Ha királyok pajzán kalandjaira gondolunk, elsősorban a francia uralkodók jutnak eszünkbe. A Loire-völgy reneszánsz kastélyai valóban vérbő szerelmi történetek színterei voltak, mégis tévednénk, ha a kora újkor francia királyait megannyi fáradhatatlan nőcsábásznak gondolnánk. Gáláns kalandjaik mellett is esendő, szeretetre, érzelmekre éhes emberek voltak.
Medici Katalin, II. Henrik (†1559) francia király felesége a házasságát egy királyi szerető, Diane de Poitiers árnyékában töltötte: a király nem hitvesét, hanem a szeretőjét halmozta el ajándékaival, vele osztotta meg minden gondját és örömét. Pedig Diane éppen húsz évvel volt idősebb a királynál! Henrik kisgyerekként V. Károly császár madridi udvarában élt, előbb mint előkelő túsz, majd mint sanyarú sorsú fogoly. A fogság emberkerülő, mogorva, gátlásos kamaszt formált a trónörökösből (ahogy Franciaországban hívták: a dauphinből), ezért apja Diane de Poitiers-re – egy öreg tábornok fiatal özvegyére – bízta nevelését. A harmincas éveiben járó, magas, nyúlánk, szőke szépasszony sokáig csak anyai gondoskodással vette körül a dauphint, később azonban szabályosan elcsábította a piruló kamaszt. Henriknek ő volt az egyetlen szerelme, haláláig hű maradt hozzá. Bár Medici Katalin 11 gyermekkel ajándékozta meg a királyt, ő mindig csak Diane-t szerette.
II. Henrik fiát, III. Henriket (†1589) nem a szeretői hozták hírbe, hanem fiúbarátai, a hírhedt “mignonok”, akikről annyi mindent összeírtak a kortársak és a történészek egyaránt. A forrásokat szemügyre véve azonban leszámolhatunk a sötét legendákkal. III. Henrik huszonkét évesen előbb a negyvenéves Erzsébet angol királynő, majd az ötvenéves lengyel Jagelló Anna “vőlegénye” volt. A politika diktálta házassági tervekkel szemben a fiatal király Franciaország egyik legelőkelőbb fiatalasszonyába, a szép és feltűnően okos Marie de Cle`ves-be volt szerelmes. Henrik azt remélte, királyként elérheti, hogy a pápa felbontsa Mária házasságát a protestáns, azaz eretnek Condé herceggel. Marie de Cle`ves mégsem lett francia királyné. 1574 októberében gyereket szült férjétől, Condé hercegtől, és az első szülésbe – mint annyi kortársa – belehalt.
A hírt senki sem merte Henrik tudtára adni. Az erről szóló levelet végül is a király íróasztalán heverő ügyiratok közé csempészték. Amikor Henrik másnap rábukkant a levélre és elolvasta, elájult. A különcségre hajlamos, extravagáns öltözékeket kedvelő király sajátos módon adta környezete tudtára gyászát: apró ezüst halálfejeket varratott a ruhájára, még a cipőjén is ezek csilingeltek.
Medici Katalin elhatározta, hogy a szép hercegnő halála után most már a saját akarata szerint nősíti meg a fiát. Az erős akaratú asszony a svéd király lányát szemelte ki, akiről az a hír járta, hogy a legszebb királylány egész Európában. Henrik azonban megmakacsolta magát, és olyasmit tett, ami a 16. században kisebb forradalommal ért fel: szerelmi házasságot kötött. Angliai Erzsébet és Jagelló Anna korábbi vőlegénye ezúttal a szívére hallgatott, és a lotaringiai udvarban megismert Louise de Vaudémont-t vette feleségül. A magas, szőke hercegnő csinos volt, értelmes, mélyen vallásos, de kérőjéhez képest szinte vagyontalannak számított, és a házassággal Franciaország diplomáciai előnyökhöz sem jutott. III. Henrik nem is erre vágyott. „A király elmondta nekem – írja Cheverny kancellár az emlékirataiban –, hogy saját nemzetéből akart feleséget választani, olyat, aki szép és kedves...” Nem kétséges, hogy Henrik ezzel a meghökkentően modern lépésével – azzal akart házasságot kötni, akit szeretett! – fellázadt anyja zsarnoki hatalma s a rákényszerített “menyasszonyok” ellen. Fia eltökéltségét látva Medici Katalin nem sokáig ellenkezett. Azt remélte, hogy a szelíd, szerény vagyonú Louise engedelmes menye lesz.
