Az Atlanti-óceán partvidékén egy floridai kis halásztelepülésen élt a tizennégy éves John McCoy. Édesapja büszke volt ügyes fiára, aki gyakran elkísérte őt kisebb halászatokra a farmotoros csónakjukon. A fiú nagyszülei a parttól tizennyolc kilométerre eső kis szigeten laktak, és John mindig örült, ha apjával ellátogattak hozzájuk.

Egy nyári késő délután is arra gondolt, milyen régen járt már náluk. Ilyenkor, a halászidény közepén, apjának nem jutott ideje az efféle kirándulásra. Ha hazaért a munkából, olyan fáradt volt, hogy csak lezöttyent a tévé elé, aztán el is aludt. A fiú aznap nem sokat tépelődött azon, hogy mit tegyen. Elcsente otthonról a csónak kulcsait, leosont a kikötőbe és elkötötte a motorost. Óvatosan eloldotta a csónak kötelét a cölöpről, kievezett a móló mellől, és csak a kikötő bejáratán túl gyújtotta be a motort. Úgy számolt, hogy alig háromnegyed óra alatt nagyszüleinél lehet. Hogy addig se unatkozzon, szlalomozni kezdett a csónakkal, amely kezének legkisebb mozdulatára is engedelmesen változtatta irányát.

Az egyik kormánymozdulat aztán túlságosan hirtelenre sikeredett, ráadásul egy hullám éppen ekkor billentett egyet a csónakon. John egy másodperc alatt a vízben találta magát. A csónak robogott tovább, egyre kisebb ponttá zsugorodott, és végül tovatűnt a lenyugvó nap fényében.

John fegyelmezett fiú volt, nem esett pánikba, hanem nyugodt tempózásba kezdett. A part messze volt már, és nem is mert volna visszaúszni a sekély, mocsaras vízben hemzsegő aligátorok miatt. Nagyszülei szigete is távol volt még, és John tudta, nem lenne elég ereje addig úszni. Úgy okoskodott, hogy édesapja hamarosan keresni kezdi őt meg a hiányzó csónakot, és rá fog jönni arra, hogy a nagyszüleihez indult. Addig kell lebegnie a vízben, amíg apja érte nem jön, észre nem veszi őt.

Igen ám, csakhogy közben teljesen besötétedett. Körülbelül egy óra múlva John három, reflektorral felszerelt motorcsónakot is látott, ezek azonban messze tőle, egyenesen nagyszülei szigete felé tartottak. Honnan is tudhatták volna, hogy ő útközben a tengerbe zuhant, és elsodorta az áramlat? John nem adta fel a reményt. Amint apja rájön, hogy ő nincs a szigeten, vissza fog indulni a szárazföld felé, és megtalálja őt. Bár egyre jobban fáradt az egyhelyben való tempózástól, bízott benne, hogy addig még kitart.

Kisvártatva meg is hallotta a visszatérő csónakok dübörgését, ezek azonban jó két kilométernyire húztak el tőle. Hiába pásztázták reflektoraikkal a vizet, olyan messze voltak, hogy John tudta, még kiabálni sincs értelme. A csónakok zúgása távolodott, később újra közeledett, lámpáik fénye hol itt, hol ott villant fel, de egészen másfelé kutattak, és hamarosan jól hallhatóan a part felé távolodtak.

Alig negyedóra múlva, minden elcsöndesedett. Johnon most először erőt vett a csüggedés. Sejtette, hogy hajnalban, amikor világosodik, újra kezdik majd a keresését, de azt is tudta, hogy addig nem bírja ki. Egyre jobban fáradt a víz taposásában, rettenetesen érezte magát. Kezdte feladni a reményt. És ekkor valami kemény tárgy ütközött a lábához. Jeges rémület futott át a fiún. Azt tudta, hogy egy aligátor nem úszik ki ilyen messze a sós vízbe, a cápákról viszont már rengeteg borzalmas történetet hallott. Várta a gyilkos fogak harapását, de semmi nem történt. Aztán gyenge koppanást érzett a fején. Óvatosan odanyúlt, és egy gömbölyű, fakéreghez hasonló tapintású tárgyba akadt a keze. Egy jókora kókuszdió volt. Megkapaszkodott benne, és érezte, hogy a vízben lebegő kókusz fenntartja őt. Nem kell tempóznia, akkor sem fog elsüllyedni. Ki kell tartania hajnalig!

Iszonyú hosszú volt az éjszaka. Teste elgémberedett, csak a fogai vacogtak megállás nélkül. Az éjszakai óceán hangjai – egy-egy csobbanás – újra és újra rémülettel töltötték el szívét. Azzal erősítette a lelkét, hogy fennhangon mondogatta: ha már olyan isteni szerencséje volt, hogy útjába akadt ez a kókuszdió, nem adja fel. Hiszen a gondviselés kegyeibe fogadta.

Aztán amikor az égbolt színe lassan halványszürkére váltott, a part felől feldübörögtek a csónakmotorok, de közben feltámadt a szél, és a méteres hullámok között rémülten kapálózott az életéért. A halászfalu összes járműve kifutott a tengerre, és csatárláncba fejlődött, de éppen ellenkező irányba indultak el. Kinyúlt a vízből és integetni kezdett, ám a hullámok minduntalan átcsaptak felette. A mentés nem sikerült.

John McCoy újabb huszonnégy órát dacolt az elemekkel: szerencsére estére a szél lenyugodott, így nem fenyegette az a veszély, hogy elsodorja a kókuszdiót. Már maga sem tudta, honnan maradt ereje ahhoz, hogy ne fogadja el a mélység hívogató csábítását. Közben próbált a part felé evickélni, de alig maradt ereje a mozgáshoz. Másnap hajnalban már kezdte elveszíteni az eszméletét, és csak egy furcsa ködön át látta, hogy motorcsónak közeledik, és segítő kezek nyúlnak felé.

John McCoy negyvennyolc órát töltött az Atlanti-óceánban, több mint tíz kilométerre a parttól. A kókuszdiót, melynek életét köszönheti, ma is ereklyeként őrzi otthonában.

Forrás: Hihetetlen magazin / 2003. június – lejegyezte: Csiribusz 

Képforrás: glogster.com; favim.com (a képek csak illusztrációk)