Amikor 1978. augusztus 26-án a bíborosi konklávé második napján a harmadik fordulóban megválasztják a hallgatag, szerény, már-már félénknek is mondható Albino Luciani velencei pátriárkát a katolikus egyház 263. pápájának, az új Szentatya ajkát – szinte reflexszerűen – a következő szavak hagyják el: „Mit tettetek velem?! Az Úr bocsássa meg ezt néktek!”
Egyike volt a legrövidebb időn keresztül uralkodó egyházfőknek: a megválasztását követő 33. napon holtan találják lakosztályában; a hivatalos verzió szerint szívelégtelenség végez vele. A konteósok persze másként tudják. Jó szokásunkhoz híven röviden vázoljuk fel tehát az előzményeket, hogy aztán mai alanyunk halálával összefüggő elméleteknek is teret biztosítsunk.
Az 1962-65 között lezajlott Második Vatikáni Zsinat addig szinte soha nem látott reformokat eredményezett a katolikus egyház életében: ökumenikus nyitás a protestánsok, az anglikánok és az ortodoxok felé, anyanyelvi misézés hivatalossá és általánosan elfogadottá tétele, az egyház belső életének megújítására tett kísérletek, s a többi.
A reformok azonban nem örvendtek osztatlan népszerűségnek a Vatikánon belül, mivel az Egyházi Állam is emberekből áll, elkezdődtek a frakciózások, áskálódások, klikkesedések. Egyesek szinte kénkőszagú liberalizmussal vádolták meg a fő hangadókat, megint mások meg azzal, hogy félúton megakadtak az újítások felé vezető úton. A születésszabályozás tekintetében már-már az áttörés küszöbére értek, s egyre többen reménykedtek abban, hogy egy – akár csak nyomokban – liberális összetevőkkel rendelkező pápa át tudná billenteni például a fogamzásgátlás gondolatát a nyakaskodó ultrakonzervatívok ellenkezésén.
1978 augusztusának elején, 15 év pápáskodás után meghal VI. Pál pápa, s ahogy az ügymenet megköveteli, összehívják a kardinálisok gyűlését, a híres-neves konklávét. Alanyi jogon meghívót kap Velence főpapja, Albino Luciani is, aki a maga – még be sem töltött – 66 évével még csikónak számít a többi bíboros között. Ahogyan azt a bevezetőben említettük, gyakorlatilag mindenki meghökkenésére a harmadik fordulóban pápává választják.
Lássuk, mennyire volt liberális I. János Pál (ezen a néven kerül be a történelemkönyvekbe a velencei főpap, amivel máris két primátust tudhat a magáénak: ő az első, aki kettős nevet választ, s ugyancsak az első, aki rögtön az I. sorszámra voksol, mintha tudná, hogy utána hamarosan lesz kettes…)
Szóval igen, önmagához és a környezetéhez képest igenis szabadelvűen, rugalmasan és tabudöntögetően gondolkodik, alkot és tevékenykedik. Például ő az első, aki a pápák által közkedvelt fejedelmi többest („mi”) sima, mezei „én”-re változtatja a beszédeiben, felszólalásaiban (amit a vatikáni lapok eleinte szorgalmasan és kötelességtudóan visszaírnak “mi”-re). Elutasítja a közel kétezer éves megkoronázási szertartást, és komoly tervei voltak a Vatikáni Bankkal: szúrós szemű könyvvizsgálók tucatjainak felbukkanását helyezte kilátásba és évekre visszamenőlegesen aktákat, kimutatásokat, mérlegeket és statisztikákat kért be – sajnos ezeket már nem tudta átnézni…
Az Istituto per le Opere Religiose (vagyis a Vallási Műveletek Intézete) a Vatikáni Bank roppant eufemisztikus, hivatalos neve. Csak 1994 óta engedi meg, hogy mérlegét független szakintézetek vizsgálják és publikálják, azt megelőzően elég gyanús homály lengte körül. Természetesen nem hihetünk feltétel nélkül azoknak a rosszindulatú pletykáknak, amelyek szerint évtizedeken keresztül az elvárhatónál sokkal szorosabb kapcsolatot alakítottak ki holmi szicíliai, nápolyi és calabriai … khm, üzletemberekkel.
