A lovagi tornákról az első adatok XI. századból francia területről valók, de csakhamar angol és német források is jelentést tesznek róluk. Fogadjuk el mi is a történészek többségének feltételezését a francia eredetről, hiszen ez a nemzet a lovagi kultúra zászlóvivője volt. A középkor legfontosabb „sporteseményének” tekinthető viadalok villámsebesen terjedtek el Európa szerte. A pompás és izgalmas esemény nem csak látványosság volt, hanem sok más célt is szolgált. Egyrészt az uralkodó osztály nagy seregszemléjét, ahol az ifjú lovagok felhívhatják magukra a figyelmet, és lehetőség nyílik számukra fegyvert, páncélt vagy akár pártfogót, hűbérurat szerezni. A király és hadvezérei számára ugyancsak egy szemle, ahol ellenőrizhetik hűbéreseik fegyveres erejét, a hadrafoghatóság tekintetében. Volt még egy nem elhanyagolható célja is: a köznép elrettentése. Ők, mint nézők vettek részt, de nem ám a szórakoztatásuk volt az elsődleges szempont. Testközelből érzékelhették, hogy ezek a vasba öltözött félelmetes harcosok milyen pusztításra képesek. Milyen könnyedén eltiporhatják Őket, ha nem kellő engedelmességgel viseltetnek az uralkodó osztállyal szemben. De azért bizonyára volt köztük jó néhány, akinek megfordult fejében, hogy ez a mérhetetlen gazdagság és pompa az ő nehezen megkeresett adógarasaiból jöhetett létre.

E korban minden szertartást szépen, csiszoltan szerveztek meg. Ez alól a lovagi torna sem volt kivétel. Pontosan kidolgozott menete és szabályai ünnepé emelték ezt a fegyvergyakorlatot. Még akkor is eseményszámba ment, amikor a hadviselés fejlődése már rég túllépett a lovagság intézményén. De nézzük, hogyan is zajlott le!

Már napokkal a megnyitó előtt megérkeznek a résztvevő urak emberei. Sürögnek-forognak. Sátrakat vernek, latrinákat ásnak, korlátokat és zászlórudakat állítanak, s a majd érkező lovak elhelyezéséről is előre gondoskodnak.

A vendéglátó úr szolgái már hetekkel előbb elkezdték építeni a tribünöket a vár falai előtt a potentátok számára, a tolongó köznép távol tartásához pedig sorompókat állítottak. A kovácsok már izzítják a faszenet, busás kereset várja őket! Távolabb már kifeszítették az árnyékoló ponyváikat a pecsenyések és kocsmárosok, hiszen el kell látni a serénykedő csatlósokat és a bámészkodó csőcseléket.

Van is mit bámulni! A tribünöket és a zászlórudakat drága brokátokkal borítják az ügyes kezek. A sorompókat sávosan festik a résztvevő lovagok színeire, és díszpajzsokat aggatnak rá. Pompás napvédőket állítanak a kényes úrhölgyek emelvénye fölé, és nagy szellős sátrakat emelnek, hogy az izgalmaktól megfáradt vendégek ott frissíthessék fel majd magukat a terített asztaloknál. A vár falait is feldíszítik. Drága szőnyegek csüngenek róla körös-körül, a lőrések alá pedig címeres pajzsok kerülnek, s a tornyok csúcsán szelíd szellők fodrozzák a pillekönnyű selyemlobogókat.

Folyamatosan érkeznek a vendégek. Mindenki rangjához és vagyonához képest túl akarja licitálni a többieket.  Igaz, a kor viszonyai megkövetelték a kísérettel való utazást, de egy ilyen alkalommal hivalkodásból minden lovára ültetett csatlóst a lovag, és úgy parádézott el a viadal helyszínére.

