Eszükbe jutott valaha, hol végezték a dolgukat a történelem olyan nagy alakjai, mint Mátyás király vagy XIV. Lajos? Esetleg dolguk végeztével hogyan tisztították meg királyi alfelüket?
Római Birodalom bukásával véget ért a csatornázott, nyilvános illemhelyek kora. A fallal körülvett, túlzsúfolt középkori városokban nem volt lehetőség csatornázásra, a nyilvános WC-k ötlete pedig fel sem merült. A kora középkorban a városok lakói éjszakára rendszeresítettek egy éjjeliedényt, majd reggelente annak tartalmát nemes egyszerűséggel kilöttyintették az ablakon. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a középkori városi utcákat ellepte az emberi ürülék, amelyet az utcák közepén futó csatorna próbált valahová elvezetni, bár leginkább az esővíz tüntette el a mocskot. Hogy a hölgyek földig érő ruhája ne szennyeződjön be, magas talpú facipőket rendszeresítettek járás-kelés céljára. A köztisztaságot azért számos város megpróbálta rendeletben szabályozni. Például Münchenből és Strassburgból is fennmaradt egy-egy városi rendelet, amely az ürülék és a szemét elszállítására szólította fel a háztulajdonosokat. A 16. században Párizs városa súlyos büntetéssel sújtotta azt a háziurat, aki nem gondoskodott megfelelő mélységű és elhelyezésű emésztőgödörről. Egy másik párizsi rendelet pedig arra kötelezi a lakókat, hogy mielőtt reggel kiöntik a kübli tartalmát, hangos kiáltással figyelmeztessék az utcán járókat.
Később a városi házakba beépítettek egy kis helyiséget, ahol egy pottyantós árnyékszéken könnyíthettek magukon a polgárok. Ennek a ház falából kiugró helyiségnek a levezető nyílása azonban továbbra is az utcára nyílt. Jobb helyeken arról azért próbáltak gondoskodni, hogy a kis helyiséget ne az utcafrontra építsék, hanem a házak közötti szűk sikátorok fölé. Hasonló megoldással találkozhatunk a középkori várakban is. Itt a latrinát a várárok fölé építették, így a víz el tudta vezetni a mocskot a vár falától.
A királyoknak sem járt nagyobb kényelem, ha szükségük támadt. Esetleg annyi, hogy náluk a lakosztályba volt beépítve a falból kilógó árnyékszék, és éjszakai használatra sokkal mívesebb, megmunkáltabb bilit használtak.
Aki viselt már abroncsos szoknyát, az kaphatott egy kis ízelítőt abból, hogy mennyire nehéz egy ruhakölteményben bepréselődni egy WC-be, és elintézni a legelemibb szükségleteket. Spékeljük meg az abroncsot még öt-hat alsószoknyával és egy méregdrága ruhával, majd gondolkodjunk el azon, hogyan intézték ezt az ügyet a 18-19. századi hölgyek!
Gondolom, rengeteg fiúban, férfiban felmerült már a kérdés, hogy mi a fenéért járnak a lányok kamaszkoruktól kezdve csoportosan pisilni. A dolognak valószínűleg evolúciós gyökerei vannak. Egy lány jobban nekivetkőzik egy ilyen műveletnek mint egy fiú. Valószínűleg ősidők óta kellett valaki, aki figyel a környékre, nem érkeznek-e illetéktelenek, akik aztán a pucér alvég láttán még valami másra is kedvet kapnak. Így aztán a lányok csapatosan intézték ezeket a dolgokat. A nagy ruhaköltemények korában pedig kellett egy-két barátnő vagy cseléd, aki tartotta a szoknyát, uszályt, amíg a decens hölgy elvégzi a folyóügyeit.
Az otthonok falai között nem volt nagy ügy a pisilés. Ott voltak a beépített pottyantós WC-k, persze azért ott is figyelni kellett a ruha tisztaságára. Éjszaka, amikor hideg volt a folyosón mászkálni, vagy kiszaladni az udvari budira, gyönyörűen megmunkált éjjeliedényekkel segítettek a dolgon. Tényleg szépek voltak: mívesek, festettek, gyakran fedővel ellátottak. Némelyik úgy néz ki mint egy szószostál. Manapság a gyűjtők (mert vannak olyan fura szerzetek, akik ezeket a műtárgyakat gyűjtik!) akár 1000 eurót is megadnak egy ilyen darabért.
