Adók már jóval a pénz megjelenése előtt voltak. Természetben fizettek, csak később csörögtek az adószedők erszényében az érmék. Az uralkodók mindig megtalálták a módját, hogyan csaljanak ki pénzt az ország gyarapítására, de főleg a királyi udvar költségeire.

Egyes adófajták még érthetők, de a századok során a kormányok olyan adókat is kivetettek, amelyeknek semmi értelme nem volt. Legalábbis számunkra. El tudnak képzelni például a szakállért vagy azért beszedni adót, hogy a nők elfedhessék a keblüket?

Az ókori Mezopotámiában a természetbeni adók szinte értelmetlenül pontosan meg voltak határozva. Például a temetési adó: hét hordó sör, 420 cipó, két zsák búza, egy gyapjúkabát, egy kecske és valamilyen fekvőhely, ami valószínűleg az elhunyt számára készült koporsó. A temetés így hihetetlenül drága dolog volt. Lehet, hogy a miatt a szent hely miatt, ahová a rokonai az elhunytat el akarták helyezni.

Mezopotámiában szinte minden meg volt adóztatva, és szinte mindennel meg lehetett az adót fizetni. Fennmaradt egy olyan feljegyzés az i.e. 2000-1800 körüli időből, hogy egy férfinak adó gyanánt 18800 seprűt és tíz dorongot kellett megfizetnie. De a találékony adómeghatározás némelyeknek lehetővé tette, hogy éppen azzal fizessenek, amitől meg akarnak szabadulni. Egy másik feljegyzésben az áll, hogy egy ember nem tud mással fizetni, mint nagyon súlyos malomkövekkel. Így szedte rá a behajtókat és arra vette rá őket, hogy maguk vontassák el azokat.

A régi rómaiak az ammóniák kedvéért vizeltek. Rájöttek, hogy jó mosószer, sőt, ezzel mostak fogat is. Mint ahogy minden értékes árura, egyszer a vizeletre is bevezették az adót. A nyilvános vécékben gyűjtött és kereskedés tárgyát képező vizeletet Vespasianus császár adóztatta meg. A költekező Nérótól csaknem üres államkasszát és óriási adósságot örökölt. Ezért megadóztatta az eddig adómentes árukat és szolgáltatásokat. Amikor a fia, Titus, a későbbi császár ezt kifogásolta, megszagoltatta vele azt az érmét, amit a vizeletkereskedelemből kapott. Megkérdezte tőle, hogy van-e szaga, és Titus kénytelen volt elismerni, hogy nincs. „Pedig húgyból van.” - mondta neki az apja. Hasonló okító leckét hagy ránk Suetonius is. A császárok életrajza című művében kb. i.e. 120-ból. Attól fogva Rómában és később másutt is megjelent „a pénznek nincs szaga” - „Pecunia non olet” szállóige. Vespasianus adóreformját máig őrzi az olasz nyelvben a 'vespasiano' szó, ami férfivécét jelent. A császár igyekezete valószínűleg sikerrel járt, mert a fiának adósságmentes államkasszát adott át. Pénzügyi tehetségét például Tacitus is kiemelte.

A szakálladót Angliában 1535-ben vezette be VIII. Henrik. Nehéz megmondani, hogy a jövedelem növelésén kívül erre mi indította. Az adó a fizető társadalmi helyzetétől függött - minél gazdagabb volt egy nemes, annál többe került a szakálla. Persze maga a sűrű szakállú VIII. Henrik nem fizetett adót – az abszolutisztikus monarchia feje ezt megengedhette magának.

1698-ban hasonló adót vetett ki I. Nagy Péter cár is, mert a nagy szakállt a barbárság és az elmaradottság jelének tartotta. Az adószedői az adók behajtására különös biztosítékot vezettek be: a borotválatlan nemes először mélyen a zsebébe nyúlt, majd kapott egy rézpénzt, amit mindig magával kellett hordania – ezzel igazolta, hogy az adót megfizette. A pénz hátulján az orosz sas volt, a fejen pedig egy szakállas férfi, annak jeléül, hogy az adót rendesen megfizették.

