Gyakran lehet hallani brutális, megdöbbentő esetekről. Olyanokról is, amelyek nem napjainkban történtek, hanem a régmúlt időkben estek meg. Ilyen bűneset volt a Lindbergh-baba elrablása is, amely a maga idejében világszinten is nagy port kavart fel.
Mielőtt a lényegre térnénk, vegyük át, ki is volt a családfő, Charles A. Lindbergh. A Lindbergh-baba édesapja fiatal kora óta népszerű, ismert személyiség volt. Egy vagyonos, minnesotai képviselő fiaként látta meg a napvilágot, aki korán abbahagyta tanulmányait, hogy kedvenc hobbijának, a repülésnek élhessen. Osztályelsőként végezte el a Repülőakadémiát és állandóan, szünet nélkül gyakorolt, hogy álmait elérhesse.
1927. május 20-án New Yorkból felszállva elsőként szelte át az Atlanti-óceánt, hogy közel hatezer kilométert repülve, másnap Párizsban landolhasson. Mindezzel a tettel komoly hírnévre tett szert, s attól kezdve amolyan „celebként” kezelték. Majd 1929-ben feleségül vette Anne Morrow-t, akitől született egy kisfia.
1932. március 1-jén hideg, nyirkos időjárás telepedett New Jersey-re. Itt volt a Lindbergh-család nyaralója. Általában csak a hétvégéket töltötték ezen a helyen, de most kivételesen úgy döntöttek, a nyaralóban maradnak, hogy távol tartsák magukat az újságírók állandó zaklatásaitól.
Azon az estén az anya az egyik, az apa a másik szobában olvasgatott, míg a baba a gyermekszobában aludt, ahol az ablak zsalugáterét nem lehetett rendesen bezárni. A dada, Betty Gow, este tíz óra felé benézett a gyermekre, s látta, hogy a kisfiú nincs a kiságyban. Ekkor még nem gondolt semmi rosszra, hiszen előfordult, hogy Mr. vagy Mrs. Lindbergh felvette a kicsit, de azért utánanézett. Az anyához sietve azonban meglepődve látta, hogy nincs vele a gyerek. Mindketten átmentek Charleshoz, de a baba az apjánál sem volt. Ijedten végigrohanták a házat, a ház környékét, ám sehol nem lelték az alig kétéves Charlie-t. Aztán visszatérve a gyerekszobába észrevették, hogy lábnyomok vannak a kiságy körül, melyek az ablakpárkányhoz vezetnek. Itt találták meg azt a borítékot is, amelyben egy rendkívül sok nyelvtani és helyesírási hibáktól nyüzsgő, rossz angolsággal megírt levél volt elhelyezve.
Az írás arról értesítette őket, hogy elrabolták a kisfiút és ha nem értesítik a rendőrséget, illetve teljesítik az ötvenezer dollár váltságdíj átadását, sértetlenül visszakapják a gyereket. A levél alján aláírásként két, egymásba fonódó körábrát használt a tettes, melynek közös metszését pirossal színezte ki.
Charles Lindbergh a levél utasításának ellent mondva, azonnal értesítette a rendőrséget, akik szintén átvizsgálták a házat és annak környékét. Úgy hatvan méternyire a háztól, találtak egy házilag barkácsolt létrát, egy ácsvésőt és néhány tisztán kivehető lábnyomot. Használható ujjlenyomatok azonban nem nagyon maradtak. Hozzá kell tenni, hogy azokban az időkben még nem volt olyan alapos és pontos a nyomfelmérés, mint manapság. Voltak olyan bizonyítékok, amelyeket figyelmen kívül hagytak, és rengeteg nyomot tiportak szét a szenzációéhes újságírók is, akik ellepték a környéket.
A hír pillanatokon belül szárnyra kapott, bejárva az egész világot. Még a hírhedt maffiafőnök, Al Capone is jelentkezett, hogy segít előkeríteni a gyereket, ha kiengedik a börtönből. Természetesen az ajánlatát nem fogadták el. Tragikus fordulatot jelentet, hogy bár a rendőrség nyomatékosan megkérte a szülőket, különösen az apát, hogy ne tegyen magánlépéseket, de Charles Lindbergh nem fogadta meg a tanácsot, amivel tovább bonyolította a helyzetet. Nyilvánosan bejelentette, hogy fel akarja venni a kapcsolatot gyermeke el-rablóival, és azt is megígérte, hogy minden követelésüket teljesíteni fogja. Mindezek után újabb levél érkezett, melyben a rablók immár hetvenezer dollárban állapították meg a váltságdíj új összegét.
A titokzatos ügy folyamán felbukkant egy New York-i nyugalmazott tanárember – bizonyos dr. John F. Condon –, s felajánlotta, hogy nagyon szívesen közvetít a család és az emberrablók között, akikkel az újsághirdetéseken keresztül tartotta a kapcsolatot. Meglepő módon ugyan, de hamarosan reagáltak levelére az emberrablók, és úgy tűnt, elfogadják a tanár ajánlatát. Sőt, állítólag egy férfi felhívta telefonon dr. Condont, és nagyon erős akcentussal kommunikált. Találkozót beszéltek meg egy éjszaka az egyik temetőben, így került a rendőrséghez az a pici pizsama, ami a kisfiúé volt.
Természetesen a szülők borzasztóan aggódtak. A rendőrség minden kérése ellenére az apa beleegyezett, hogy kifizeti a hatalmas váltságdíjat. A pénzt az állítólagos közvetítőnek át is adták, aki cserébe adott egy levelet, melyben azt írták, hogy a kicsi egy Nellie nevű hajón van fogva tartva, s amelynek még a pontos helyét is megjelölték. Az apának több sem kellett, azonnal felszállt gépével és átfésülte a említett partszakaszt a hajó után kutatva. Két nap hiábavaló keresgélés után azonban be kellett látnia, hogy csúnyán átverték.
Az ügy május 12-én újabb fordulatot vett. Bizonyos William Allen, néger teherautó-sofőr, éppen a Lindbergh-villa környékén haladt, amikor is megállt az út mentén, hogy könnyítsen magán. Ahogyan kereste a megfelelő helyet, a barnás-zöldes növényzet között megpillantott valami fehérséget. A falevelekkel elfedett árokban egy oszlásnak indult, állatok által csúnyán megcsonkított apró holttest feküdt, amit fehér ingecskébe csavartak. Miután Allen bejelentette a felfedezését, az azonosítás után kiderült, hogy a halott gyermek nem más, mint a Lindbergh-házaspár kisfia, a huszonkét hónapos Charlie. A szakértői vizsgálat kiderítette, hogy a kisfiú a fején ért erős ütésbe halt bele, még azon az estén, mikor elrabolták. Hogy az elkövető általi szándékos gyilkosság történt-e, avagy véletlen baleset, ez sosem derült ki.
A váltságdíjként átadott pénz jelölve volt, a hozzájuk tartozó bankjegyek sorozatszáma hónapokon át időről időre felbukkant Manhattan északi részén vagy Bronxban. Akadtak olyanok, akik nagyon jól emlékeztek arra a férfire, akivel a tanár találkozott azon az éjszakán, és úgy jellemezték, mint hegyes állú, sunyi tekintetű, kék szemű, német akcentussal beszélő embert. Ráadásul egy faanyagokat kiválóan ismerő szakember azt is kiderítette, hogy a házilag készített létra nyersanyaga egy bronxi fatelepről származott.
1934. szeptember 15-én egy gyanakvó benzinkutas felírta egy autó rendszámát, melynek vezetője olyan tízdollárossal fizetett, amelyet az előző évben kivontak a forgalomból. Ezen az információn keresztül jutott el a rendőrség Bruno Hauptmann német származású ácshoz, aki akkoriban a családjával együtt New York egyik szegénynegyedében élt. Feleségével és kisfiával lakott Bronxban.
Miután átkutatták a házát, garázsának különböző rejtekhelyeiről tizennégyezer-kilencszázötven dollár került elő, amely sorozatszáma szerint abból a váltságdíjból származott, amit a Lindbergh-házaspár fizetett ki a gyerekért. Ráadásul az ács hálószobájában a szekrény oldalára fel volt írva dr. Condon telefonszáma. Ennek tetejében megtalálták azt a faanyagot is, melyből a mikroszkópos vizsgálat kimutatta, hogy azt használták alapanyagnak ahhoz a létrához, melyet a gyermekrablás ügyében találtak. S ha ez még nem volna elég, a mesterségéhez használt szerszámkészletéből épp az ácsvéső hiányzott.