Ebben nem is csalódott: Louise jó felesége lett Henriknek, akit egész életében bálványozott, kedves gyengédséggel vett körül. Hiába volt azonban Louise ideális feleség, egy elvetélt magzat után meddő maradt. A gyermektelen házasság miatt a királyt számos röpirat feketítette be. Megvádolták azzal, hogy velencei útja során – amikor éjszakáit valóban egy költőnőként is híres kurtizán ágyában töltötte – vérbajt kapott, és ezért várja hiába a nép a trónörököst. Ennek a betegségnek azonban semmilyen tünete nem mutatkozott Henriken. Az a vélemény is elterjedt, hogy a király valójában homoszexuális.
A királyi udvar tele volt fiatal, jóképű férfiakkal, akiket az udvarban mignonnak, azaz “kedvesnek” hívtak. Különböző pamfletek a francia reneszánsz vérbő stílusában ecsetelték azokat a szégyentelen orgiákat, amelyeket Henrik és a mignonok rendeztek. Mindebből persze egy szó sem volt igaz. Tény azonban, hogy az uralkodó és kegyencei viszonyát nem nevezhetjük normálisnak. Más királyoknak is voltak bizalmasaik, de nem simogatták, vagy haragjukban nem verték őket ököllel. Nem váltottak velük rajzokkal illusztrált, gyengéd hangú leveleket, és a haláluk után nem őrizték a hajukat medálba foglalva.
A gyermektelen uralkodó a kegyencekben talált megértő társakra: nem homoszexuális partnerei voltak a királynak, hanem meg nem született gyermekeit pótolták. III. Henrik mindent elkövetett, hogy a “mignonjai” megnősüljenek, valódi s ne csupán névházasságot kössenek. A király gazdagon kiházasította kegyenceit, sőt a feleségeket is ő választotta ki. A mignonoktól mi sem állt távolabb, mint a nőies, finomkodó megjelenés: erős, vad, robusztus katonák voltak, nagy részük csatában vagy párbajban vesztette életét. Henrik őket bízta meg a legveszélyesebb és legbizalmasabb feladatokkal, s erre a hosszú polgárháborúban bőven akadt alkalom.
Henrik furcsa szokásai mégis megerősíteni látszottak a róla suttogott rágalmakat. Már fiatal korában kitűnt sajátos ruházkodásával: a velencei követ nőiesnek érezte aranyhímzéses, drágakövekkel, gyöngyökkel díszített ruháját, illatosított nyakláncát, hatalmas fülbevalóit. Ha Henriknek nem is volt testi kapcsolata a “mignonokkal”, abban, hogy az udvarban oly gyakori álarcosbálokon szívesen öltözött nőnek, az udvaroncok joggal fedezték fel az elfojtott homoszexualitás jelét.
Egy olyan országban, ahol a dolgok jól mennek, a király népszerű és magabiztos, a nép sok mindent megbocsát az uralkodónak. Franciaországban senki sem háborodott fel I. Ferenc kalandjain vagy azon, hogy II. Henriket Diane de Poitiers tartotta befolyása alatt. Egy meghasonlott országban azonban, amilyen Franciaország volt az 1580-as években, a nép az uralkodó minden cselekedetében perverziót látott.
A következő francia király, IV. Henrik (†1610) hírhedt nőcsábász hírében állt. Ha azonban a legendák helyett Henrik leveleit s a korabeli naplókat hívjuk tanúként, akkor ismét egy esendő, szeretetre éhes ember portréja rajzolódik ki előttünk. Henrik, még navarrai királyként, 1572-ben vette feleségül a francia király húgát, Valois Margitot. A lakodalmat borzalmas tömeggyilkosság követte: a “Szent Bertalan-éjszaka” néven ismert mészárlásnak több tízezer protestáns esett áldozatul. Henrik a vérfürdőbe torkollott esküvő után négy évig anyósa foglyaként élt feleségével a Louvre-palotában. Amilyen szörnyűséges volt az esküvő, olyan lett a házasság is. Emlékirataiban Margit nem leplezi, hogy csak az első három évben volt valóban asszonya Henriknek, ám kezdettől fogva szeretőket tartott.
