Az észak-amerikai indiánok alkonya
2020. március 17. írta: Csiribusz

Az észak-amerikai indiánok alkonya

Pomichal Krisztián írása

A XIX. század hajnala, az Egyesült Államok nemzetépítő időszaka az ország történelmének egyik aranykora. Az egyre fokozódó nyugati expanzió, a milliószámra érkező, dolgozni és tenni akaró bevándorlók, az ipar és ehhez kapcsolódóan a vasúti közlekedés rohamos fejlődése alapozta meg az USA mai világuralmát. Ennek az eszméletlen fejlődésnek, ahogy az lenni szokott, ára volt. Olyan ára, amelyet nem feltétlenül az új Amerika állampolgárainak, hanem a kontinens őslakosainak kellett megfizetniük. Meg is fizették, kamatostul.

ku1.jpg

/Peter Dennis, 1950 - a Wabash-i csata, 1791/

Egy nagyon rövid történelmi áttekintéssel érdemes kezdenünk, rendhagyó módon, terjedelmi okok miatt, nem a történet legelejéről. Vegyük fel az amerikai történelem fonalát 1783-ban! A párizsi békével a Brit birodalom lemondott a 13 amerikai gyarmat feletti fennhatóságáról, és elismerte az Egyesült Államok létét. Bár mindkét oldalon harcoltak irreguláris indián csapatok, a legtöbb őslakos a háború kimenetelének szempontjából rossz oldalra állt e konfliktusban. A brit kereskedelmi kapcsolatok és a földjeiken fel s alá vándorló amerikai pioníroktól való félelem a legtöbb indiánt óhatatlanul a britek mellé állította.

A párizsi béke a Nagy Tavaktól délre és a Mississippi folyótól keletre lévő területeket juttatta az új állam kezére. A háborúban szinte teljesen eladósodott ország a birtokába került földterületek kiárusításával kívánta helyreállítani gazdaságát, hiszen az ezrével érkező telepesek alig várták, hogy földet vehessenek a Nagy Tavaktól délre és a Mississippi északi folyásától keletre fekvő területeken. Az itt élő több tízezres indián lakosságot azonban nem hívták meg a tárgyalóasztalhoz, ehelyett szinte a talpuk alól kívánták eladni földjeiket. Az egyesült indián törzsek Kis Teknős főnök vezetésével ragadtak fegyvert és a Wabash folyó mentén vívott csatában, 1791 novemberében gyakorlatilag szanaszét verték a megregulázásukra küldött mintegy 1000 fős haderőt. Az indiánok alig pár tucat harcost vesztettek, míg az amerikaiak (az egyszerűség kedvéért legyenek ők a telepesek, még ha e jelző az őslakosságot sokkal inkább megilletné) közel nyolcszázat, köszönhetően többek között annak, hogy parancsnokaik szuronyrohamot vezényeltek a sűrű erdőbe menekülő indiánok után. Nem kell hozzá nagy hadászati lángésznek lenni, hogy belássuk, ez mekkora hiba volt. Az újszülött Egyesült Államok reguláris szárazföldi hadseregének majdnem negyede odaveszett a csatában. Mi ez Custer tábornok 85 évvel későbbi bukásához képest?

ku2.jpg

/A Wabash-i csata az őslakosok legnagyobb sikere volt az indián háborúk során/

A britekben ekkor komolyan felmerült, hogy egy önálló indián állam létrehozásával borsot törnek az Egyesült Államok orra alá, de az öreg kontinensen a francia forradalom, majd Napóleon felbukkanása alaposan átrendezte az erőviszonyokat, így a Birodalom nem kívánt újabb konfliktusba bonyolódni.

A megdöbbentő vereség után Washington elnök, élvezve a kongresszus támogatását, megerősítette a katonai jelenlétet, az északi indiánok földjén sorra épültek az erődök. A később északnyugati indián háborúnak keresztelt konfliktus végül a Fallen Timbers-i csatával ért véget, az amerikai hadsereg szétkergette az egyesült indián csapatokat és az őket támogató néhány brit egységet. Egy évre rá a felek aláírták a greenville-i békét, az őslakosok lemondtak a Nagy Tavaktól délre található területek, főként a mai Ohio nagy részéről, a kormány pedig garantálta, hogy ennek fejében anyagilag támogatja őket. A szerződés tulajdonképpen intézményesítette a régió indiánjainak függését a mindenkori kormánytól, további konfliktusoknak megágyazva ezzel.

