Az Egyesült Államokban a Nagy-tavak és a Mexikói-öböl közti területen százezernél is több (!!!) mesterséges domb "Mound" található.
Thomas Jefferson nemcsak a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezője volt, hanem Amerika első igazi régésze is. 1781-ben ezt írta: "Nem tudok semmilyen indián műemlék létezéséről... Hacsak azok a földépítmények nem azok, melyekből számos található mindenütt az országban." A továbbiakban így festi le őket: "Különböző méretűek, némelyek földből, mások laza kőből épültek. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy holtak nyugvóhelyei voltak, de még nem bizonyított, hogy milyen céllal emeltettek."
A virginiai Monticellóban, a háza közelében Jefferson maga is megvizsgált egy kör alaprajzú, 12,2 m átmérőjű, 1,5 m magas dombot. Ásatásai során kiderült, hogy a korábbi földműves munkálatok során terjedelmes fákat vágtak ki, s közel 2,1 m vastag földréteget hordtak el a domb tetejéről. A dombsír egyes rétegeiben Jefferson kb. 1000 csontvázat talált. Némelyiket találomra rakták egymásra, míg a többit rétegekben helyezték el, a legrégebbi a domb alján található.
Dr. Montroville Dickenson, orvos és amatőr régész, gyakran hangoztatta, hogy ezernél is több indián moundot tárt fel. Ennek bizonyítására megkérte az ír-amerikai művészt, John Egant, fesse le őt egy földdomb ásatása közben. Egan festményének e részletén jól látható a dombsír rétegezettsége, a csontvázak elhelyezkedése és az eredeti helyükön fekvő használati tárgyak.
A mound-építők voltak az első amerikaiak? Jefferson ezt gyanította, s úgy vélekedett, eredetileg Ázsiából érkeztek egy északi útvonalon. Feltevése több mint száz évvel a halála után igazolódott. Arról azonban sosem tudott meggyőződni, pontosan kik és mikor hozták létre a dombsírokat. Mint ahogy valószínűleg azt sem remélte, hogy valaha is megismeri az észak-amerikai mesterséges dombok óriási számát és méreteit.
A földdombok elsősorban az Ohio és a Mississippi folyók völgyeiben helyezkednek el. Vannak piramis formájúak is köztük, a legkülönösebbek mégis azok, melyek állatok alakját mintázzák, kígyót, sast, rókát, medvét, jávorantilopot, bivalyt, s esetenként embert. A világon egyedülálló módon, ezek a képmoundok ma is rejtélynek számító jellegzetességük miatt figyelemre méltóak, akár a perui Nazca-vonalak, ennek a körvonalai is csak fentről, valamilyen magaslatról rajzolódnak ki. A leghíresebb a Great Serpent (Nagy Kígyó) mound az ohiói Adams Countyban.
A Bush Creek nevezetű kis folyó kanyarulatában, a víz szintjét 46 méter magasságban, a kígyó tekergő mozgását követve épült fel ez a 0,98 m magas földmű. A Kr. e. 1. században emelt Kígyó 405 méter hosszú. Szája nyitva, mintha éppen egy tojást nyelne le. Nem találtak benne sem csontot, sem használati tárgyakat, csupán annak nyomait, ahol a Kígyó körvonalait először kőből kirakták, majd az alatta elterülő völgyből hozott agyagból felépítették. 1848-ban fedezte fel Ohio szívében az amerikai Ephraim Squier és Edwin Davis régész.
A régészek ma sem tudják pontosan, miért készült a Kígyó, s azt sem, mit jelképezett. Némi támpontot a kozmológia és a mítoszok adnak. Útmutatásuk szerint a kígyó többnyire a víz életadó természetéhez kötődik. Az indián legendákban a Szarvaskígyó a víz termékenyítő erejét jelképezi, míg az aztékok hite szerint a Tollaskígyó nemcsak a Nap, hanem az eső és a vihar istene is. A Nagy Kígyó-mound talán a föld és a víz mindennél fontosabb egységét testesíti meg; hiszen e két őselem erejének köszönhetően csírázik ki a mag és újul meg a föld.
