/Fayetteville városka utcaképe napjainkban és az öt eltűnt gyermek fényképe/

1945 karácsonyán, közvetlenül a II. világháború befejezését követően, újabb tragikus esemény sokkolta a nyugat-virginiai Fayetteville városka lakosait. A városban jól ismert Sodder család háza kigyulladt, és tíz gyermekükből ötöt egyetlen éjszaka alatt veszítettek el. A szörnyűség mindenkit megrázott, ám különös ellentmondásokra figyeltek fel. Hogy mindjárt a legkülönösebbel kezdjük, soha nem találták meg a gyermekek maradványait. Mindez felvetette a kérdést, mi van akkor, ha összeesküvésről van szó, és a gyerekek továbbra is életben voltak valahol.

A családfő George Sodder, Georgio Soddu néven látta meg a napvilágot 1895-ben, az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén, Tulában. Nagyon fiatalon, egyik bátyjával együtt vándorolt ki az Egyesült Államokba, ott építette ki saját teherfuvarozó vállalkozását, és ott házasodott meg. Felesége Jennie Cipriani lett, aki ugyancsak olasz bevándorlók leánya volt. A házasságból tíz gyermek született, köztük a legelső 1923-ban, a legifjabb 1943-ban.

A család, megbecsült tagja lett a városi olasz közösségnek, bár George szókimondó ember lévén, semmiről nem titkolta a véleményét. Ezzel azonban elnyerte néhány ember ellenszenvét, akik nem osztották nézeteit. Példának okáért ilyen téma volt Mussolini politikája, amelyet George teljes egészében ellenzett. A bevándorló olasz közösség nagyobb része mindezt nehezményezte. Miután a háború véget ért és Mussolini elbukott, még mindig voltak George-nak haragosai, akik nem bocsátották meg eltérő véleményét.

Sodder nem messze a központtól vásárolt egy kétszintes faszerkezetű házat. Egy napon biztosítási ügynök látogatta meg az otthonát, de miután Sodder nem volt hajlandó üzletet kötni vele, dühében azt kiabálta, ne csodálkozzon, ha majd egyszer leég a háza és a gyerekei bent égnek. Ám mindezt meg is érdemli, mert ellene volt Mussolininek. Sodder nem foglakozott a fenyegetőzéssel.

Újabb idő elteltével egy munkát kereső férfi kopogtatott be Sodderhez, ám az nem tudott munkát kínálni. Amikor az idegen férfi ránézett a biztosítékokat tartalmazó dobozra, megjegyezte, hogy egyszer még tüzet fognak okozni. Sodder nem értette, hiszen nemrég teljesen felújították a villanyhálózatot, miután vettek egy villanytűzhelyet. George nem vette félvállról az idegen figyelmeztetését. Villanyszerelőket hívatott, akik mindent átellenőriztek és mindent rendben találtak.

Sodderék két idősebb fia megjegyezte egyszer, hogy mostanában gyakran látnak egy autót az út mentén parkolni, s az autóban ülők az iskolából hazatérő Sodder gyerekeket figyelték. A különös észrevételek ellenére semmi szokatlan nem történt a család életében, ezért ugyanúgy készültek a karácsonyra, mint máskor.

1945 karácsonya a megszokott módon zajlott. Marion, a nagyobbik lány, egy olcsóbb áruházban dolgozott, ahonnan játékokat vett három húgának, a 12 éves Marthának, a 8 éves Jennie-nek és az 5 esztendős Bettynek. A kislányok olyan izgatottak voltak, hogy megkérték anyjukat, hadd maradhassanak még fenn egy kicsit. Jennie megengedte, de ő maga visszavonult és a kétéves kisebbik lányát, Sylviát is magával vitte. A két idősebb fiú, a 23 éves John a 16 éves George Jr-ral már aludtak. Napközben apjuk mellett segédkeztek és nagyon elfáradtak.

00:30 környékén megszólalt a telefon. Jennie megébredt rá, lement a földszintre, s felvette a kagylót. Egy ismeretlen nő vihogott bele a telefonba, majd letette mondván, téves hívás. Jennie visszaindult a szobájába lefeküdni, amikor észrevette, hogy a gyerekek nem húzták be a függönyt és nem oltották el a villanyt. Ez annyiból volt szokatlan, hogy máskor mindig megtették. Bepillantott a nappaliba, ahol Mariont látta, amint alszik a kanapén. Nem ébresztette fel. Behúzta a függönyt, leoltotta a villanyt, s nyugovóra tért. Nyugodt szívvel azt hitte, a kisebb gyerekek is visszamentek tetőtéri szobáikba.

Alig fél órával később Jennie arra riadt, hogy valami rávágódott a tetőre, s végiggurult rajta. De mivel a zaj abbamaradt, visszabólintott. Újabb fél óra elteltével ismét megébredt, ezúttal füstszagra. A tűz George irodájából jött. Jennie felkeltette férjét és nagyobb fiait.

/Sodderék kétszintes háza teljesen leégett/

A ház nagy része lángokban állt, ahogy a tetőbe felvezető lépcsősor is. Nem tudtak a kisebb gyerekekért felmenni, csak annyit tehettek, hogy kiabáltak nekik. Ki kellett menekülniük a házból. Marion a szomszédba futott telefonálni, de a vonal süket volt. Egy szemtanú is látta a tüzet az útról, ő egy kocsmába rohant felhívni a tűzoltókat, de ott sem volt vonal. A tűzoltók nagyon nehezen értek ki. Közben a kétségbeesett apa a falon próbált felmászni a tetőbe, hogy kisebb gyermekeit megmentse. A létrájuk – mely korábban a ház oldalába volt támasztva – rejtélyes módon eltűnt. George-nak volt két teherautója. Megpróbált a házhoz gurulni velük, hogy azokról másszon fel, de egyik kocsi sem indult. Érdekes, előző napon még nem volt bajuk. A ház mellett állt egy nagy hordó, tele vízzel, amit felhasználhattak volna a tűz oltásánál, ám december lévén a víz belefagyott a hordóba.

Abban a hitben, hogy öt kisgyermekük bent égett a házban, nem tehettek mást, mint tehetetlenül nézték végig, ahogyan porrá válik az otthonuk. Heten maradtak meg a családból: Jennie, George, John, kis George, Marion és Sylvia. A legidősebb fiú, Joe, katonaként szolgált, nem tartózkodott otthon.

A tűzoltóság nem ért oda időben, s nem tudták maximálisan teljesíteni a feladatukat. A háború befejezése óta néhány hónap telt el csupán, sokan még nem tértek vissza katonai szolgálatukból, kevés volt a munkaerő, s akkoriban kevesen tudtak autót vezetni (pl. tűzoltóautót). Ilyen dolgok akadályozták a gyors és hatékony beavatkozást.

Másnap, amikor átvizsgálták a romokat maradványok után kutatva, azt mondták a szülőknek, nem találtak semmiféle csontmaradványt. Egyesek szerint igen is találtak, de a kíméletesség kedvéért mindezt nem vallották be a szülőknek.

A következő napok nyomozása után a tragédia okának a hibás kábelezést jelölték meg hivatalosan. Az öt eltűnt gyermekről kiállították a halotti bizonyítványokat, s még temetést is rendeztek 1946. január 2-án mindannak ellenére, hogy soha nem találták meg a holttesteket.

A szülők sehogyan sem tudtak belenyugodni a történtekbe. Annyi ellentmondás, annyi kérdőjel vetődött fel, amit nem vizsgáltak ki alaposan. Az első ilyen kérdés, mely felvetődött, a hivatalos jelentést kérdőjelezte meg, miszerint hibás kábelezés okozta a tüzet. Hogyan lehetséges az, hogy a tűz alatt még mindig égtek a karácsonyfa égői, miközben a rossz vezetékezés miatt, elvileg már nem lehetett volna áram a házban?

Hová tűnt a létra, amely mindig a ház oldalában volt, és ki vitte el? Napokkal később találták meg néhány méterre a háztól egy kisebb töltés alján. Hogyan került oda?

