A római nevelési, oktatási rendszer egyértelműen a görög hagyományokból merített. Ezen rendszer egész Európában elterjedt, s megalapozta a mai nyugat-európai oktatást. Az első római tanítók is görög származású egyének és görög rabszolgák voltak. Hogy ki, milyen okításban részesült, nagyban függött a családfő hozzáállásától, aki a római családmodell „istene” volt. Később, miután az iskoláztatás alapelvárássá vált a társadalomban, a családfőket rászorította arra, hogy beiskolázzák gyermekeiket. Különösen azok számára volt fontos a magas szintű oktatás, akiket politikai pályára szántak.

Amikor az ókori Rómában megszületett egy kisgyermek, saját érdekében szívósnak kellett lennie. Soranus, római író megemlíti, hogy minden újszülöttet a földre helyeztek, egy darabig hagyták sírni, mielőtt megfürdették és felöltöztették volna. Nem minden kisbaba élte túl ezt a megpróbáltatást.

A birodalom területén élő germánok némelyike még keményebb próbának vetette alá a csecsemőjét: hideg vízbe mártotta. Ha a baba lilára fagyva vagy reszketve merült föl, gyengének bizonyult, és nem volt érdemes megtartani: halálra ítélték!

A lányokat nyolc, a fiúkat kilenc nap után nevezték el. A lányok általában apjuk nevét kapták, csak az -us végződés változott -a-ra. Vagyis Julius lánya Julia lett, Claudiusé Claudia, Flaviusé Flavia, és így tovább. A gyerekeknek feltehetően volt becenevük, például egy lányt Trifosának hívtak, ami annyit tesz: ”ízletes”.

Ha a gyermekek sikeresen átvészelték saját születésüket, és megkapták a nevüket, már csak a rémes római iskolák borzalmaival kellett szembenézniük. Az iskola pénzbe került a szülőknek, tehát csak tehetősebb szülők járathatták jobb iskolákba a csemetéiket. Ha valaki szegénynek született – társadalmi elvárás ide vagy oda –, örökre kihagyhatta az oktatást az életéből. A szegény gyerekek ugyan megúszták a tanárokat, viszont kétszer annyit dolgoztak a szüleiknek. S ha nem voltak velük megelégedve, akár el is adhatták őket. Igaz, törvénybe ütköző cselekedetnek számított szabadnak született gyermeket rabszolgának eladni, ez azonban általában nem zavarta a szegény családokat, mivel nem volt túl sok esély rá, hogy a dolog kiderüljön. A rabszolgák gyermekei nyilvánvalóan nem jártak iskolába, felettük a gazdájuk rendelkezett.

A nevelés az általános iskolában, a középiskolában és a felsőbb iskolákban zajlott. A legtöbb gyerek csak az általános iskoláig jutott el, ahová egyszerre csupán tíz-tizenkét tanuló járhatott. A lustaságért pálca vagy verés járt. A tanári fizetésből nem lehetett jól megélni, ezért szegény tanárok kénytelenek voltak más munkát is vállalni, például egy műhelyben.

A rómaiak nem ismerték a nullás számjegyet, ezért rettentő bonyolultan tudtak csak összeadni, hát még megtanítani azt. Az iskolásoknak saját istennőjük volt, Minerva. Az istennő ünnepét márciusban tartották, utána kezdődött az iskolaév. Minden gyereknek saját magának kellett beszereznie a viasztábláját és a stílust (egy hegyes tollat, amellyel a viaszba karcolták a betűket), a tintát, a papírtekercseket és az abacust (számolókeret, korabeli „számológép”). Az elemi iskolák meglehetősen unalmasak voltak, főleg írni, olvasni és számolni tanultak a nebulók.

A középiskolában egy-egy súlyosabb vétségért korbács járt, és közben a többi diáknak kellett lefogni a társukat.

Az iskolák minden kilencedik napon szünetet tartottak, a piac idején. Valószínűleg túl zajos lett volna piacnapokon tanítani. A középiskolában aztán bővült a repertoár a nyelvtannal és irodalommal, a földrajzzal, a történelemmel. Ha a diák tovább akart tanulni, lehetősége kínálkozott a főiskolára, ahol a szónoki beszéd elméletét és gyakorlatát sajátíthatták el, a retorikát. A rómaiak úgy tartották, hogy a sikeresen, szépen és hatásosan beszélőkből lesznek a jó vezetők.

Írta: Csiribusz

Felhasznált forrás: hu.wikipedia.org; és Terry Deary – Rettegett rómaiak c. könyve, Könyvmolyképző Kiadó, 2020.

Képforrás: romaikor.hu; tudasbazis.sulinet.hu; sertorium.my-free.website