Kik építették az első moundokat? A Nagy Kígyó-mound az adena nép századokat túlélő, legnagyobb munkája. Az adenák az Ohio folyó völgyében éltek, s azon törzsek közé tartoztak, akik a legkorábban termesztettek édeskukoricát Amerikában. Velük kapcsolatos ismereteink jórészt azokból a dombsírokból származnak, melyeket ezerszámra emeltek a Kr. e. 1. évezred második felében. A dombok belsejében négyszögletű sírkamrákat alakítottak ki a halottak és a velük együtt eltemetett használati tárgyak számára, amelyek ember és állat alakú kőpipák, absztrakt rajzok és állatfigurák díszítette kőtáblák és réztárgyak voltak.
Az adena nép eredete a múlt ködébe vész. Az ásatások során a moundokból vörös okkerrel festett csontok kerültek elő, s ez Kr. e. 2450-től ismert szokás a New York állambeli Vörös-tónál. A rövid fejű adenák emellett a koponyatorzítás gyakorlatával is éltek. Az újszülöttek még formálható koponyáját abroncsba fogták, így nyerték el szokatlanul magas homlokukat. Ez a szokás közép-amerikai eredetre utal, a mai Mexikóváros környéke ugyanis a legközelebbi hely, ahonnan hasonló koponyák kerültek elő.
A halottkultuszban, szemmel láthatólag sok adena szokást őrzött meg a mound-építők második csoportja, a hopewell indián nép. Úgy tűnik, ezek a külső tulajdonságaikban különböző, hosszú fejű emberek foglalták el az adenák területét, és az Ohio, valamint az Illinois folyók völgyében kultúrájuk fényűzőbb változatát alakították ki. A koponyatorzítás szokását megtartották, de a temetkezési dombok hagyományát a maguk módján továbbfejlesztették, sokkal nagyobb és bonyolultabb földhalmokat emeltek.
A hopewell moundok kifinomult halottkultuszról tanúskodnak. Különleges gonddal elegyengetett területeken fából készült, nagy halottasházakat építettek; a nagyobbakat tető nélkül, így leginkább cölöpkerítéshez hasonlítottak. Halottaikat általában elhamvasztották, előtte azonban eltávolították a húst a csontokról. Csak a kiváltságosakat temették el érintetlenül, testüket a halottasház földjére fektették, kiterítették, s körülvették olyan használati tárgyakkal, amelyekre a túlvilágon szüksége lehet a halottnak.
Az értékes ritkaságokból, amelyekkel az előkelőségeket elhalmozták, arra következtethetünk, hogy a hopewell indiánok széles körű kereskedelmet folytattak. Moundjaikból kovácsolt dísztárgyak kerültek elő, rézvértek a Felső-tótól, cápafogak a Mexikói-öbölből, s csak a Yellowstone-nál előforduló obszidiánból faragott kések, valamint csiszolt kőfüggők, s az adenákéhoz hasonló kőpipák. Valamennyi közül a legszebbek a nagy szemű édesvízi gyöngyökből fűzött nyakláncok, melyekből rendkívül sokat találtak az Ohio állambeli Ross County Seip-moundjában. A hopewell indiánok ugyanazokkal a jelképekkel - kígyóval és ragadozó madarakkal - díszítették temetkezési tárgyaikat, mint az adenák, de szimbólumaik között megjelennek újak is, így a szvasztika és a napkorong.
Fejlődése csúcsán, Kr. e. 100 és Kr. u. 200 között, a hopewell kultúra távoli területekre is eljutott. Ohióból és Illinoisből terjedt el Indianába, Michiganbe, Wisconsinba, Iowába és Missouriba. A következő évszázad folyamán azonban a hopewell indiánok csillaga – akárcsak előttük az adenáké – lehanyatlott, majd kihaltak. A földdomb építők harmadik csoportja vette át helyüket, a látványos templom moundok mesterei.