Kiderült az is, hogy miért nem működött aznap este a telefon. Nem a tűz égette ki a drótot, ahogyan először feltételezték. Egy tolvaj járta az éjszakát, aki nem volt rest felmászni a közel ötméteres póznára, hogy elvágja a vezetéket. Persze ő azt hitte, elektromos vezetéket nyisszantott el. Emiatt nem volt telefonvonal egyik házban sem. A férfit letartóztatták, miután bevallotta mindezt, s hogy a tűz okozta ribilliót kihasználva több házból lopott. Azt azonban tagadta, hogy köze lenne a tűzhöz.

A szülők azt a feltételezést sem tudták elfogadni, hogy gyermekeik semmivé váltak a tűzesetben, amikor számos háztartási gép felismerhető állapotban megmaradt. Mindezt alátámasztotta egy hasonló eset, ami nagyjából ugyanazon időszakban történt. Ott egy egész család halt meg a tűzben, s mind a hét családtagnak megtalálták az elszenesedett csontvázát. Akkor Sodderék esetében, hogy tűnhettek el a halott gyermekek nyomtalanul? Az édesapa felvette a kapcsolatot a helyi krematórium egy alkalmazottjával. Ez az alkalmazott arról világosította fel, hogy hamvasztásnál a testeket két órán át, több mint ezer fokon égetik, s a csontok még így sem semmisülnek meg teljesen, nemhogy egy lakástűzben. Tehát ha a gyermekek valóban a tűzben vesztek oda, mindenképpen kellett volna csontokat találniuk.

Nem hagyták figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a két teherautó, melyeknek korábban semmi baja nem volt, azon az éjszakán nem indult be. Sodder úgy vélte, annak a férfinek lehet a keze a dologban, aki elvágta a telefonkábelt és meglopta a környékbeli házakat. Erre azonban nem volt bizonyíték.

Utánajártak a titokzatos telefonhívásnak is. Egyesek úgy gondolták, talán a hívás váltott ki valamiféle elektromos reakciót, mely a tűzhöz vezetett. Később megtalálták a hölgyet, aki azon az éjszakán felhívta a családot, de mint kiderült, valóban egy téves hívásról volt szó.

Ahogy az idő telt, egyre több érdekes részlet derült ki az ügyről. Közben a tavasz is beköszöntött, és Sodder eltakaríttatta néhai otthona romjait, hogy helyébe emlékkertet hozhasson létre.

Kiderült egy szemtanú buszsofőr által, hogy a tűz nem magától keletkezett. A sofőr állította, hogy látott néhány alakot azon az estén a ház körül, akik tűzgolyókat dobáltak a tetőre. Amikor tavasz közeledtével megindult a hóolvadás, Sodder kisebbik lánya talált a ház körüli bokorban egy kicsi, kemény, zöld színű golyót, mely kézi gránátra vagy hasonló gyújtóbombára emlékeztetett. Mindezzel igazolni látszott a sofőr állítása, és Jennie visszaemlékezése, miszerint hallotta, hogy valami a háztetőre koppan és végiggurul rajta.

Jelentkezett egy nő később, aki azt állította, miközben a ház lángokban állt, egy autót látott elhaladni, amelyben a gyerekek ültek. Egy másik nő azt mondta, másnap reggel maga szolgálta ki az öt gyereket egy Fayetteville és Charleston közötti reggelizőben, s a parkolóban észrevett egy floridai rendszámú járművet. Ám hogy a gyerekek kivel voltak, arról érdekes módon nem szólt a fáma.

Sodder végül felbérelt egy CC Tinsley nevű magánnyomozót, segítsen kideríteni, mi történhetett valójában. A férfi rájött, hogy az a bizonyos biztosítási ügynök, aki korábban fenyegetően távozott Sodder házából, tagja volt annak a bizottságnak, mely megállapította a hibás kábelezést. Az a pletyka is napvilágra került, miszerint nagyon is találtak maradványt, konkrétan egy emberi szívet, de mert Morris tűzoltóparancsnok meg akarta kímélni a szülőket, a szívet egy fémdobozba rejtette és elásta valahol. Később Sodder és Tinsley elmentek Morrishoz, hogy számon kérjék, aki nem is tagadta a dolgot. Megmutatta, hol ásta el a dobozt, s ők meg is találták. Miután bevizsgáltatták a szívet, kiderült, hogy igazából nem emberi szívről van szó, hanem egy szarvasmarha májáról, amely soha nem érintkezett tűzzel.