Henrik és Margit mindvégig gyűlölték és megvetették egymást. A királyné rendkívül intelligens volt, s akárcsak a két nemzedékkel előbb élt Valois Margit – szintén navarrai királyné –, ő is vérbeli író, verseket szerzett és olvasmányos emlékiratokat hagyott hátra. Ám kiegyensúlyozatlan, hóbortos teremtés volt, és ezenkívül nimfomán. Lehet, hogy a meddősége nyomasztotta, és erre keresett vigasztalást, az azonban bizonyos, hogy ágyba bújt minden herceggel és inasfiúval, aki csak az útjába került. Kalandjai még a 16. századi francia udvar nem éppen prűd légkörében is gyakran okoztak botrányt. Henrik nem bízott feleségében, a királyi család kémjének tartotta – tegyük hozzá, teljes joggal. Margit pedig, aki francia királyok lánya és húga volt, lenézte a férjét, aki navarrai királyi címe ellenére is szegény embernek számított a Valois-k mellett.
1576-ban, amikor Henrik elszökött az udvarból, nemcsak ellenfeleit hagyta faképnél, hanem feleségét is. A házasság többé nem is állt helyre, Margit újabb és újabb botrányokba keveredett, Henrik pedig útszéli hangon nyilatkozott róla leveleiben (és bizonyára szóban is).
IV. Henrik férfiassága a francia történelmi köztudatnak éppolyan megingathatatlan eleme, mint Jeanne d’Arc hősiessége vagy Richelieu bíboros intelligenciája. Ha a róla szóló legendáknak csak a töredéke igaz, akkor sem kétséges, hogy háborúskodással töltött éveiben számos nemesasszony és parasztlány, sőt olykor egy-egy készséges apáca is a navarrai király sátrában töltötte az éjszakát. Henriket katonái szeretetteljesen Vert-Galant-nak, “jó kakasnak” nevezték, és ez a név a köztudatba is átment. A “szexuális atlétáról” rajzolt kép azonban csak részben igaz. A király tizenkilenc évesen kötött házasságától csak negyvenhét évesen szabadult meg: feleségével huszonkét éves kora óta nem élt együtt, és így reménye sem volt arra, hogy oly nehezen kivívott királyságának törvényes örökösei legyenek.
A király életében számtalan futó kaland és két szerelem nélküli házasság mellett mindössze három komoly kapcsolat volt, valamennyi évtizedes. Henrik harmincéves korában talált először méltó társra, Diane de Gramont grófnő személyében. A királlyal egyidős, szép, okos özvegy, akit Henrik Corisande-nak nevezett el, Montaigne levelezőpartnere volt. Henrik a polgárháború viharos éveiben csak ritkán lehetett szeretett Corisande-ja mellett, de levelek özönével árasztotta el, beszámolt betegségeiről és szorongásairól, és szinte gyerekes módon dicsekedett el neki katonai sikereivel. Corisande az évek során szeretőből mindinkább megértő barát lett.
1590-ben Henrik beleszeretett egy alig tizenhét éves arisztokrata lányba, Gabrielle d’Estrées-be, akinek szépségéről minden kortársa áradozott. Amikor Henrik meglátta, mindjárt szerelemre lobbant, Gabrielle azonban eleinte nem viszonozta a harmincnyolc éves király érzelmeit. A lány családja azonban felismerte a nagy lehetőséget. Így Gabrielle a király szeretője lett, és a látszat fenntartása érdekében IV. Henrik parancsára névházasságot kötött egy előkelő nemessel. A szerelmes király az Estrées családot birtokokkal, rengeteg pénzzel, a lányt pedig mesés ékszerekkel halmozta el. A király szerelme az évek múlásával sem lankadt, sőt elhatározta, hogy feleségül veszi Gabrielle-t. Az uralkodó könnyen elválasztotta szeretőjét az engedelmes férjtől, ám nehezebb dolga volt feleségével. Valois Margitot sorozatos botrányait követően még bátyja, III. Henrik eltávolította az udvarából, s a “francia királyné” egy távoli vidéki kastélyban élt. Margit nem ellenezte a válást, de minél több pénz akart kicsikarni Henrikből, és nem akarta, hogy a király rangon alul házasodjon, azaz elvegye szeretőjét, így a tárgyalások elhúzódtak. A király azonban már ekkor elhatározta, hogy feleségül veszi Gabrielle-t, aki sorban szülte számára a gyermekeket: Cézárt, Katalint, majd Sándort.
1599-ben a király két vasat tartott a tűzben. Várta, hogy a pápa semmissé nyilvánítsa házasságát Margittal. Gabrielle pedig – szíve alatt a király újabb gyerekével – már az esküvői ruháját próbálgatta. Henrik megbízottjai ugyanakkor Firenzében titokban tárgyaltak a toscanai nagyherceg unokahúgával, Medici Máriával kötendő házasságról. Vajon kit akart Henrik megtéveszteni: a pápát, Margit királynét vagy éppen az esküvőre készülő szeretőjét? Hogyan húzta volna ki magát ebből a csávából? Nem tudjuk, mert a sors közbeszólt: Gabrielle 1599 tavaszán szörnyű kínok között belehalt a szülésbe. Esküvői ruháját már csak a ravatalon adták rá.
A király fájdalma őszinte és határtalan volt, de Henrik nem az az ember, aki ne találna egyhamar vigasztalást. Nyáron, miközben a tárgyalások tovább folytak Medici Máriával kötendő házasságáról, a királynak már új szeretője volt, az alig 17 éves Henriette d’Entragues. Henrik, miután 1600-ban feleségül vette a kövér és unalmas Medici Máriát, több évig gyakorlatilag bigámiában élt feleségével és szeretőjével. 1601-ben Medici Mária megszülte a várva várt dauphin-t, a leendő XIII. Lajost, s egy hónapra rá fiút szült Henriette is. A következő évben Henriknek, pár hét különbséggel, mindkét asszonytól lánya született. A király egyformán szerette gyerekeit, s a trónörököst együtt neveltette a királyi hercegekkel és a szeretőjétől született utódaival.
1609-ben Henrik ötvenhét évesen a kor felfogása szerint már öregnek számított, amikor ismét “halálosan” szerelmes lett. A király régi harcostársának, a már hatvanöt éves Montmorency-Damville-nek kései leánya, Charlotte éppen betöltötte a tizennégy esztendőt, amikor Henrik egy udvari balett alkalmával felfigyelt a ragyogó szépségű, lenge öltözetű lányra. Mivel nem egyszerű udvarhölgyről, hanem előkelő családból származó és még szűz hajadonról volt szó, Henrik szokása szerint körbenézett, hogy egy “megértő férjet” találjon szerelme számára. Erre a szerepre egyik rokonát választotta ki, az ifjabb Condé herceget, akit már apja halála után börtönben szült meg anyja. (Az anyát azzal gyanúsították meg – minden jel szerint teljes joggal –, hogy megmérgezte a férjét.) Condé herceg Franciaország egyik legelőkelőbb főura volt, így Montmorencynek nem lehetett kifogása leendő veje ellen. Condé ugyanakkor – talán a gyerekkorát árnyba borító rémregény miatt – esetlen, mogorva, kétbalkezes férfivá serdült, akiről az udvarban mindenki tudta, hogy homoszexuális kalandjai vannak. Éppen ilyen férjre volt szüksége a királynak! A fiatal hercegben azonban váratlanul feltámadt az öntudat, és nem volt hajlandó eljátszani azt a szerepet, amelyet Henrik szánt neki. Az esküvő után – hallatlan pimaszság! – nem átallotta, hogy ifjú feleségét vidéki kastélyába vigye. A szerelmes király nevetséges kalandokra is vállalkozott, csak hogy viszontlássa Charlotte-ot, akit már-már az ágyában tudott, és most egyszerre elveszített.
Henrik álruhában is felkereste a szép leányzót, egyik alkalommal például hatalmas kötéssel takarta el az arcát. Az ifjú asszonynak hízelgett a királyi figyelem, egy éjjel a kastély erkélyén lobogó fáklyafénynél hálóruhában, sőt mi több, kibontott hajjal – ez a kor erkölcse szerint legalábbis a “félmeztelenül” szinonimája volt! – mutatkozott a bokrok között leselkedő uralkodó előtt. A hercegnek azonban nem volt ínyére a folytatódó flört, haragra gerjedt, és egyszerűen “elrabolta” a feleségét. A fiatal pár Brüsszelbe, Spanyol Németalföld fővárosába szökött. Henrik többé nem láthatta imádott kis Charlotte-ját, pár hónappal később egy fanatikus katolikus merénylő ledöfte.
XIII. Lajos apja (IV. Henrik) és fia (XIV. Lajos) egyaránt fáradhatatlan szoknyavadászok voltak. XIII. Lajost azonban egészen más fából faragták, udvarlásai – szeretői nem kis csalódására – mindig plátóiak maradtak. A testiségtől való viszolygásához hozzájárulhatott, hogy alig tizennégy évesen valósággal rákényszerítették a nemi életre. 1615-ben vette feleségül a spanyol király lányát, Annát. A menyasszony és a vőlegény szinte napra egyidősek voltak. Míg azonban Lajos az esküvő idején még gátlásos, suta kamasz volt, addig Anna már virágzó női szépség.
A nászéjszakán Medici Mária maga vezette fiát a menyasszony hálószobájába, ahol összezárta a fiatalokat. Másnap a királyné ünnepélyesen közölte az udvarral és a követekkel, hogy a házasságot elhálták, és így az felbonthatatlan. Az udvari orvos naplójából azonban tudjuk, hogy ez korántsem felelt meg az igazságnak, Lajos kétszeri próbálkozása sem hozott sikert. A sikertelen nászéjszaka az amúgy is gátlásos és tartózkodó fiút évekre távol tartotta a “test bűneitől”, mint erről gyóntatójának – az pedig a pápai nunciusnak – beszámolt. A következő négy évben Lajos és Anna még nappal is keveset voltak együtt, éjjel pedig sohasem. A tanácsosok, akik trónörököst reméltek, Lajos tartózkodását látva egyre türelmetlenebbé váltak.
1619. januárjában azután Lajos féltestvére, IV. Henrik törvénytelen lánya, Catherine de Vendőme férjhez ment, és ez alkalmat adott a király “felvilágosítására”. “Szerdán, mikor Elbeuf hercege feleségével, Vendőme kisasszonnyal hált – számolt be egybehangzóan a velencei követ és a háziorvos erről a különös éjszakáról –, a király jelen akart lenni. A nászágyon ülve nézte, amint elhálják a házasságot, ami többször meg is történt, mire a király tapsban tört ki, a hercegnő pedig felszólította, hogy kövesse példáját a királynéval." Az, amit a király tett, nemcsak a mai embert döbbenti meg, de a kor erkölcseinek sem felelt meg, s csakis a dinasztia jövője miatt érzett aggodalom magyarázza. A kortársak számára azonban természetesnek tűnt, hogy később a szolgálók a királyné szobájában maradtak akkor is, amikor a király ott hált az elfüggönyözött baldachinos ágyban.
Elkezdődött a király életének rövid, boldog korszaka: a következő négy évben ez a mélabúra hajlamos, nehéz természetű ember boldog férjként élt Annával. A két huszonéves fiatal a gyöngédség számtalan jelével halmozta el egymást. Anna levetkőzte kasztíliai gőgjét, és odaadó szeretettel csüngött a királyon, aki szintén teljesen kicserélődött. Az egyébként távolságtartó, hideg férfi valósággal elolvadt a szép királyné szerelmétől. A hirtelen támadt vonzalomból azonban nem született meg a várt trónörökös: Anna előbb 1619-ben, majd 1622-ben elvetélt. Ez utóbbi tragédiát udvarhölgyeinek ostobasága okozta: a terhes királynét kézen fogva szaladtak a Louvre folyosóján. Anna elesett, és nagy kínok között egy halott gyermeket hozott világra. A királyt, aki hajlamos volt a hirtelen, félelmetes erejű dühkitörésekre, a hír rettenetes haragra gerjesztette. A házastársak összevesztek. A két gőgös ember egymásra hárította a felelősséget a történtekért. Anna és Lajos elhidegültek egymástól, s a következő tizenöt évben külön éltek.
Senki előtt sem volt titok, hogy XIII. Lajos elhanyagolja a feleségét, a szép udvarhölgyek mégis hiába remélték, hogy a király felfigyel rájuk: Lajost a női bájak hidegen hagyták. Két szerelme volt mindössze, s azok is plátóiak: Marie de Hautefort és Louise-Angélique de La Fayette. A király mindkét udvarhölggyel hosszas beszélgetéseket folytatott, főleg a vallás és a vadászat kérdéseiről, ám ennél tovább sohasem ment. Egyszer egy levélkét, amelyet Hautefort kisasszony pajzánul a keblébe dugott, a király végül egy ezüstcsipesszel emelt ki. Az ájtatos La Fayette apáca akart lenni, és ettől a király szerelme sem tántorította el. XIII. Lajos gyakran felkereste párizsi zárdájában, és a látogatókat elválasztó rácson keresztül órákon át beszélgettek. Egy ilyen látogatás mégis alkalmat adott arra, hogy a dauphin, a leendő XIV. Lajos megfoganjon.
1637 végén a király szokása szerint felkereste apáca barátnőjét, majd a zárdából vadászatra akart indulni, de egy elemi erejű felhőszakadás megakadályozta ebben. A király kénytelen-kelletlen megszállt a Louvre-ban, ahol Anna is ott volt: kilenc hónap múlva pedig megszületett a trónörökös.
XIV. Lajos (†1715) rengeteg gáláns kalandba keveredett, ha azonban a versailles-i udvart belengő pletykákat közelebbről szemügyre vesszük, egy meglepően érzelmes, szeretetre éhes, sőt hűséges férfi képe tűnik fel előttünk.
A fiatal királynak sok mindenhez joga volt, azt azonban, hogy feleségül vegye, akit szeret, megtiltották neki. XIV. Lajos igazi nagy szerelme Marie Mancini, Mazarin unokahúga volt. A húszéves uralkodó addigra már több udvarhölgy és komorna révén megismerte a testi szerelmet, s viszonyt folytatott Mazarin másik unokahúgával, a szép és feltűnően buta Olympe Mancinival is, ám csakhamar ráunt. Egészen más fából faragták Olimpia húgát, Máriát. Kicsi volt, kövérkés, meglehetősen csúnya, viszont igen okos: jól beszélt latinul és görögül, és szépen zenélt. A két fiatal másfél évig tartó románca során irodalomról, költészetről és filozófiáról beszélgettek, együtt zenéltek, ám kapcsolatuk mindvégig plátói maradt. Mária nem szerető, hanem királyné akart lenni. A király el is határozta, hogy feleségül veszi a lányt. Mazarin számára látszólag hatalma megszilárdulását jelentette volna, ha unokahúga lesz a királyné, mégis hevesen ellenezte a házasságot. Lajos továbbra is rajongó levelekkel árasztotta el szerelmét, képmását állandóan magánál hordta, de meghajolt a politika érdekei előtt.
A huszonkét éves király tehát az államérdeket szem előtt tartva feleségül vette a vele egyidős spanyol királylányt, Mária Teréziát. Az alacsony, tömzsi termetű királyné nem volt sem szép, sem okos, csak jóságos és unalmas. Halálos szerelemmel csüngött a férjén, aki mindvégig megcsalta: a naiv, félénk és vallásos királynét állandó féltékenység gyötörte. Lajos minden testi vagy szerelmi vonzerő híján valónak találta feleségét, ám sohasem hanyagolta el, tapintatos figyelemmel vette körül – szeretőitől visszatérőben minden éjszaka bekopogott a királyné hálószobájába. “Csak egyszer okozott fájdalmat nekem, amikor meghalt” – mondta XIV. Lajos a feleségéről 1683-ban, amikor a királynéval egy elfertőződött furunkulus végzett.
XIV. Lajos a fia számára írt emlékiratban nem kerülte meg a királyi szeretők kérdését. Ez a fajta szerelem – mint kifejtette – nem ideális, hiszen egy királynak az erény tökéletes példáját kell mutatnia. A királyok sem mentesek azonban az emberi gyöngeségektől, ezért megbocsátható az ilyen kapcsolat. Az uralkodónak vigyáznia kell egyrészt arra, hogy szerelme sohase vonja el őt az államügyektől, amelyek “kitartó munkát igényelnek”. Másrészt – folytatta intelmeit XIV. Lajos – arra is vigyáznia kell a királynak – ami már sokkal nehezebb –, hogy a nőnek, aki meghódította a szívét, semmilyen beleszólást ne engedjen a politikába. Az asszonyok ügyesek, értenek ahhoz, hogy az elcsábított férfit befolyásuk alá vonják, de ezt nem szabad megengedni.
XIV. Lajos, aki egész életét a nyilvánosság előtt élte le, szeretőit igyekezett eltitkolni az udvar elől – részben a királyné iránti tapintatból, részben azért, mert ezzel is meg akarta akadályozni, hogy kedvesei politikai befolyásra tegyenek szert.
A király számos udvarhölgyet tüntetett ki a figyelmével, igazi szeretője azonban mindössze három volt, közülük a harmadikat feleségül is vette. Alig egy évvel első házasságkötése után bukkant fel az udvarban az első tartós szerető, Louise de La Vallie`re. Az akkor tizenhét éves lány a Franciaországban száműzetésben élő angol királyné (a kivégzett I. Károly özvegye) udvarhölgye volt. Portréi sudár, szép, őzikeszemű, barna fürtű lánynak mutatják. A király szerelme hét évig tartott. Hatalmas ünnepségeket rendezett a tiszteletére, ő így udvarolt. Louise elfogadta a király udvarlását, de állandó lelkifurdalással küszködött. A névházasságot elutasította, hajadon maradt, és terhességeit eltitkolta az udvar elől. Többször elszökött és apácazárdákban keresett menedéket – XIV. Lajos ilyenkor személyesen hozta vissza Versailles-ba. La Vallie`re kisasszonyt még a megcsalt királyné is szerette. A húszas éveiben járó, még gátlásos XIV. Lajosnak ekkor ilyen szelíd szeretőre volt szüksége. Miután kapcsolatuk véget ért, La Vallie`re, akit a király hercegnői rangra emelt, végleg visszavonult egy karmelita zárdába, s élete végéig ott maradt.