Az oszmán uralkodók a nem muszlim alattvalóikat arra kényszerítették, hogy az adót saját gyermekeikkel fizessék meg. Az úgynevezett véradó a talán történelem legkegyetlenebb adóneme. 1365-től az Oszmán Birodalom területén élő keresztényeknek négyévente oda kellett adniuk főként 7-10 éves korú fiaikat az adószedőknek, akik a Balkánon és Anatóliában járták körül a falvakat. Különösen a jóképű és egészséges fiúkat választották ki, akiket először is arra kényszerítettek, hogy térjenek át az iszlámra, utána pedig a szultán tulajdonává váltak. Ezt úgy hívták, hogy 'devsirme' a 17. század második feléig élt.

A fiúkat legtöbbször 6-8 évig képezték ki katonai szolgálatra, majd az elit gyalogság, az oszmán hadsereg, a janicsárok és a szultán személyi testőrségének részei lettek. Ha elég intelligensek voltak, megfelelő képzésben részesültek, és a szultán palotáiban szolgálhattak a közigazgatásban. Az állami műhelyekben, farmokon, hajókon és építkezéseken is dolgoztak. Akinek nem volt ilyen szerencséje vagy butábbnak bizonyult, segéd- és szolgai munkát végezhetett. A szolgálataikért nem kellett adót fizetniük, amit egyébként a szultánnak minden munkaképes keresztény férfi fizetett.

A legfurcsább és legmegalázóbb adófajta az úgynevezett 'mulakkaram', a melladó. A kormány a 18. században vetette ki a nőkre, a volt indiai Travancore királyságban, a mai Kerala államban, India délnyugati részén. A szegény kasztba tartozó nőknek aszerint kellett megfizetniük, hogy mekkora és milyen szép mellük volt, ha a nyilvánosság elől el akarták rejteni. A kebleik elfedésének kiváltsága csak a magasabb kasztok asszonyait illette meg. A helyi uralkodók a helyi kasztokat azzal akarták leigázni, hogy irreálisan magas adókat vetettek ki rájuk. Gazdagságuk éppen azokon nyugodott. A föld- és terményadón kívül a parasztoknak azért is adót kellet fizetniük, ha ékszereket akartak hordani, vagy ha a férfiak bajuszt akartak növeszteni.

Egy Cherthala városában élő Nangeli nevű szegény asszony megkísérelte, hogy nem fizetett adót. A családjának sok volt az adóssága és nem tudták azt megfizetni. 1803-ban a megaláztatás és magas adók elleni tiltakozás szörnyű tetthez vezetett. Amikor jött az adószedő, mindkét mellét levágta és véresen banánlevélre helyezve felajánlotta neki. A megrémült adószedő elmenekült, és a szerencsétlen asszony elvérzett. Amikor a férje, Chirukandan hazaért, és feleségét holtan és elcsúfítva találta, beleroppant a bánatba. Azt beszélték, hogy később az asszony halotti máglyájába ugrott. Az eset híre gyorsan elterjedt, és hatalmas felháborodást keltett. Ennek eredményeként végre 1812-ben eltörölték a melladót Travancore-ban.

Angliában és Walesben III. Orániai Vilmos 1696-ban bevezette az ablakadót. Később ez Skóciában és Írországban is érvénybe lépett és 1851-ben törölték el. Ez ravasz módja volt annak, hogyan adóztassák meg a nagy házakkal rendelkező tehetős alattvalókat anélkül, hogy az ne közvetlenül jövedelemadó legyen, amelynek fizetésére a szabadelvű Angliában különösen háklisak. Arra hivatkoztak, hogy a személyi jövedelem nyilvánosságra hozatala megengedhetetlen beavatkozás az egyén magánszférájába és személyes szabadságába. De az ablakadó lehetővé tette, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. A mai napig állnak olyan házak Angliában, amelyeken befalazott ablakok vannak, mert ezzel csökkentette a tulajdonos az adót. Egyébként Nagy-Britanniában a jövedelem utáni adózást 1842-ben vezették be, amit máig is vitatnak.

Forrás: Látkép magazin / 2016. október – Dudás Vera írását lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: hu.wikipedia.org; gyorgytea.hu; nyugatijelen.com; toriblog.blog.hu; tekntrend.com; nyugat.hu; ado.hu