A kis Hachiko 1923 novemberében született Japánban, Odate városában. Gazdája Hidesaburo Ueno lett, a Tokiói Egyetem professzora, aki két hónaposan vette magához az akita kiskutyát.

A professzor egy napon meglátogatta kutyatenyésztő ismerősét, de nem kutyavásárlási céllal – már csak felesége ellenkezése miatt sem –, hanem egészen más okból kifolyólag. Itt találkozott egymással először kutya és ember. Igazából a kis akita választotta magának a professzort. Hachiko – így nevezték a kiskutyát, ami japánul Nyolcast jelent, ugyanis nyolcadiknak született az alomban –, már az első pillanatban kikecmergett az alomból, és levakarhatatlanul a férfi körül sündörgött. Képtelenség volt megszabadulni tőle. Viselkedése elgondolkodtatta a professzort, és úgy vélte, bizonyára nem véletlen a kutya ragaszkodása, ezért elhatározta, hogy magához veszi Hachikót, vállalva ezzel felesége rosszallását.

A gondolatokat tett követte, és aznap este Hachiko már új gazdája otthonában töltötte az éjszakát. Az első pillanattól kezdve szoros kapcsolat alakult ki a kutya és gazdája között. Ám Ueno úr felesége egyáltalán nem nézte jó szemmel ezt a kutya-dolgot, és bizony többször robbant ki családi veszekedés Hachiko miatt. A kölyökkutya, mintha csak érezte volna, szinte tudatosan próbálta megszerettetni magát az asszonnyal. Kedvessége, játékossága, és tündéri, aranyos pofácskája végül meglágyította a nő szívét. Néhány napon belül rendeződött a helyzete, és ezek után Hachi – ez lett a beceneve – teljes jogú családtag lett.

Az akitáknak érdekes természetük van, és ahogyan Hachiko növekedett, egyre inkább eltávolodott a család többi tagjától, kizárólag a professzorhoz ragaszkodott, csak felé mutatott szeretetet. Ez merőben szokatlan volt, hiszen az akitát a család kutyájának tekintették, de úgy tűnt, Hachiko ezt másképp gondolja. A kutya meglepően komplex személyiséggel rendelkezett, és amolyan „egyszemélyes” kutyává vált. Sőt, senki másnak nem fogadott szót, csakis a professzornak.

Ha gazdája dolgozni ment, szomorúan bámult kifelé a kertkapun, vagy kutyaóljából szemlélte közömbösen a világot, és egyetlen családtagnak sem fogadta el a közeledését, vigasztalását. Soha, semmiféle pozitív hatást nem tudtak elérni ebbéli próbálkozásaik során.

Egy napon, miután Ueno professzor munkába induláskor elbúcsúzott a feleségétől, leányától, és természetesen Hachikotól, nyitva felejtette a kertkaput, amit a kutya ki is használt. Kiszökött a házból, és gazdája után eredt. Ki tudja, hogyan találta meg férfit, aki akkor már messze járt, mindesetre nyílegyenesen ahhoz a pályaudvarhoz szaladt, ahol Ueno úr minden reggel felszállt a vonatra, hogy eljusson az egyetemre. Senki nem jött rá soha, Hachi honnan tudta az útvonalat a pályaudvarig, ahol előtte még soha nem járt. Miután kiért az állomásra, gazdája már a vonaton volt, mit sem sejtve kutyája tettéről. Ám amikor hazaérkezve leszállt a szerelvényről, meglátta Hachikót, amint ott ült a kijárat előtt és várta őt. El lehet képzelni a professzor meglepetését. Kérdezősködni kezdett a helyi árusoktól, és hazaérve családtagjait is faggatta, hogy miként került Hachi a pályaudvarra, de senki nem tudta megmagyarázni.

Ettől kezdve Hachiko mindennap kikísérte gazdáját az állomásra. Mielőtt a férfi vonatra szállt, hazaparancsolta a kutyát, aki látszólag el is ment, de az árusok később elmondták Ueno professzornak, hogy miután a vonat kifutott a pályaudvarról, Hachiko visszatért, lekuporodott, és egész nap várta, hogy gazdája szerelvénye megérkezzen. A férfi ledöbbent.

Ezek után a család különböző trükköket vetett be, hogy Hachikót a házon belül tartsa, de minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Hachi kétéves korára nőtt, hogy könnyűszerrel átugrotta az alacsony kerítést, s ha megkötötték, vagy éktelen őrjöngésbe kezdett, vagy depresszióba esett. Végül megsajnálták, és már nem próbálták megakadályozni abban, hogy a pályaudvarra menjen. Egész napokat töltött ott azzal, hogy a gazdájára várt. Ám egy este, a professzor nem szállt le a vonatról.

Azon a napon ugyanis, Ueno professzor szívrohamot kapott a munkahelyén és meghalt. Felesége és leánya kimentek az állomásra Hachikóért, aki most is ott ült, és feszülten nézte a kaput arra várva, mikor pillantja meg gazdáját. Bármi módon próbálkoztak, képtelenek voltak a kutyát hazacsalni, ezért Ueno asszony kénytelen volt segítséget hívni, és kisebb erőszak alkalmazásával hazavinni az akitát.

Innentől kezdve Hachiko senkivel nem volt hajlandó kommunikálni, és az elé tett ételből is csak minimális mennyiséget fogyasztott el. Semmi mást nem tett egész nap, mint reggel kiment az állomásra, és ott várt estig, hogy megérkezzen a gazdája. Ez így ment évről évre, mindegy, hogy fújt a szél, szakadt az eső, mindegy, hogy havazott vagy kánikula volt, Hachiko hűségesen várta gazdáját mindennap, kilenc éven keresztül. Persze a professzor soha nem érkezett meg.

Végül 1935. március 8-án nagyon öregen, kitartó reményéből cseppet sem veszítve, ám fizikailag teljesen meggyengülve, most már végképp elhagyatva hajtotta fejét a betonra, fáradtan lehunyta szemeit és – elment…

Hachiko története olyannyira meghatotta a városi vezetést, hogy tiszteletére egy őt ábrázoló szobrot emeltek a vasútállomással szemben, amely a mai napig megtekinthető.

A halott gazdáját váró kutya szívszorító története, a hűség legendájává vált, Hachiko pedig a hűség szimbólumává lett Japánban. Később nem egy film készült a mindennapinak nem mondható, megható történetből.

Forrás: Hihetetlen magazin / 2010. szeptember- lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: thedodo.com; commons.wikimedia.org; mazzi.wordpress.com; filmcc.blogspot.com