Még csak két bekezdés az IOR-ről, csak hogy tudjuk, kivel is állunk szemben: Az első: a bank aktuális szürke eminenciása és egyik igazgatója akkoriban (egészen pontosan 18 éven keresztül) egy Paul Marcinkus nevű amerikai püspök volt, aki abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy 1973 tavaszán ő lett az első római katolikus püspök, akit vatikáni dolgozószobájában az amerikai szervezett bűnözés elleni speciális ügyészség munkatársai kihallgattak pénzmosás, értékpapír-hamisítás, tiltott szerencsejáték szervezése, védelmi pénzek beszedése, zsarolás és más hasonló nyalánkságok kapcsán. Marcinkus többek között arról is közismert volt, hogy vatikáni rendjeleket, kitüntetéseket és címeket osztogatott olyan amerikai katolikus üzletembereknek, akik azt a bizonyos első milliót enyhén szólva is aggályos körülmények között szedegették össze (kötelező olvasmány: Mario Puzo könyve, illetve az ebből készült, A keresztapa c. filmtrilógia).
A második: az IOR és a Maffia között egy Michele Sindona nevű pasi játszotta az összekötő kapocsszerepet, méghozzá éveken keresztül. Sindona országos cimborája volt Marcinkusnak és Calvinak is, és úgy tűnik, az egyházat abszolút nem zavarta, hogy olyan zavaros ügyekben vett részt, mint önmaga elrablásának megszervezése, a Franklin Bank 1974-es összeomlása (az Egyesült Államok legnagyobb addigi bankcsődje), védett tanúk meggyilkolásának megszervezése és finanszírozása Olaszországban, s a többi. Sindona (akinek beceneve – a Cápa – elég sok mindent elárul üzleti hírnevéről) 1986-ban olyan capuccinótól hal meg egy lombardiai börtönben, amelyikbe szorgos kezek extra adag káliumcianidot kevernek.
Lapozzunk vissza I. János Pálhoz. A frissiben megválasztott pápa hatalmas lendülettel látott munkához: elhatározta például, hogy kitakarítja a Vatikánt azoktól a szabadkőművesektől, akik a legmagasabb szintekig kiépítették kapcsolataikat a katolikusok világközpontjában. Az általa leginkább megcélzott két illető a már említett Marcinkus püspök volt (IOR – emlékszünk, ugye?), valamint egy Jean-Marie Villot nevű francia bíboros, aki a pápain kívül minden fontosabb vatikáni beosztást betöltött a hatvanas-hetvenes években: volt „camerlengo” (pápai titkár és a pápamentes időszakokban informálisan az egyház első embere), volt államtitkár, volt a Congregatio pro Clericis első embere, szóval tényleg minden volt, csak – ahogy mondani szokás – halott orosz katona nem.
Bizonyos elméletek szerint (elsősorban Carmine Pecorelli oknyomozó újságíró munkássága nyomán) úgy Marcinkus, mint pedig Villot egyaránt az olasz P2 (Propaganda Due) szabadkőműves-páholy tagjai voltak. Pecorellit már nem nagyon lehet kihallgatni, mert 1979 márciusában (miután felvette a kapcsolatot a különleges ügyészséggel és bizonyítékokat ígér a Vatikán, a szervezett bűnözés és a szabadkőművesek összefonódásáról) sajnálatos módon úgy végzi, hogy négy (más források szerint öt) lövést kap a gerincébe, egy római sikátorban parkoló kocsijában üldögélve. Biztosan ólmos pizzát rendelt.
Szóval 33 nappal a megválasztása után, 1978. szeptember 28-án, hatalmas tervekkel az íróasztalfiókjában, I. János Pált holtan találják a pápai rezidencián. A köröskörül őrt álló, és minden szempontból elitkatonáknak számító svájci gárdisták semmit nem láttak, semmit nem hallottak. Az első verzió arról szólt, hogy két titkára (Magee ír, és Lorenzi olasz főpap) talál rá, de később pontosítani kénytelenek: egy apáca riasztja a többieket, aki a reggeli kávét hajnali ötkor vitte be a hálószobába (emlékszünk a Keresztapa vonatkozó részeire?).
Renato Buzzonetti, a pápa személyi orvosa állapítja meg a halál beálltát fél hatkor – okként szívrohamot ír be a jegyzőkönyvbe. A pápákat sohasem boncolják, ezért délután negyed háromkor megjelennek a Vatikán hagyományos balzsamozói (a Signoracci testvérek), akik lélekszakadva nekilátnak a munkának: este negyed kilenckor a holttest olyan állapotban van, hogy készen áll a következő pár száz évre, de mindenféle esetleges igazságügyi vizsgálat (boncolás, mintavétel, laborozás, stb.) okafogyottá válik: innen kezdve a halál okáról SEMMIT nem lehet megállapítani (na nem mintha bárki is nagyon akarta volna…)
A Vatikán természetesen érezte, hogy elég cinkes dolgok történtek, ezért jó pénzért felbérelt egy angol történész-újságírót, bizonyos John Cornwellt, hogy populáris hangulatú könyvben írja meg a hivatalos verziót a pápa haláláról. John mindent bedob, ami egyrészt egy hívő katolikustól elvárható, másfelől pedig a Vatikántól honoráriumként kapott pártízezer font is meghozza gyümölcsét: könyvében (amelyet kicsit késve, 1989-ben ad ki, miután a Vatikán négy körben is előzetes cenzúrát gyakorolva átirat bizonyos részeket) teljesen tisztára mossa a teljes Pápai Államot, az elhunyt egyházfőből pedig egy eleve haldokló, nyomorult, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes, idealista plébánost fabrikál. Cornwellnek mindenre van kincstári magyarázata – és csak egy kicsit meglepő, hogy ezek 99%-ban megegyeznek a hivatalos vatikáni forgatókönyvekkel.
Egy másik fickó, bizonyos David Yallop szintén könyvet írt a pápa haláláról – őt nem a Vatikán fizette, ezért meglehetősen szabadon értelmezte a történteket. Egy biztos: katolikus könyvesboltban inkább a Cornwellt kérjék, ha nem akarnak botrányt.
A Mosolygó Pápának (Róma népe ezt a hízelgő melléknevet adta neki) rövid pontifikátusa alatt számos olyan (valós időben aprólékosan dokumentált, tehát nem utólag kitalált) megnyilvánulása volt, amely még az olyan szőrösszívű kételkedőket is elgondolkodtatja, mint amilyen a jelen poszt szerzője. Lássunk most ezek közül kettőt, amely utódjára utal:
1.) „Azért használom az I. megjelölést, mert tudom, hogy nem sokáig leszek pápa, és úgy gondolom, hogy az utódom is János Pál lesz…” – mondta, amikor névválasztásáról kérdezték. S való igaz: utódja II. János Pál lett, alig hat hét múlva.
2.) Ugyancsak utódjáról nyilatkozva következetesen „az idegen”-ként említette, s hozzátette: ő lesz az, aki előttem ült a konklávén. Nos, utódja tényleg idegen lett: Karol Wojtyla lengyel bíboros, aki – mint azt utólag kiderítették – előtte ült az 1978-as pápaválasztási konklávé első napján.
És akkor lássuk a konteókat: Marcinkus püspök az Amerikai Központi Hírszerző Ügynökség és a Szövetségi Nyomozó Iroda által közösen futtatott, kiemelt ügynök (fedett nyomozó) volt, aki nagyon komoly sikereket ért el a maffia-ellenes küzdelemben. Vatikáni legendáját felhasználva annyira mélyen sikerült beépülnie az olaszországi és az amerikai szervezett alvilágba, hogy amikor a jenkik megneszelték a pápa purifikációs szándékait, kénytelenek voltak megmérgezni a katolikus egyházfőt annak érdekében, hogy Marcinkus tovább tudjon tevékenykedni a Maffián belül.
A szabadkőművesek tették, francia segédlettel: A pápa véget akart vetni a szabadkőművesek vatikáni dorbézolásának, amit ezek nem tudtak szó nélkül elviselni. Villot bíboros (akit terhelő alapon a francia hírszerzés szervezett be a második világháború után, mert rájöttek, hogy a lyoni főpap több zsidó családot felnyomott Adolféknak holmi készpénz és zsenge ministránsfiúkért cserébe), szóval Villot bíboros az akkor még az SDECE betűszó által fémjelzett párizsi gumitalpúak műveleti segítségét kérte – és megkapta: Alexandre de Marenches gróf, a francia hírszerzés főgóréja és kabinetfőnöke, Michel Roussin (szintén szabadkőműves) személyesen intézkedik a szükséges tárgyi és személyi feltételek (egy kis gyűszűvirág (Digitalis ambigua)-kivonat, amelyből komoly szívgyógyszer készül, megzsarolható vatikáni egyházi személyek felkutatása, s a többi) beszerzése érdekében.
A Vatikán keményvonalasai tették: A héják nem tudták volna elviselni, hogy a pápa nyíltan kiáll, és október első szerdáján esedékes első komolyabb üzenetében a születésszabályozás, mint alapvető emberi és keresztényi jog mellett tör lándzsát. Állítólag ilyen tartalmú beszédvázlatokat találtak a dolgozószobájában – és talán nem meglepő, hogy később a hivatalos Vatikán ezerrel tagadta ezek meglétét. I. János Pál kilátásba helyezte a fényűző bíborosi udvartartások költségvetésének megnyirbálását, valamint komoly nyitást szeretett volna egyrészt a harmadik világ (Afrika, Dél-Amerika, Ázsia) szélesebb rétegei felé, másrészt fel szerette volna újítani a keresztény párbeszédet a másik hatalmas monoteista világvallással, a muszlimokkal.
A Maffia tette: Különösebb magyarázatra nem szorul ez a verzió; a szervezett alvilágnak nem hiányzott egy olyan pápa, aki felrúgja az évtizedek óta kiválóan működő, mindkét fél számára előnyös üzleti megállapodást a mocskos pénzek tisztára mosásáról, ezért a saját forgatókönyvük szerint oldották meg a problémát, a Vatikán cinkos és álságos félrepillantása mellett.
A Moszad tette: Izraelnek nagyon nem lett volna ínyére egy olyan vatikáni trend, amely a feltétlenül szükségesnél szorosabb kapcsolatokat ápol az iszlámmal.
Az oroszok voltak: Moszkva első körben örömmel nyugtázta, hogy az új pápa (gyakorlatilag elsőként a katolikus egyházfők hosszú sorában) klasszikus munkás származású (majdnem proletárt írtam, bocsánat…), de amikor a KGB Első Főigazgatóságának dolgozó vatikáni szakemberek jelentették, hogy a középtávú tervek között hangsúlyosan szerepel a fejlődő országok szerepének növelése a katolikus világban, összerezzentek: az ébredő Afrika és Ázsia népeinek kezében ők inkább Marx-Engels-Lenin összest szerettek volna látni, nem Bibliát, s a rózsafüzérek iránti kereslet növekedése automatikusan a Kalasnyikov-export csökkenését jelentette volna.
Forrás: konteo.blogrepublik.eu
Képforrás: grognards2011.it; hitvallas.hu; erdely.ma; alchetron.com; enkiri.com; varoskartyak.hu; est.hu