Most persze lelki szemeid előtt, kedves olvasóm, feldereng a ködből a romantikus lovagregények magányos hőse, aki komoran poroszkál a tornáig vezető úton és hanyag eleganciával léptet be a küzdőtérre, miközben lezárt sisakrostélya alá kíváncsi hölgyek próbálnak bepillantani. Nagyon sajnálom, de hagyjuk őt az olcsó könyvek lapjain, mert egyedül sem felölteni, sem levetni nem tudta volna páncélját. Nem beszélve a felszerelése szállításáról! Ha csak a felhasználandó kopják számát tekintjük, legalább egy teherhordó szekér szükségeltetett. A vendéglátótól senki sem várhatta el, hogy mindenkinek biztosítsa a fegyvereket. Egy jó lovag a torna során sok lándzsát tört. (Ulrich von Lichtenstein 1224 májusában két nap alatt ötvenöt darabot!) No, meg a lovat is el kell látni valakinek…

Felvirrad hát a nagy nap! A résztvevők csak könnyű reggelit (két sült csirkét!) fogyasztanak. Többet nem ajánlatos, mert úgy gondolják, hogy egy esetleges hasi sérülésnél problémát okozhat a teli gyomor.

Majd öltözködni kezdenek. Nézzük, mit is vesznek magukra! Először a hosszú ingre egy vastag alsóruhát. Térdükre filcet tekernek. Alsótestükre párnázott nadrágfélét, s a csípőjükre is hasonló anyagból egy övet. Felülre kipárnázott, vastag, „steppelt” kabátot (gambesont) húznak, amit állig összefűznek. Ez jóval derékon alul ér. Van, aki erre még egy vastag bőrkabátot is húz. Aztán jön a páncél! A mellvérttel és hátvérttel kezdik. Ezekhez csatlakozik bőrszíjakon a váll és karvért. Aztán sorban a comb és lábvasak. Végül a kesztyű, és a sisak. A küzdelmek fajtáihoz különböző tornavérteket alkalmaz, amelyek nagyban különböznek a csatapáncéltól. A sisak kiképzése is más, ahogy a funkcionalitás megköveteli víváshoz és lovas közdelemhez. 

A páncél súlya nem csekély, 25 kilogramm is lehet, ám ne felejtsük, ez eloszlik egy olyan edzett testen, amely kisgyermek kora óta erre készül fel. Csak is erre. Fizikailag és szellemileg egyaránt! A mozgás meglepően könnyű benne. Az ízületeknél lamellás megoldással az ügyes kovácsok minden akadást kiküszöbölnek. Hiszen könnyű belátni: éppen az életük védelme a cél, és ez szabad mozgás nélkül lehetetlen, bármilyen erősre készül is a vértezet. Kérem, ne úgy képzeljük el a lovagi párbajt, hogy két merev „bádogember” kisterpeszben szemben állva, nagyokat nyögve, percenkénti egy csapással, felváltva püföli egymást! Talán valami köszvényes öreg lovagot emeltek egyszer lóra emelők segítségével, és úgy született a „daruval lóra ültetett páncélosok” legendája. (Ezzel kapcsolatban említik brit történészek VIII. Henriket, aki súlyos alkoholizmusa mellett kórosan elhízott és köszvényes volt.) Nem tudunk róla, hogy Nagy Lajost, Hunyadit, vagy Mátyás királyt így tették volna nyeregbe, pedig utóbbiról még olyan nüansznyi dolgot is feljegyeztek udvari krónikásai, hogy miképpen beszélt, étkezett, és a többi…

De lépjünk tovább! A heroldoknál mindenki feliratkozik. Hopp! Kis is az a „herold”?  Amolyan bíró és műsorvezető is egy személyben. Ő sorolja be a tusákat, az ő jelére kezdődik a mérkőzés, ő dönti el rangban, felszerelésben megfelelő-e a lovag a viadalra. Ő jelenti be a soron következő párost, és intéz minden ügyes bajos dolgot: óvást, kihívást, stb…

Tehát kezdődjék a torna!

A lovagok bevonulása pazar látvány! Harsonák rivallnak és dobok peregnek. A hatalmas csatamének pompázatos takarók alatt porzanak be a küzdőtérre. A fejükön sampront, homlokpáncélt viselnek. A csatamén különlegesen erős és kitartó állat. Nagyra becsülték a spanyol és magyar lovakat.