Néhány évvel később, 1949-ben, George Sodder kezébe került egy New York-i magazin, melyben balettozó, iskolás kislányokat látott. Egyikükben Betty lányát vélte felismerni oly biztossággal, hogy felkereste az iskolát és kérte, hadd találkozhasson a kislánnyal. Kérését megtagadták.

/J. Edgar Hoover az FBI igazgatója volt hosszú éveken át/

Sodder odáig elment, hogy levelet írt J. Edgar Hoovernek, az FBI fejének, segítsenek megtalálni a gyermekeit, akiket szerinte elraboltak. Hoover válaszolt a férfi levelére, de el kellett utasítania. Azt írta, azért nem segíthet, mert az ügyük helyi jellegű, így kivizsgálása nem tartozik az FBI hatáskörébe. Ám ha a helyi rendőrség hivatalosan kéri a segítségüket, akkor természetesen rendelkezésre bocsátja ügynökeit. Csakhogy sem a helyi rendőrség, sem a tűzoltóság nem volt hajlandó erre.

Képzelhetjük, szegény szülők mennyire csalódottak lehettek. 1949 augusztusában George Soddern újra felásatta a régi ház helyét. Kisebb-nagyobb tárgyak jöttek elő, mint a gyerekek egyik szótára, néhány érme, de ezúttal csontdarabokat is találtak. A csontokat Oscar Hunter patológus vizsgálta meg első körben, s megállapította, hogy emberi csontokat találtak, egészen pontosan emberi csigolyákat, de továbbküldte alaposabb vizsgálatokra a Smithsonian Intézet szakemberéhez, Marshall T. Newmanhez. Megállapítást nyert, hogy alsó csigolyákról van szó, melyek mind ugyanattól a személytől származnak. A csontokból kiderült, hogy az illető egy 16-17 év közötti fiú lehetett, maximum 22-23 éves. Ez azért érdekes, mert az eltűnt gyerekek közül a legidősebb fiúcska mindössze 14 esztendős volt. Az is megdöbbentő, miszerint a vizsgálat kimutatta, hogy a csontokat sosem érte tűz. Akkor kié lehettek a csontok és hogyan kerültek a helyszínre? Newman furcsának találta, hogy egy viszonylag rövid ideig tartó tűzben, miképp nem maradt meg a gyermekek csontváza, s így akaratlanul megerősítette a krematórium alkalmazottjának korábbi magyarázatát, amit annak idején Soddernek mondott. Tinsley magánnyomozó kiderítette, hogy a csontok a Remény-hegy nevű temetőből származnak, de hogy mikor és hogyan, kik által került a lakástűz helyére, arra nem tudott választ adni. A csontokat végül az intézet visszaküldte Soddernek, további sorsuk ismeretlen.

A tragédia és nyomozásának híre egyre jobban kiterjedt, így végül állami szinten is el kezdtek foglalkozni vele 1950-ben, de sajnos nem találtak semmi magyarázatot a történtekre, ezért lezárták hivatalosan is az ügyet. Az FBI további két éven át kereste a gyerekeket, emberrablás címén, de ők sem jutottak sokra, így beszüntették a nyomozást.

/Szórólap az Sodder gyerekek fotóival - Maurice, 14 éves; Martha, 12 éves; Louis, 10 éves; Jennie, 8 éves; Betty, 5 éves/

Sodder mindennek ellenére nem adta fel a reményt. Fényképes szóróanyagot nyomtatott, hirdetőtáblákat rakott ki. Magas jutalmat ígért annak, aki információkat tud a gyermekeiről. Hamarosan jelentkezett egy Ida Crutchfield nevű nő, aki azt állította, hogy úgy egy héttel a tragédia után megjelent az öt gyermek Charleston-i szállodájában két férfi és két nő kíséretében. Mindannyian olasznak tűntek és olaszul is beszéltek. Másnap kora reggel távoztak. A rendőrség nem tartotta hitelesnek a történetet, mert nem lehetett bizonyítani, s még ha meg is történt, nem jelenti, hogy ugyanazon gyermekekről volt szó.

