Varázsvesszőt már a régi időkben is használtak, elsősorban Kínában és Egyiptomban. Az ótestamentumnak az a része, ahol Mózes vizet fakaszt a pusztaságban egy bottal megérintett sziklából, feltehetően a varázsvesszőre utal.

Az egyik legrégibb ismert leírás a fémet kereső varázsvesszős emberről egy 16. századi bányászati értekezésben, a De re metallicában (Afémekről) olvasható, amely a német ásványtudós, Georgius Agricola tollából származik.

A varázsvesszős kutatás mibenlétére máig sincs teljes értékű magyarázat. Elképzelhető, hogy a varázsvesszős vízkutatásnál természetes jelenségről van szó (például jelentéktelen geoelektrikus anomáliák érzékelésének a képességéről), de azt már nehezebb megmagyarázni, milyen módon tesz különbséget a varázsvesszős például a különböző fémek között. Márpedig Beausoleil bárónő, egy lelkes francia „varázsvesszős” arról számolt be 1640-ben, hogy arany-, ezüst-, réz-, ólom- és vasbányák helyét sikerült elképesztő pontossággal meghatároznia.

Valószínűnek látszik, hogy Jacques Aymar valamiféle természetfeletti képesség segítségével bukkant a gyilkosok nyomára, és hogy a „baguette”-je csupán a belőle áradó „bűvös erő” eszköze volt. Agricola szerint az a tény, hogy az ágvilla egyesek kezében mozog, másokéban meg nem, valamiféle személyhez kötött különös képességnek tulajdonítható.

A „varázsvesszősök” általában elhatárolják magukat mindenféle „természetfölöttitől”. Azt állítják, hogy szakértelmüknek tudományos alapja van. Ám ezt mindeddig nem tudták bizonyítani. Amikor 1981-ben Paul Sevigny, az Amerikai Varázsvessző Társaság elnökének képességeit vetették alapos vizsgálat alá, ő csupán véletlenen alapuló eredményeket ért el, de kitartott amellett, hogy ha a valóságban és nem kísérleti körülmények között kellett volna vizet találnia, akkor azt bizonyosan meg is találja.

Nincs bizonyíték rá, hogy a „varázsvesszősök” netán valami megmagyarázhatatlan hatodik érzékkel rendelkeznének, vagy hogy hiperérzékenységük révén képesek észlelni bizonyos geoelektrikus jelenségeket. Az azonban mindenképpen tény, hogy több ízben is vitathatatlanul eredménnyel járnak – így manapság a varázsvesszős keresés tudománya tiszteletreméltó foglalkozás.

Azonkívül, hogy vizet és fémet találtak, bűntényeket segítettek megoldani, olajat fedeztek fel, különféle bányák helyét jelölték ki, sőt háborús zónákban megtalálták a csapdákat is.

Egy érdekes történet a bűntényekkel kapcsolatban fennmaradt: Lyonban 1692. július 5-én este tíz órakor pincéjükben megöltek egy borkereskedőt és a feleségét. A gyilkosok magukhoz vették a házaspár pénzét, majd elmenekültek anélkül, hogy bárki látta volna őket.

Az áldozatok egyik szomszédja emlékezett egy Jacques Aymar nevű, különös képességekkel rendelkező munkásra, aki varázsvesszejéről volt híres. Aymar azt állította, kétágú borjával, a baguette-tel nem csak föld alatti vízforrásokat, és elrejtett kincseket képes megtalálni – felleli a gonosztevőket is.

A borkereskedő házának pincéjében azonban Jacques Aymar hirtelen zavart lett. Pulzusa felgyorsult, és a kezében tartott bagette elgörbült, amikor azon a helyen állt, ahol a holttestek feküdtek. Miután ily módon „ihletet” kapott, két társával a Rhóne felé indult, s a folyó partján haladva egy vidéki vendégfogadóig jutott, ahol a botja egy bizonyos asztalhoz vezette, amelyet előzőleg három férfi ült körül. A fogadós megerősítette, hogy a három utas valóban az Aymar által megjelölt üvegből ivott. A varázsvesszős férfi azután több más fogadót is talált, ahol a gazemberek az előző napokban megszálltak és étkeztek. A nyomok végül a beaucaire-i börtönbe vezették Aymart, egy lopáson ért 19 éves púpos fiúhoz. A fiú hevesen tagadta, hogy egyáltalán Lyonban járt volna, de amikor visszavitték a városba, több helyen is felismerték, s megerősítették, hogy két másik férfi társaságában látták. A fiatalember végül bevallotta, hogy a két férfi szolgaként alkalmazta őt, de tagadta, hogy a gyilkosságban bármi része lett volna.

Aymar tovább követte a gonosztevőket, hol vízen, hol országúton, mígnem Toulonba jutott. A part mentén kelet felé vitorlázva rátalált azokra a kikötőkre, ahol a gyilkosok megálltak. De a további üldözésnek véget kellett vetnie, mivel a szökevények Genovába menekültek, Itália pedig kívül esett a francia törvényhozás hatáskörén.

A púpost halálra ítélték. Amikor a vesztőhelyre kísérték, az áldozatok bocsánatáért esedezett, és beismerte, hogy a rablás eredetileg az ő ötlete volt.

Forrás: Reader's Digest válogatás / Misztikus történetek gyűjteménye – lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: kalandoroktarsasaga.hu; fineartamerica.com