A király következő szeretője, Athénais de Rochechouart, asszonynevén Madame Montespan, 26 évesen lett Lajos kedvese. Ekkor már férjnél volt, amit az udvari papok, ha diszkréten is, de határozottan kifogásoltak. Montespan a királynak szinte második felesége volt, mintegy tizenöt évig éltek együtt, s ezalatt nyolc gyerekük született. Őket és a La Vallie`re kisasszonytól született négy gyerekét a király féltő gondoskodással, de a legnagyobb titokban neveltette előbb egy párizsi házban, majd egy vidéki kastélyban. A gyerekek nevelőnőjének a király egy feltűnően szép és igen okos asszonyt, Scarron költő özvegyét választotta. A nagyravágyó asszony azonban elcsábította XIV. Lajost, akinek vonzalmához az is hozzájárult, hogy látta, Montespantól született kedvenc fia jobban vonzódik a nevelőnőjéhez, mint ritkán látott anyjához. Madame Montespan féltékenységi rohamai már mit sem segítettek: a király szíve a szép özvegyasszony felé fordult, akit Maintenon márkizzá nevezett ki.
A nevelőnő – egyébként három évvel idősebb volt Lajosnál – előbb királyi szerető, majd pedig királyné lett, és így a maga nemében páratlan karriert futott be. 1683 nyarán Mária Terézia királyné meghalt, és alig pár hónappal később XIV. Lajos a legteljesebb titokban feleségül vette Madame de Maintenont. Alacsony származása miatt az asszony sohasem szerepelt Franciaország királynéjaként, de a király úgy érezhette, hogy Isten előtt rendezte ezt a kapcsolatát. XIV. Lajos külpolitikájában a dinasztikus jogok központi szerepet játszottak. A még csak 45 éves király nyugodtan feleségül vehette volna valamelyik európai dinasztia sarját, és így jogot szerezhetett volna újabb területek elfoglalására. XIV. Lajos azonban lemondott az újabb dinasztikus házasságról, akárcsak a további szeretőkről, és élete hátralevő 32 évét nyugalomban élte le Madame Maintenon oldalán.
XIV. Lajost – miután családját egy himlőjárvány szinte kiirtotta – 1715-ben a dédunokája, XV. Lajos (†1774) követte a trónon. Őt tizenöt évesen házasították össze a nála hét évvel idősebb Leszczy´nska Máriával. Házassága első tizenkét évében a király hűséges, sőt szerelmes férj volt. Máriát azonban a sok szülés megfárasztotta, “mindig nászágy, mindig gyerekágy” – mondogatta. A királyné gyorsan elhízott, fiatalkori bája tovatűnt. Sohasem volt szellemes társasági dáma, kerülte az estélyeket, és szívesebben üldögélt a lakosztályában, zenélt, hímzett, azaz jámbor és ájtatos, meglehetősen unalmas életet élt. Nem értette meg, hogy fiatal férjének vidám társaságra volna szüksége.
Ifjúságának vallásos nevelése mély nyomokat hagyott a királyban, aki csak nehezen szánta el magát a hűtlenségre, a hódításra. A természeténél fogva félénk férfiból az udvar legszebb hölgyei kezdetben inkább zavart és elfogódottságot, mintsem rajongást váltottak ki. Az újtól, az ismeretlentől való félelem magyarázhatja azt a különös tényt, hogy a király első szeretői testvérek voltak: négy nővér.
Köztük az első, Mailly grófnő, egykorú volt a királlyal. Kapcsolatuk kezdetén XV. Lajos még együtt élt Leszczy´nska Máriával, akitől négy további gyereke született. A királyi flört Mailly grófnővel inkább alkalmi kalandok sorozata volt, amelyről a királynén kívül ekkor még senki sem sejtett semmit. Lajos csak hat évvel később szánta rá magát arra, hogy bejelentse: ezentúl nem él együtt a királynéval, és nem titkolja tovább a kapcsolatát Mailly grófnővel.
A grófnő nem volt szép, sőt inkább csúnyának mondhatnánk, portréin jól látszik hosszú, lapos arca, túlméretezett szája. Természete azonban élénk, vidám volt, s pontosan ez hiányzott a jámbor és unalmas királynéból. Mailly-t később kiszorította a király szívéből a húga, Vintimille márki felesége. Míg Mailly önzetlenül szerette a királyt, a határozottabb egyéniségű Vintimille nyíltan a királyi kedves szerepére tört. A sovány, nyakigláb nő elbűvölte a királyt okos, fensőbbséges stílusával. 1741-ben fiút szült Lajosnak, ám a szülésbe belehalt. A királyt sokáig gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Mailly grófnőnél, majd az ő húgainál keresett vigaszt. Rövid ideig a kövér Lauragais hercegnő volt Lajos kedvese, a legnagyobb hatást azonban a négy nővér közül a legfiatalabb, a nemcsak okos és akaratos, de szép Châteauroux hercegnő tette rá, ő lett a hivatalos kegyencnő.
A kegyencnő azonban nem sokkal később meghalt, és bár a családban volt még egy ötödik lány is, ám ő elzárkózott a király közeledése elől. Ekkor pár évre Madame Pompadour lett a király szeretője. Az okos asszonynak nagy befolyása volt a politikára is, minisztereket emelt fel és váltott le. Pompadour azután szeretőből baráttá vált. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha az alig negyvenéves király számára maga gondoskodik szeretőkről, méghozzá olyanokról, akik fiatalok és szépek, de buták, alacsony sorból származnak, s így nem veszélyeztetik az ő befolyását. A gyakran törvénytelen származású új szeretők, akiknek előélete sem volt éppen kifogástalan, gyorsan váltották egymást a királyi hálószobában.
I. Ferenc óta a legtöbb 16–18. századi francia királynak volt szeretője: ha nem szállt gyermekként sírba, vagy nem voltak rejtett homoszexuális hajlamai, akkor felesége mellett kegyencnőt is tartott. A királyi házasságokat a politika és a diplomácia boronálta össze, a tárgyaló felek nemcsak arra nem voltak tekintettel, hogy a feleség valamelyest csinos legyen, de még az életkor is kevéssé számított: XV. Lajos első spanyol arája alig hároméves, Leszczy´nska Mária viszont hét évvel volt idősebb a királynál. A királyoknak is igényük volt társra, szeretetre, és ezt a melléjük “rendelt” feleség oldalán csak ritkán találhatták meg. I. Ferenc, II. Henrik, IV. Henrik és XIV. Lajos kegyencnői nem botránkoztatták meg a közvéleményt. XV. Lajos – elődeivel ellentétben – házassága kezdetén tíz évig hűséges férj volt, később azonban kalandjai egyre inkább országos botrányt váltottak ki, mindenki felháborodottan beszélt róluk, pornográf füzetek sora ecsetelte a király szexuális orgiáit. Miért rótták fel XV. Lajosnak azt, amit elődeinek elnéztek?
XV. Lajos nem törődött azzal, hogy mit gondolnak róla az emberek, nem volt diszkrét, nem rejtegette a hódításait. Míg a korábbi királyoknak általában korban hozzájuk illő, főrangú kedveseik voltak, XV. Lajos – aki kezdetben szintén hercegnőket és grófkisasszonyokat csábított el – egyre alacsonyabb sorból választotta a szeretőit. Pompadour asszony eredetileg polgár volt, nem nemes, XV. Lajos későbbi szeretői mögött pedig – beleértve a legszebbet, Du Barry-t is – igencsak kétes múlt állt. A hatvanéves király tizenhat éves, szerelmüket pénzért árusító lányokat hívott a kastélyába. És talán a legfőbb ok: Franciaországban mind szélesebb rétegek szereztek tudomást a királyi kalandokról. Formálódott a közvélemény, s amiről korábban csak az udvarban suttogtak, arról most már a párizsi iparoslegények is sikamlós részleteket olvashattak a pár fillérért árusított pamfletekben. XV. Lajos magánélete már a politikára is kihatott. A király léha életmódja miatt a királyság tekintélye szenvedett csorbát. Ennek a rohamos tekintélyvesztésnek az árát a francia forradalom idején XV. Lajos utóda, az egyébként igazi papucsférj, XVI. Lajos fizette meg.
Forrás: rubicon.hu / Szerző: Tóth István György
Képforrás: hu.wikipedia.org; toriblog.blog.hu; multunk.com; hungarian.ruvr.ru; dnevno.rs ; 24.hu