Sokan jelentkeztek azzal, hogy itt vagy ott látták a gyerekeket. Egyik történet vadabb volt a másiknál, egyik sem bizonyult megbízható nyomnak. Aztán 1967-ben a család levelet kapott egy houstoni nőtől, aki nem kevesebbet állított, minthogy találkozott Louis Sodderrel, aki egy átmulatott éjszaka után, kissé kapatosan feltárta igazi származását. A nő az állította, hogy Louis a bátyjával, Maurice-szal együtt Texasban él. Sodder és vője, Grover Paxton, elutaztak a nőhöz, de nem tudtak vele beszélni. Az ottani rendőrség azonban készséges volt, megkeresték a két fiatalembert és beszéltek velük, de mindketten hevesen tagadták, hogy bármi közük lenne a Sodder családhoz. Paxton évekkel később elmondta, apósa egész életében kételkedett a két fiatalember vallomásában.

/Louis gyermekként és (állítólag) felnőtt korában. Utóbbi kép az a fotó, mely Central Cityből érkezett./

Még ugyanabban az évben kaptak egy másik levelet. Kentucky-i Central City-i bélyegző volt rajta, de feladó nélkül érkezett. Egyetlen fotó volt a borítékban, amely egy 30 év körüli fiatalembert ábrázolt, aki állítólag Louis Sodder lehetett. Ránézésre nagyon hasonlított Louisra, hihetőnek tűnt, hogy ő van a képen húsz évvel később, ha mégis él. A fotó hátuljára ez volt írva: „Louis Sodder, szeretem Frankie bátyámat, lill boys, A90132 vagy 35.”

Sodder felkeresett egy másik magánnyomozót, hogy derítsen ki valamit a feladóról. Különös, de a magánnyomozó, miután elutazott Central Citybe, nem jelentkezett többé Sodderéknél, s nyomtalanul fel is szívódott.

/A felnőtt, Louisnak vélt fiatalember fotójával kiegészült hirdetőtábla/

Az új hirdetőtáblákra ezentúl azonban Sodderék kitették a fiatalember fotóját is. Ugyanakkor le kellett állniuk családi nyomozásaikkal, mert információk hiányába teljesen tehetetlenek voltak. Ettől függetlenül, lelkükben soha nem adták fel a reményt. George Sodder 1969-ben elhunyt, így felesége és gyermekei folytatták tovább a küzdelmet. Jennie egész életében feketében járt, gondozta a házuk helyén felállított emlékkertet, míg 1989-ben meg nem halt. Gyermekei később lebontatták a régi hirdetőtáblákat, melyek hosszú évekig az utak mentén álltak.

/A Sodder házaspár a hirdetőtábla előtt/

Az élő családtagok ma úgy gondolják a régi Fayetteville-i lakosokkal együtt, hogy George Soddert a szicíliai maffia zsarolhatta valamivel, ők rabolták el a gyerekeket, s talán Olaszországba vitték őket.

Mint minden megmagyarázhatatlan esetben, itt is számtalan teória született, melyek többsége amellett voksol, hogy a gyerekek mégis a tűzben haltak meg. Ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyják az ellentmondásos tényeket.

/a legkisebb testvér, Sylvia Sodder Paxton/

Ma már csak Sylvia él a testvérek közül, aki akkoriban mindössze kétéves volt. Egész életében szülei gyászában élt, és ismeri az ügy minden apró részletét. Ma is hiszi, hogy eltűnt testvérei túlélték a tragédiát, és anyjának tett ígérete alapján soha nem hagyja, hogy testvérei emléke feledésbe merüljön.

Írta: Csiribusz

Forrás: en.wikpedia.org

Képforrás: thetruecrimefiles.com; en.wikipedia.org; medium.com; mirror.co.uk; ststworld.com; hu.wikipedia.org; register-herold.com; pinterest.com