A párizsi béke által garantált, a Mississippitől keletre található földeket sem sikerült ellenállás nélkül megszereznie Washingtonnak. A fő gond az volt, hogy az Egyesült Államok, érthető okokból igyekezett külön-külön tárgyalni a kisebb-nagyobb törzsekkel területeik megszerzéséről, jóval a greenville-i békében kijelölt határvonalakon túl, szinte évente kötöttek újabb meg újabb szerződéseket. Végül 1811-ben a törzsek laza szövetségéből álló indián konföderáció Tecumseh shawnee indián törzsfő vezetésével indult harcba, míg délen a mai Alabama és Florida területén a creek indiánok fogtak fegyvert egymás és a helyi telepesek ellen is. Az északi indiánok ugyan vereséget szenvedtek a későbbi elnök, William H. Harrsion csapataitól, de Tecumsehnek annyit sikerült elérnie, hogy a britek is bekapcsolódjanak a konfliktusba. Délebbre, Andrew Jackson, aki később szintén az Államok elnöke lett, a Horseshoe Bend-i csatában teljesen megsemmisítette a „lázadó” indiánok seregét. És újabb 90 ezer km2-t szerzett a formálódó Egyesült Államoknak.

Az amerikai történetírás az 1812-es háborúként emlegeti ezt a rövid időszakot, Európában inkább csak a napóleoni háborúk egy kihelyezett epizódjaként kezelik. A harc végül az 1814-es genti békével ért véget, nagyjából helyreállítva a háború előtti állapotokat. A britek ezután már nem háborúztak az Egyesült Államokkal, Tecumseh 1813-as halálával pedig a törzsszövetség is széthullott.

A kontinens közepén húzódó nagy síkság (Great Plains) vándorló életmódot folytató indiánjai ekkor még viszonylagos békében éltek, ugyan az első hírmondók már megérkeztek földjeikre, kálváriájuk csak a század harmincas éveiben kezdődött. Erről lesz szó a következő részben.

ku3.jpg

/Robert Lindneux festménye/

Az Egyesült Államok 1803-ban potom 15 millió dollárért (mai árfolyamon ez nagyjából 310 millió dollár) megvásárolta Napóleon Franciaországától  a Louisiana territóriumot, amely a mai, azonos nevű államtól jóval nagyobb, 2,1 millió négyzetkilométernyi területen nyújtózkodott,a mai kanadai határtól le egészen a Mexikói-öbölig.

Ezzel szinte minden akadály elhárult a nyugati expanzió elől, nem csoda hát, hogy a keleti part nagyvárosaiból özönlött a kalandvágyó, boldogulást kereső nép a szűz földekre, az amerikai állam pedig minden segítséget meg is adott ehhez. Az ipari forradalom kilőtte északkelet nagyvárosainak gazdaságát, Európából tódult a nép az újvilágba, az egyre gyarapodó lakosságot pedig élelmezni kellett. Az amerikai Közép-Nyugat (például a mai Észak- és Dél-Dakota, Nebraska, Kansas) örömmel felvette az elé dobott kesztyűt, a frissen kiépült a vasúton vagonszámra érkezett a gabona és a hús a keleti part nagyvárosaiba, miközben délen egyre-másra  alakultak a gyapot és dohányültetvények.

ku4.jpg

/A telepesek ilyen és ehhez hasonló szekerek százezrein keresztül-kasul bejárták Amerikát. Ez a kép valahol Nebraskában készült, az 1850-es években/

Az indiánok ugyan fokozódó gyanakvással nézték a földjeiket elárasztó tömeget, de az államigazgatás, legalábbis a század első évtizedeiben, igyekezett szerződésekkel és korlátozásokkal gátat szabni a telepesek és farmerek áradatának. Számos törzssel kötöttek egyezséget (ezek az ún. St. Louis-i szerződések), akik gyakorlatilag bagóért - meg lisztért, vászonért és tüzesvízért - átengedtek kisebb-nagyobb területeket az Egyesült Államoknak, gondolván, marad még éppen elég a hátuk mögött.

A bevándorlók azonban nem álltak meg a frissen megszerzett területeken, jellemző adat, hogy a század negyvenes éveire az Államok lakosságának 40%-a már az Appalache-hegységtől nyugatra húzódó régiókban élt. A kontinens kelet-nyugati irányú meghódítása szinte hazafias kötelességé vált, a  John O’Sullivan által megfogalmazott, azóta rengeteget bírált Manifest Destiny lerakta az amerikai imperializmus alapjait, sokan hittek benne, hogy az ország népének Istentől kapott feladata egy az Atlantitól a Csendes-óceánig húzódó új világ felépítése.  Az indiánok akkoriban persze mit sem tudtak erről.

A hivatalos washingtoni álláspont az volt, hogy bár az őslakosok, ahogy minden ember, születésüktől fogva egyenlőek az amerikaiakkal, de társadalmaik nincsenek az új amerikai társadalom szintjén, így hát törekedni kell a civilizálásukra. Helyenként ez a törekvés nagyjából sikerült is. Az 1830-as évek elejéig, az Egyesült Államok délkeleti részén (kb. a mai Tennessee, Mississippi, Alabama, Georgia és Florida államok) élő „Öt Civilizált Törzs” tagjai közül sokan áttértek a keresztény hitre. Voltak újságjaik, szótáraik, gyerekeik fehér iskolába jártak,  európai stílusban öltözködtek, sőt némelyek közülük rabszolgákat is tartottak.

Együttműködés ide, fehér szokások oda, a csiroki, krík, szeminol, csikaszó és csaktó indiánok sem kerülhették el végzetüket. Andrew Jackson elnök alatt a kongresszus 1830-ban elfogadott egy törvényt, amely felhatalmazta a kormányt, hogy az Államok délkeleti részén élő indián törzsekkel tárgyaljon azok áttelepítéséről, a Mississippi folyótól nyugatra található szövetségi területekre, a frissen létrehozott Indián Territóriumokra. Bár a tervezetet a kongresszus előtt is sokan bírálták, végrehajtását végül nem sikerült megakadályozni. Sorra születtek az új egyezmények, az indiánok földet és pénzt kaptak az áttelepüléskürt cserébe, de csak kevesen mentek önszántukból. Tízezrével deportálták az indiánokat 1830 és ’38 között, ezek a menetelések a Könnyek útjaként híresültek el. Voltak, akik nem kértek az új hazából, a szeminolok fegyverrel szálltak szembe a kormány embereivel. A második szeminol háború (1832-1842) végén, igaz, hogy nagyon megfogyatkozva, de a szeminolok  ott maradhattak szülőföldjükön, Floridában. Ezzel máig  ők az egyetlen olyan szövetségi kormányzat által is elismert indián törzs, amelyik soha nem kötött békét, és nem adta fel önállóságát.

ku5.jpg

/A kitelepített indián törzseknek a számukra kijelölt területekig nem ritkán két-háromezer kilométert kellett megtenniük./

A legutolsó deportáló akcióra 1838-ban került sor, nem sokkal az után, hogy aranyat találtak Georgia államban. Az itt élő csirokiknak menniük kellett. Bár a törzs képviselői igyekeztek békés úton megegyezni a kormányzattal, sok indián árulásnak tartotta a paktumot, a határidő lejártáig alig kétezren költöztek át a nekik kijelölt területre. Van Buren elnök erre hétezer katonát küldött a csirokikhoz, hogy érvényt szerezzen akaratának. A hajón, szekereken illetve gyalogszerrel megtett 3500 kilométeres úton körülbelül kétezer csiroki indián vesztette életét, legalább ugyanennyien pedig a szülőföldjükön létrehozott internáló táborokban pusztultak el. Az akció végén a csiroki nép harmada belehalt az áttelepítésbe.

Forrás: ma7.sk – Pomichal Krisztián írása

Képforrás: ma7.sk; frontierpartisans.com; nps.gov/trte; truewestmagazine.com; johnhorse.com

A bejegyzés trackback címe:

https://kepzeletvagyvalosag.blog.hu/api/trackback/id/tr7715529760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása