Több mint négy évtizeddel ezelőtt egy uruguayi rögbicsapat játékosai szörnyű döntésre kényszerültek: választhattak a lassú és gyötrelmes halál, valamint a túlélés között, utóbbinak azonban az volt az ára, hogy enniük kellett halott társaik húsából.

Az uruguayi rögbicsapat tagjai (néhány családtagjukkal és barátukkal együtt) egy chilei mérkőzésre utaztak, amikor gépük 1972. október  13-án lezuhant az Andokban. A történet megrázta a világot, és a sztori egy rendkívül magas példányszámban eladott könyv, valamint az Életben maradtak című film alapjául szolgált. Uruguay egyik legismertebb gyermekkardiológusa, Roberto Canessa még orvostanhallgató volt az események idején. Talán mondanunk sem kell, az akkor 19 éves fiún örökre nyomot hagytak a tragikus események. Nemrég megjelent könyvében elmeséli, hogyan élte túl a katasztrófát, hogy aztán annak szentelje az életét, hogy másokon segítsen. 

Canessa a National Geographic újságírójának kérdésére elmesélte, hogy minden egy hirtelen pillanat alatt történt. A csapat az uruguayi légierő egyik gépét bérelte ki a chilei útra. Amikor az Andok felett repültek, a pilóta egyszer csak felszólította az utasokat, hogy kössék be a biztonsági öveiket, mivel a gép turbulenciába került. A rögbijátékosok nem vették komolyan a veszélyt, és mivel félelmük kimutatása macsó imidzsükkel sem fért össze, elkezdtek egymásnak rögbilabdákat dobálni, miközben egy dalt énekeltek: „Konga, konga, konga: a gép kongát jár.” Nemsokára az egyik csapattag kinézett az ablakon, majd megkérdezte: „Nem repülünk túl közel a hegyekhez?!”

A játékos jól mérte fel a helyzetet. A pilóta hatalmas hibát követett el, ugyanis észak felé fordult, és már akkor elkezdte az ereszkedést (a végállomás Santiago de Chile, a dél-amerikai ország fővárosa lett volna), amikor a gép még csak a Andok felett járt. Amikor észrevette, hogy nem a legjobb időpontban kezdte meg a landolást, emelkedni kezdett a géppel (olyannyira, hogy a jármű majdnem függőleges helyzetbe került), amely azonban egyre jobban rázkódott, majd becsapódott a hegy oldalába. 

Canessa hatalmas erővel beverte a fejét. Azt gondolta, meg fog halni. Megragadta az ülése támláját, és elmondott egy Üdvözlégyet, miközben hallotta, hogy valaki azt kiabálja: „Istenem, segíts, segíts!” Egy másik fiú azt üvöltette, hogy megvakult, és amikor  felé nézett, észrevette, hogy kilátszik az agyveleje, a gyomrából pedig fémdarabok állnak ki.

A gyermekkardiológus szerint az eseményekre tulajdonképpen mint egyfajta kísérletként lehet tekinteni: hogyan viselkedik egy csoport egyetemista, istenféle rögbijátékos egy ilyen szituációban. Canessa szerint nem a legokosabb, legintelligensebb emberek maradtak életben, hanem akikben a létezés öröme tartotta a lelket.

Az orvos szerint ő maga szerencséjének köszönhetően élte túl a katasztrófát, valamint azért, mert lépésről lépésre haladt. Mindig volt valami, amit csinálhatott – rendkívül aktívan teltek a napjai. Emellett nem is sérült meg súlyosan. Amikor még egy lavina is rájuk zuhant, már majdnem feladta, de akkor egy másik fiú közölte vele, mennyire szerencsés, hogy mindannyiuk helyett is járni tud (a fiúnak el voltak törve a lábai).  Canessának ez új életerőt adott, ugyanis nem csak a saját érdekeit kellett néznie, hanem egy egész csoportét.

A játékosoknak számos praktikát kellett bevetniük a túlélés érdekében. A gyapjúszövetet is tartalmazó üléshuzatokat például takaróként használták fel, a bőröndöket pedig a repülőgép hátsó részén halmozták fel, hogy az időjárási viszontagságoktól – amennyire csak lehet – megkíméljék magukat. Az ülésekben található alumíniumdarabok segítségével havat olvasztottak, a pilótafülke műanyag ablakából napszemüveget gyártottak. Az ülések hátsó részéből „hócsizmát” készítettek, a törött lábú embereknek pedig függőágyakat. 

Mindenkinek volt valamilyen szerepe, és mivel Canessa orvostanhallgató volt, ő látta el a sebesülteket: lecsapolta a tályogokat, és igyekezett meggyógyítani a töréseket. Emellett ő szállította el a hullákat is, ami sokaknak nehezére esett.  A fiatalok a rögbizoknijaikat hússal töltötték meg, a konyhai szigetelő anyagokat pedig hálózsákként használták. Éjszakánként rögbilabdákba pisiltek, mivel a szabadban megfagyott volna a vizeletük.

A történet legszörnyűbb aspektusa, hogy a túlélők arra is rákényszerültek, hogy egyenek halott társaik húsából. Canessa szerint ez nem tekinthető kannibalizmusnak, ez a szó ugyanis emberölést feltételez, az uruguayi rögbisek esetében azonban ilyesmiről szó sem volt. Az orvos szerint az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük. Mivel Canessa orvostanhallgatóként  hozzá vált szokva a műtétekhez, az első vágás az övé volt. Amikor azonban valóban evésre került a sor, alig bírta kinyitni a száját. Rettenetesen szerencsétlennek és szomorúnak érezte magát, amiért erre kényszerült rá.

A legnehezebben azt dolgozta fel, hogy ezzel betört egykori barátai intim szférájába: meggyalázta a méltóságukat. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy ha ő halt volna meg, örömmel vette volna, ha az ő teste segíthetett volna másokat a túlélésben. A többiekkel meg is egyeztek, hogy haláluk esetén hasonló módon használhatják majd fel mindegyikük holttestét. Bár gyakran szembesítik azzal, hogy mégiscsak embereket evett, Canessa szerint nem ez volt a történet legnehezebb része, hanem amikor meghallották, hogy egy lavina közeledik feléjük.

Két hónappal a baleset után Canessa és két társa, Nando Parrado és Antonio „Tintin” Vizintin egyszer csak úgy döntöttek, szétnéznek a környéken. Ekkor még nem tudták, hogy az orvostanhallgató édesapja éppen egy gépen ül, amely a baleset túlélői után kutat. Egy idő után rájöttek, hogy távolabb vannak a megmeneküléstől, mint gondolták, ezért „Tintint” visszaküldték a roncshoz, hogy elmondja a többieknek: társai (akiknek így tovább kitarthatott az élelemkészletük) dél felé fordultak. 4500 méteren, mínusz 10 fokos hidegben nem sok esélyük volt a túlélésre.

A fordulópontot az jelentette, amikor a túra hatodik napján füves területre értek. Canessa úgy érezte, mintha egy ötcsillagos hotelbe érkezett volna. Végre annyi vizet ihattak, amennyit akartak. Tudták, hogy túlélték. A mentőhelikopter végül december 22-én mentette ki a roncs mellett maradt 14 túlélőt (összesen tehát 16-an voltak).

Amikor visszatértek Uruguayba, először elhunyt társaik szüleit keresték fel. Nem zavarta őket, hogy a túlélés érdekében ettek a fiaik tetemeiből. Őket csak az élet érdekelte. A társaság azóta is találkozik minden december 22-én, megmenekülésük napján. Canessa szerint a legfontosabb tanulság: „Ha van hol aludnod, van mit innod és enned, szerencsés vagy. Ne várd meg, míg a géped balesetet szenved, hogy rájöjj, mennyire szerencsés vagy.”

Forrás: mult-kor.hu, port.hu

Képforrás: moly.hu; mult-kor.hu