embereknek veszett nyomuk.

Az inuitok, alentok és más eszkimó népcsoportok évezredekkel ezelőtt birtokba vették a messzi északon a sarkvidéki területet, ahol azóta is sikeresen helytállnak. Szoros kapcsolatban a környezettel, a fenntartható fejlődés irányelvét követve kevesebb természeti erőforrást használnak fel, mint amennyi közben újratermelődik. Úgy tűnik azonban, néha ők is elkövetnek olyan hibákat, melyek végzetes következményekkel járhatnak.

A kanadai Angikuni-tó a távoli Nyugat-Churchill tartományában terül el a Kazan nevű folyó mentén. A turisták körében a környék manapság kedvelt úti célnak számít, de nemcsak a vadvízi evezés vagy a páratlan természeti környezet miatt, hanem egy olyan hátborzongató rejtély okán is, amelynek már nyomát sem látni ugyan, ám aki egyszer hallott róla, az többé aligha felejti el…

1930 novemberében egy Joe Labelle nevű trapper kereste fel az Angikuni-tó partján fekvő inuit falut, melynek lakói mindig is barátságosan viselkedtek a hozzájuk betérő prémvadászokkal. Labelle is meglehetősen jó kapcsolatot ápolt a falusiakkal, szőrméket cserélt velük élelemre, és néha napokat töltött náluk, élvezve a vendégszeretetet. Ezúttal azonban a falu felé közeledve furcsán érezte magát, megmagyarázhatatlan balsejtelem kezdte gyötörni. Jól táplált, erős szánhúzó ebeit máskor már messziről üdvözölték a falu kutyái, most viszont egyetlen vakkantás sem hallatszott a rönkfából durván ácsolt épületek felől. A háztetők roskadoztak a felgyülemlett hó alatt, és egyetlen kéményből sem szállt fel füst. Emberek sem mozogtak a kunyhók között, kihalt és néma volt a táj.

A faluba érve Labelle olyasmit látott, amit nehezen akart elhinni. A település egyszerűen üres volt; a prémvadász nem talált senkit. Sem férfiakat, sem nőket, sem gyermekeket, de még az öregek és a betegek is eltűntek. Labelle először még arra gondolt, hogy a férfiak mind elmentek vadászni, de ebben az esetben is furcsa lett volna a dolog, hiszen a nőket és a gyermekeket semmiképpen nem hagyták volna felügyelet nélkül. Mészárlásnak sem volt semmi nyoma: sem holttestek, sem vérfoltok. A halászok csónakjai mindegyszálig kikötve várakoztak a tó partján, a kunyhókban ételeket talált a tűzön felejtve, állottan és megromolva; szemmel láthatóan főzés közben hagyták ott őket. Az egyik kunyhóban pedig egy félig kész kabátot is talált, amelybe bele volt tűzve a tű, mintha készítője varrás közben tette volna le a ruhadarabot.

Félelmetes és megmagyarázhatatlan helyzet bontakozott ki a prémvadász előtt. Ami azonban igazán elgondolkodtatta a trappert, az a férfiak puskája volt, amely minden kunyhóban letámasztva várakozott a bejárat mellett. Márpedig a falusiak soha nem hagyták őrizet nélkül értékes fegyvereiket, amelyek a túlélést biztosítottak számukra a jeges vadonban. Bárhová mentek, mindig magukkal vitték azokat.

Joe Labelle kénytelen volt arra következtetni, hogy a falu lakóinak hirtelen kellet menekülniük valami elől, és állataikkal együtt elfutottak valamerre. Aztán a prémvadász belebotlott az első kutya hó alatt heverő tetemébe. A szerencsétlen állatot kikötötték, majd otthagyták és egyszerűen éhen pusztult, s tetemét lassan belepte a hó. Mint kiderült, így járt a falu többi kutyája is…

Rossz érzései ellenére Labelle az éjszakát a faluban töltötte, bár nem sokat aludt. Kutyái éberen őrködtek, ő maga pedig végig a keze ügyében tartotta puskáját. A hajnal első fényénél aztán elindult Churchillbe, ahol jelentette felfedezését a Kanadai Királyi Lovascsendőrség helyi irodájában. A nyomozás rögtön megindult, vizsgálóbizottság szállt ki a helyszínre, de csupán egy még borzalmasabb titkot tudtak feltárni a falu temetőjében. Amikor ugyanis megvizsgálták a sírokat, egyikben sem találtak emberi maradványokat: a temetőt teljesen kiürítették. A sírok helyén csupasz gödrök tátongtak. Bár a talaj gyakorlatilag jéggé volt fagyva, a sírokat valakik felnyitották, a holttesteket pedig eltávolították.

Az a hatalom, amely eltüntette a falusiakat, ugyancsak eltüntette valamennyi egykor élt lakójának maradványait is. A csendőrség évekig nyomozott a hátborzongató eset ügyében, de nem jutottak eredményre. Kizártnak tartották, hogy az egész falu hirtelen elköltözött volna, hiszen például a vastagabb és melegebb ruházatok mind a kunyhókban voltak, ezek nélkül pedig senki nem indul hosszabb útra télvíz idején azon a tájon, hiszen rövid időn belül megfagyna.

Vadállatok vagy rablóbanda támadása sem jöhetett szóba, mert az éhen pusztult kutyák mind ki voltak kötve, holott egy támadás esetén minden gazda azonnal eloldozta volna az ebeket, fegyvereiket kézbe kapták volna, a nőket és a gyermekeket pedig elrejtik. Ráadásul egy támadásnak nyoma is maradt volna, de semmi nem utalt erre.

A kies tájon nézelődve a látogatókat ma is megmagyarázhatatlan szorongás fogja el… Az eset máig megoldatlan maradt, pedig nemcsak Kanadában, hanem világszerte körözték az eltűnt inuitokat, de mindhiába.

Forrás: Hihetetlen magazin / 2012. november – írta: Reine Hemlighet – lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: infobarrel.com; konteo.blogrepublik.eu; avilagtitkai.com