Egy lovag teljes páncélzatban lélegzetelállító látványt nyújt. A legyőzhetetlen hatalom megtestesítője! Megjelenésének agresszív méltósága feltétlen tiszteletet parancsol a szemlélőkben. Kevélyen körbe lovagolva felsorakoznak a jelenlévő nagyúr színe előtt. A heroldok felsorolják a nevüket. Ez - tekintetbe véve a nemesi címeket, családi elő- és utóneveket - elég sok időt vehetett igénybe, de addig is alaposan szemügyre vehette a nagyérdemű a bátrak bátrait, s megköthette a fogadásokat. Mert bizony ilyenkor az is nagyban ment!

A lovagi tornákon a mérkőzések többféle fajtája látható. Ez előző megállapodások dolga. Van gyalogos kardvívás, van tompa lándzsával és pajzzsal de páncél nélküli lovas buhurt. Ez olcsóbb és veszélytelenebb, mivel a pajzs eltalálása, megütése a cél, egyébként pedig megegyezés alapján bármilyen fegyverrel küzdhetnek a lovagok, a polaextől a pusztakezes birkózásig.

És van még a nagy „attrakció”, a tjostirozás, a korlát melletti kopja törés. Legtöbbször a torna tjostok ünnepélyes sorozata. Ekkor tompa végű, puhafából készült lándzsákkal, megeresztett kantárszárral vágtatnak a korlát két oldalán a  küzdők egymásnak, és a céljuk egymás eltalálása, illetve a döfés kivédése. A találat akkor érvényes ha az ellenfelet a döfés kiemeli a nyeregből, vagy a lándzsa nyél szilánkokra törik a pajzson. A veszély nem lebecsülendő. II. Henriknek egy ilyen alkalommal a sisak résen a szemébe hatolt egy szilánk. Még saját lábán ment szobájába, de tíznapi irtózatos kínlódás után visszaadta lelkét a teremtőnek.

A lándzsatörésnek területi sajátosságai vannak. Mátyás király udvarában éles hegyű hadi lándzsával, ügetve vívták a tjostot. Talán ez volt az oka, hogy sokszor erőszakkal vagy zsarolással kellett rávennie kiszemelt ellenfelét a viadalra. Ugyanis a tjostoknál ki lehet választani az ellenfelet, így mérsékelve az erőkülönbséget.

A lándzsatörés a középkor alkonyára lett a fő küzdelemfajta, korábban csak bemelegítésként szolgált. A valódi tornán nem egyén harcol egyén ellen, hanem csapat csapat ellen. A két csapatot vérrokonság, hűbéri kapcsolat alapján állították össze. Szabályos csata alakult ki, tompa kardokkal és puhafa lándzsákkal, a lovagiasság szabályai mentén. A fegyverhordozók nem vehetnek részt a küzdelemben, csak a zsákmányolt lovat, vagy foglyul ejtett lovagot vezetheti el. Ha valaki kiemeli ellenfelét a nyeregből illő, hogy maga is gyalog vívjon tovább, viszont a lóról esett ménjét magáénak tudhatja. A foglyokért és lovakért váltságdíj jár, vagy a heroldoknak ajánlják fel. Ez jó befektetés, hiszen a heroldok majd messze földre elviszik a győztes nevét.

Nemegyszer holtak is maradnak a téren. 1241-ben Nassauban állítólag száz lovag harapott fűbe. Ismerve a középkori számadatok brutális túlzásait vegyük a negyedét, de még az is nagyon nagy veszteség egy amúgy „békés” rendezvényen. Az egy-két halott még elfogadható, hiszen balesetek vannak: 1290-ben például a bajor herceg, Lajos nevű fia mérkőzött Hohenlohe urával, aki „véletlenül” hegyes lándzsát használt, és megölte az ifjú örököst. Van ez így kérem…

Forrás, képforrás: multarnyai.hu – Szerző: Katona Zoltán