Mindennek ellenére a mindenbe beleavatkozó sajtó kétségbe vonta Hauptmann bűnösségét. Olyan kérdéseket vetettek fel, hogy honnan tudhatta egy tettét egyedül végrehajtó bevándorló, hogy Lindberghék szokásukkal ellentétben nem hétvégén mennek a nyaralóba, hanem hétköznap? Köztudottá vált, hogy a gyermekszoba ablakának zsalugáterét nem lehet normálisan becsukni. Honnan tudhatta ezt az emberrabló? Véleményük szerint valaki belülről segített a tettes(ek)nek. Egyébként ez utóbbi lehetőséget a rendőrség is felvetette korábban, de aztán elvetették az ötletet, mert nem találtak rá semmiféle bizonyítékot. Ugyanakkor az is elgondolkodtató tényező, hogy a Lindbergh-család komornája, Violet Sharp, tisztázatlan okokból öngyilkos lett.
Végül Hauptmann sorsát az pecsételte meg, hogy Lindbergh is, és a tanár is felismerni vélte a hangját. A tárgyalás a világháború előestéjén általános németellenes hangulatban telt, ezt hozzá kell tenni. Közben Hauptmannról kiderült, hogy több rendbéli betörés miatt menekült el német hazájából, potyautasként érkezve az Egyesült Államokba.
Hauptmann természetesen minden vádpontot tagadott. Vallomásában azt állította, hogy a pénzt egyik ismerősétől kapta, és az írásszakértő is azt állapította meg, hogy Hauptmann írása nem egyezik meg a zsarolólevélben feltüntetett írással. Ennek ellenére a bizonyítékok tekintetében az esküdtek annyira meg voltak győződve a bűnösségéről, hogy alig tizenegy óra alatt elítélték. Ennek ellenére a riporterek továbbra is megkérdőjelezték a bizonyítékok hitelességét, sőt, úgy vélték, azoknak egy részét maguk a rendőrök kreálták. Még maga az elnök felesége, Eleanor Roosewelt asszony is azt mondta a halálos ítélet hallatán, hogy bár nem rokonszenvezik Hauptmann-nal, de az embernek fel kell tennie magában a kérdést, mi van akkor, ha ez az ember tényleg ártatlan.
A halálos ítélet végrehajtását többször is elhalasztották, míg végül 1936. április 3-án reggel, villamosszék által megtörtént a kivégzés. Mialatt Hauptmannt becsatolták a székbe, mindvégig az ártatlanságát hangoztatta.
A híres krimiírónő, Agatha Christie, szintén ihletet merített ebből a szörnyű tragédiából, és ennek az igaz történetnek a felhasználásával írta meg az egyik legnépszerűbb művét, amely többször megfilmesített alkotás lett, a Gyilkosság az Orient expresszen című regényt. Ebben a könyvben felhasználta a Lindbergh gyermekrablási ügy mozzanatait annyi különbséggel, hogy nála nem kisfiút, hanem kislányt raboltak el, és végül kiderült, hogy a tizenkét gyanúsított összejátszott, majd együtt végeztek a bűnössel.
A másik érdekessége ennek a szomorú ügynek, hogy a híres színészt, Anthony Hopkinst, Bruno Hauptmann felesége, életének utolsó éveiben azzal ostromolta, hogy a színész segítsen neki bebizonyítani férje ártatlanságát. Mindehhez az adhatta számára az ötletet, hogy Hopkins Emmy-díjat nyert Hauptmann figurájának eljátszásáért A Lindbergh gyermekrablás esete című tévéfilmben. Ám a színész visszautasította, hogy kiálljon az elítélt férfi mellett, mert egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy tényleg ártatlan volt, hiszen rengeteg bizonyítékot találtak ellene. Hopkins úgy mesélte, az asszony éveken át írt neki, egészen kilencven éves korában bekövetkezett haláláig, mert mindenképpen tisztára akarta mosni férje emlékét.
Az biztos, hogy a vádlott védői úgy gondolták, az egész nyomozásnak komoly hiányosságai voltak, illetve a tanúk többször visszavonták vagy módosították a vallomásaikat, ami önmagában is furcsa. Ráadásul az 1930-as években eléggé általános volt a németellenesség Amerikában, így ez komolyan befolyásolhatta a meghozott ítéletet.
Forrás: barikad.hu; Hihetetlen magazin/2016. július – Zavaczki János cikke alapján írta: Csiribusz
Képforrás: thedailyjournal.com; capecodtoday.com; shsmo.org; thinglink.com; lindberghbabykidnapping.wikispaces.com; sharonscrapbook.blogspot.com; thefedoralounge.com; pinterest.com; upi.com; moly.hu