Az igazán tehetősek míves „lyukas foteleket” is készíttettek – szigorúan a szoba bútorzatához illő stílusban! -, hogy ne kelljen hóban-fagyban eljutniuk az udvari pottyantósig. A szék alá pedig elhelyezték a kis éjjeliedénykét.
Manapság könnyű dolgunk van, csak beugrunk egy nyilvános WC-be. De a 17-18. században, mit tehetett egy elegáns hölgy, ha nyilvános helyen jött rá a szükség? A cselédek bekészítették az úticsomagba a hordozható éjjeliedénykét is. Külön névvel is illették az alkalmatosságot: ez volt a bourdaloue. Meglepő, de a nemes műtárgy egy 17. századi francia jezsuita papról kapta a nevét, akinek olyan hosszú prédikációi voltak, hogy a hölgyek kénytelenek voltak a miséről kivonulni, és a kis csésze segítségével könnyíteni magukon. A dolgukat ezúttal állva intézték – ahogy a lenti kép is mutatja -, a kis edénykét beügyeskedték a szoknyájuk alá, miközben a szolgálólányok tartották az edényt és a ruhát, aztán el is tüntették a végterméket. Hasonlóképpen jártak el akkor is, ha egy bálon, színházi előadáson tört rájuk a szükség. Könnyítette a dolgukat, hogy akkoriban a hölgyek nem viseltek bugyit, mert nem ismerték ezt a praktikus ruhadarabot, no meg nem is tudták volna felügyeskedni a fűző merevítői alá. Ehelyett egy kombinészerű hosszú alsóinget hordtak, amit a fenti művelet esetén elegendő volt csak fellibbenteni.
A gyönyörű ruhaköltemények, a fűző és az abroncs eltűnésével fölöslegessé váltak ezek a kis edénykék, és bekerültek a múzeumok vitrinjeibe, ahol megcsodálhatjuk eleink kifinomult ízlésvilágát, és azt a gondosságot, amivel ezt az alantas tárgyat is ilyen ízlésesen kidíszítették.
Egészen a 19. századig kellett várnia az emberiségnek, amíg változás következett be a kis helyiségek történetében. Annak ellenére, hogy a vízöblítéses WC-t már a 16. században feltalálta egy angol költő és polihisztor, Sir John Harington, elterjedésére a 19. század végéig várni kellett. A nagy ötlet voltaképpen nem is a tartály volt, hanem a vízvezetéken alkalmazott S-kanyar, amely a szag kiáramlását akadályozta meg: így a klozettot a lakáson belül is el lehetett helyezni. A WC kagylót eleinte agyagból gyártották, csak később terjedt el a sokkal könnyebben tisztítható porcelán alkalmatosság.
Papír hiányában a középkori ember falevelekkel, erre a célra rendszeresített rongyokkal, rosszabb esetben homokkal tisztogatta meg magát dolga végeztével. (Összehasonlításként a kínaiak már a 13. században papírt rendszeresítettek erre a célra.)
Az ipari forradalomnak kellett beindulnia ahhoz, hogy egy kis kényelemhez jusson az emberiség WC-ügyben. Egy amerikai gyáros, bizonyos Joseph C. Gayetty „fedezte fel” a WC-papírt, amit szerényen a kor legnagyobb áldásaként harangozott be, sőt azt állította, hogy a papír áldásos hatással van az aranyér visszahúzódására is. A kortársak persze körberöhögték, az orvosok pedig heves támadást indítottak ellene, és hevesen ócsárolták a korszakalkotó találmányt. Pedig tényleg nagy áldás volt, mert a nyomtatás és az újságkiadás fellendülése óta a tisztes, művelt, olvasó polgárok rendszeresen újrahasznosították a vezércikkeket, és az azokat tartalmazó papírlapokat, ami nem csak az újságírókat, hanem a polgárok alfelét is sértette. Az élelmesebb vállalkozók az orvosok véleménye dacára meglátták a lehetőséget Joseph C. Gayetty felfedezésében, és a 19. század második felében felvirágzott a WC-papír biznisz. A gyártók sokszor egyenesen gyógyhatásúként hirdették a különféle formában csomagolt egészségügyi papírokat. A gurigás tekercselést elsőként 1871-ben Seth Wheeler szabadalmaztatta, de csak 1897-ben dobták piacra, és csak lassanként szorította ki a forgalomból a „lapra szerelt” csomagolást”.
Forrás: emelttortenelem.hu