A Mississippi menti indiánok építették az aztékok és a maják nagy templompiramisainak földből készült másait, az észak-amerikai nagy templom moundokat. Földdombjaikat ritkán használták temetkezési helyül, inkább lépcsőkkel, feljárókkal látták el, és a tetejükön fatemplomokat emeltek isteneik számára.
A Mississippi kultúra felemelkedése kb. 700-tól, megközelítőleg egybeesett a közép-amerikai topék uralommal, s lehetséges, hogy annak hatására fejlődött. A Mexikóvárostól 53 km-re északra elhelyezkedő s feltehetőleg a toltékok által kifosztott metropolis, Teotihuacán befolyása és híre eljuthatott egészen az északi Mississippi menti városig, Cahokiáig. A St. Louisszal szemben, a Mississippi túlpartján elterülő város a 13-14. században érte el végleges formáját. Romjai ma is láthatók az Illinois állambeli Cahokia Mounds Nemzeti Parkban. Öt és tízezer fő közötti lakossága háromszögletű térségek körül elhelyezett hatalmas, lapos tetejű moundokban élt. Ezek a földdombok nemcsak a templomokat bírták el, hanem a papok és más főemberek otthonait is. A városon kívüli földeken babot, édeskukoricát, tököt termesztettek; a távoli falvak saját templom mounddal rendelkeztek. A közösséget - mint Teotihuacánban - istenkirály kormányozta.
Úgy tűnik, hogy a közép-amerikai népek világáról alkotott felfogása befolyásolta Cahokia megtervezését. Száz valahány földdombja közül a legnagyobb a Vadászmenyét mound, a világ leghatalmasabb mesterséges földhalma. A 305 m hosszú, 213 m széles és 30 m magas építmény 5,7 hektáron terül el, s ez meghaladja az egyiptomi Nagy Piramis alapterületét. Szintekből áll, akárcsak a közel-keleti zikkurátok, s talán azokhoz hasonlóan, a földet és eget összekötő kozmikus hegyet szimbolizálja. A város közepén álló Vadászmenyét mound a négy részre osztott Világmindenség mitikus képét testesíti meg, amit világszerte a szvasztika, az egyenlő szárú kereszt jelképez.
Mire az európaiak a 16. században megérkeztek Amerikába, a templom moundok kora letűnt, a Mississippi menti népek pedig majdnem mind kipusztultak. Kultúrájuk néhány eleme azonban tovább élt az Alabamától és Georgiától Wisconsinig elterülő vidék indiánjai között. Hagyományaik legfigyelemreméltóbb örökösei a netcsez indiánok voltak, akik Mississippi államban, a St. Catherine folyó mentén, Natchez közelében éltek. Mind a hét falujuk saját földdombbal rendelkezett, a törzsközösség azonban a 11 m-nél magasabb Smaragd moundban gyűlt össze.
Legfőbb uruk a Nagy Nap, az isten-ember volt. Annyira tisztelték, hogy más emberi lény meg sem érinthette, sőt az uralkodó a földre sem léphetett; különleges gyékényeket fektettek le számára. A nagy közép-amerikai társadalmak isten-királyaihoz hasonlóan róla is azt tartották, hogy a Nap erejével rendelkezik.
Ám a netcsez indiánok napjai is meg voltak számlálva. A 17. század végén és a 18. század elején közöttük élő franciák kihalóban lévő népnek tartották. Kipusztulásuk talán az európaiak által behordott betegségek, kanyaró, himlő, miatt következett be? 1704-ben a francia de la Vente így írt róluk: "...embereink, akik az utóbbi hat évben leereszkedtek a folyón, pontosan tudják, hogy a számuk egyharmadára csökkent..." Maguk a franciák adták meg a kegyelemdöfést, amikor a netcsez indiánok fellázadtak, többségüket lemészárolták. Így ért véget a moundépítők kora, amely a több mint 3000 éves történelmi múlt ellenére, ma is Észak-Amerika egyik régészeti talánya.
Forrás: erdekessegek.hu
Képforrás: erdekessegek.hu; worldheritageohio.org
