A honnak igaz leányai
2020. március 17. írta: Csiribusz

A honnak igaz leányai

Fónagy Zoltán-történész írása

hil5.jpg

A márciusi forradalom és szabadságharc néhány jelenete minden magyarban rögzült. Emlékszünk, amint Petőfi szaval a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ahogy Kossuth honvédeket toboroz az Alföldön, és látjuk a bitófákat Aradon. Férfiak mind, pedig a nők is kivették a részüket a születő modern nemzet első nagy vállalkozásából.

Március 15. körül az utóbbi évtizedekben rendszeresen jelennek meg írások arról, hogyan vették ki részüket az asszonyok a forradalomból és szabadságharcból. Ezek általában néhány romantikus történetet mesélnek el, tucatnyi, többé-kevésbé ismert hősnő szerepeltetésével. Egy részük „valakinek a valakijeként” tűnik fel. Szendrey Júlia feleségként erősíti a forradalomra készülődő Petőfi elszántságát, Kossuth Zsuzsanna főápolónő a kormányzóelnök húgaként próbál javítani a sebesültek ellátásán. Laborfalvi Róza Jókai Mór feleségeként szerez menlevelet a bujdosó írónak, Zichy Antónia és Csernus Emília pedig a kivégzett Batthyány Lajos, ill. Damjanich János özvegyeként vállalja magára az „élő emlékmű” szerepét.

hil4.jpg

/Laborfalvi Róza/

Egy maroknyi nő viszont éppen azzal szerzett magának nevet, hogy fegyvert is fogott az önvédelmi háborúban. Mintegy tíz „nőhonvéd” nevét ismerjük, többnyire évtizedekkel a szabadságharc után papírra vetett regényes elbeszélésekből. A legismertebb Lebstück Mária, aki tizennyolc évesen keveredett bele a bécsi forradalmi mozgalmakba, majd azok leverése után, 1848 őszén Magyarországra szökött, és férfiruhát öltve, több alakulatot megjárva tiszti rangra emelkedett. (Mária főhadnagy történetét Jókai Mór novellája és Huszka Jenő operettje tette ismertté.) A dualizmuskori sajtóban felbukkant még néhány egykori honvédnő története, ők Nyári Mari, Bányai Júlia, Jagelló Apollónia, Viola Anna, Zoltán Istvánné, Hilley Emma és Pfiffner Paulina.

hil3.jpg

/Lebstück Mária főhadnagy/

Konkrétumot csak néhányukról tudunk, s róluk is igen keveset. Pfiffner Paulinát egyedül nevelte az apja, és a hivatásos katona inkább lovagolni, vívni, meg lőni tudta megtanítani a lányát, mint főzni vagy varrni. Nyári Mari és Hilley Emma vándorszínész, illetve táncosnő, Bányai Júlia pedig cirkuszi műlovarnő volt. Néhányan menyasszonyként vagy fiatal feleségként követték besorozott párjukat. Viola Anna állítólag együtt szolgált a vőlegényével, sőt, még le is pipálta, mert őt előléptették altisztté. Bár férfiruhában, férfinevet bemondva jelentkeztek a honvédseregbe, katonatársaik előtt nyilván nem sokáig maradhatott rejtve valódi nemük. Hogy környezetük tisztában volt az igazsággal, jelzi, hogy Lebstück Mária és Bányai Júlia is egy-egy tiszttársával kötött házasságot.

A 19. század „új vallása”, a nacionalizmus ugyanakkor nagyon is számított a nők aktív közreműködésére a modern állampolgári nemzet megteremtésében. Mindenekelőtt azt várták el tőlük, hogy a gyermekeikben elültessék a szenvedélyes hazafias érzést, de a felnőtt világban is népszerűsíteniük kellett a nemzeteszmét. Ilyen elvárásnak tettek eleget azok a politikusfeleségek, akik zászlóanyaként működtek közre a tömegeket megmozgató ünnepségeken. 1848 júniusában az első két honvédzászlóalj lobogójának rúdjára „a hazának két lelkes hölgye”, Batthány Lajos miniszterelnök felesége, illetve nővére, Károlyi Györgyné szegezte fel a szalagot, amire az alakulatok jelmondatát hímezték. (A két Zichy lány, Antónia és Karolina már egy évtizede a reformellenzéki társasági élet motorjának számított.) a pesti és budai nemzetőrség zászlószentelési ünnepélyén két miniszterfeleség, Szemere Bertalanné Jurkovich Leopoldina és Kossuth Lajosné Meszlényi Terézia működött közre zászlóanyaként.

hil2.jpg

/Zichy Antónia és Zichy Karolina/

hil1.jpg

/Szemere Bertalanné/

Elvárták a „honleányoktól” azt is, hogy gyakoroljanak erkölcsi nyomást a férfiakra – fiukra, férjükre, udvarlójukra –, ha azok nem lennének elég készségesek a katonáskodási kötelezettség teljesítésében. „Avagy nincsen-e áldása az anyának, melyet a haza ügye mellett semlegesen, vagy tán éppen ellenségesen működő fiától megvonjon, és átkot mondjon helyette elkárhozott lelkére? Avagy nincs-e a leánynak a kezeiben a remény, mellyel az epedő kedvest boldoggá teheti, s melyet mutatva így szólhat: eredj és harcolj a hazáért, és én szeretni foglak s tiéd leszek, vagy maradj, de akkor kerüld a tekintetem.” Nem tudjuk, hogy hány anya, feleség vagy menyasszony követte a radikális újságíró, Csernátony Lajos felhívását, mindenesetre az tökéletes összefoglalása a honnak igaz leányaival” szembeni elvárásnak.

A nők legszélesebb körének a gondoskodással, ápolással összefüggő feladatok adtak alkalmat arra, hogy személyes élményként tapasztalják meg, mit jelent a nemzeti közösséghez való tartozás. A néhány hónap alatt hősies erőfeszítéssel igyekezett biztonságos hátteret is teremteni. Nemcsak fegyverről, lőszerről, lóról, de ruháról, élelemről, orvosi segítségről és ápolásról is kellett gondoskodni. A rohamtempóban, háborús viszonyok közepette kiépített ellátórendszer hiányosságainak pótlásában szükség volt a „civil társadalom”, különösen a nők támogatására is. Számtalan korabeli forrás örökítette meg a nők tömegeinek hozzájárulását a közös vállalkozáshoz.

Felkérem mindazokat a hölgyeket, kik a nagylelkű honleányok füzéréhez oly szívesen sorakoznak, ajándékozzanak a hadsereg szükségleteire kész fehérneműt, amennyit nélkülözhetnek” – fordult segítségért a nőkhöz Csányi László kormánybiztos már 1848 őszén. A fehérneműket a korban általában a család nőtagjai készítették, így a varrni tudás általános elvárás volt a nőkkel szemben. A szabadságharc hónapjaiban tömegesen demonstrálták honleányi érzelmeiket azzal, hogy inget és gatyát varrtak a katonáknak. Az újságokban szinte állandó rovattá vált az adakozók – egyének vagy települések – nevének közzététele. „Berhelyi Klementina, özvegy Berhelyi Boldizsárné édes hazánk nemesb lelkű hölgyeinek példáját követve a honvédek számára adományképpen tett le a haza oltárára: 3 inget, 4 gatyát, 2 lepedőt, 15 törölközőt, 2 font tépetet, 16 pólyát, 2 párnát hajastól s több sebre való rongyot” - hogy csak egyetlen példát idézzünk a számtalanból.

A fehérneműk varrása mellett a sebesültek ellátásához, és a tábori kórházak felszereléséhez szükséges eszközök előteremtésében játszottak fontos szerepet a nők. 1849 tavaszán Debrecenben nőegylet is alakult Kossuthné Meszlényi Terézia elnöklete alatt, amely a „sebes és beteg vitézeknek” kívánt „élelmezésben, fehér és ágyneműben olly nemű enyhítést és könnyebbséget szerezni, minőt a rögtönzött kórházak nyújtani nem képesek”. Ha a hadmozdulatokat követve új tábori kórházakat rendeztek be, jórészt az érintett vidék lakossága adta össze a szükséges szalmazsákokat, lepedőket, párnákat, takarókat, de találkozunk az adományok közt „szükséglőszékkel”, azaz hordozható szobavécével is.

Munkácsy Mihály híres festménye tette szimbolikussá a női támogatás egyik formáját, a tépéscsinálást. A tépés a használt (tehát már puha) fehérneműből készült: nagy türelemmel szálaira bontották a kimosott és feldarabolt vásznat. Az orvosok évszázadokon át ezt rakták a sebre, illetve a sebbe, hogy magába szívja a vért. Mivel a sterilitás fogalmát a korban még nem ismerték, elképzelhetjük, mekkora eséllyel okoztak sebfertőzéseket a „tépetek”. Erről azonban a legkevésbé a „nagylelkű honleányok” tehettek.

Forrás: Nők Lapja / 2020. március 11. – Fónagy Zoltán írását lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: commons.wikimedia.org; heti-valasz.hu; mult-kor.hu; hu.wikipedia.org; cultura.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://kepzeletvagyvalosag.blog.hu/api/trackback/id/tr4015525856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása