Sajátos jelenség a fiatal, magabiztosan, alig észrevehető bicegéssel lépkedő orvosnő a chilei főváros, Santiago Gyermekgyógyászati Rehabilitációs Intézetének folyosóin. A fogyatékkal élő gyermekeik kezelésére érkezett szülők felismerik és rámosolyognak, kivált, miután meglátják a kezét. Egyesek még mutogatnak is. – Nézzétek, ő Daniela García! – suttogják.

A hatmilliós nagyvárosban, sőt az egész országban méltán híres. Elegí vivir (Az életet választottam) címmel nagy sikerű dokumentumkötetet írt. Az eddig hatvanezer példányban elkelt és változatlanul keresett mű minden idők legnépszerűbb tényirodalmi kötete Chilében. Daniela 2006-ban és 2007-ben is elnyerte hazájában Az év asszonya címet, 2005-ben pedig az ország tíz legbefolyásosabb személyisége közé sorolták.

Idegenkedik a hírnévtől, feszélyezi a sajtó tolakodó figyelme. Jobb szereti, ha nem ölelgetik-csókolgatják idegenek, akik fölismerik az utcán. Nincs ínyére, hogy csak így emlegessék: a lány, akit az a szörnyű baleset ért. És nem kívánja szerencsétlenségként fölfogni a történteket. – Az én történetemnek tulajdonképpen jó a vége – hajtogatja.

Nem bánja, ha kis betegei, akik közül sokan súlyos fogyatékossággal vagy betegséggel, például izomsorvadással küszködnek, kíváncsian megbámulják. Tudja, hogy az állapotuk miatt további életükben nekik is bátorságra és kitartásra lesz szükségük. Azt sem veszi zokon, ha leplezetlen gyermeki közvetlenséggel érdeklődnek: – Te miért sántítasz? Miért van kampó a kezed helyén?

– Nagyon jó, hogy ilyenek – mondja. – Ez kapcsolatot teremt közöttünk.

2002. október 30-áig Daniela García a művelt chilei felső középosztályból származó fiatal nők kényelmes és többé-kevésbé gondtalan életét élte. Az édesapja, Cristián García gyermekröntgenorvos a Chilei Pápai Katolikus Egyetem (PUC) orvosi karán tanított, fogász édesanyja, Leonor Palomer pedig a pályáját függesztette föl, hogy Danielát, az ikertestvérét, Cristiánt, valamint három öccsüket nevelje. Az értelmes, sportos és eleven Daniela élvezte a szeretetteljes környezetet, amelyben felnövekednie adatott.

Az iskolában jeleskedett, imádta a biológiát, így bejutott a PUC orvosi karára, az ország legpatinásabb és legrangosabb egyetemére, ahol a tizenhat chilei orvosi fakultás közül a legszigorúbbak a felvételi követelmények. Chilében hét évet kell tanulni az általános orvosi diplomáért, és a szakorvosi képzettség megszerzése további három esztendőt igényel.

2002 októberének utolsó hetében a huszonkét éves Daniela a negyedik tanév befejező hónapját végezte. Már négy éve járt ugyanazzal a fiúval, Ricardo Strubéval, a jóképű, kisportolt fiatalemberrel, aki egy másik egyetemen közgazdaságtant hallgatott. Mindketten szerették a természetet, szabad idejüket kerékpározással és közös sportolással töltötték.

A déli féltekén a forró nyári napok közeledtek, ahogy lassanként megkezdődtek a záróvizsgák. Ilyenkor szokták megrendezni az orvosi karok évenkénti sportseregszemléjét, amelyen hagyományosan az ország szinte minden orvostanhallgatója részt vesz. A tanintézetek azért vetélkednek, hogy ki visz haza több serleget. A tanárok lelkesen buzdítják medikusaikat, hiszen a legtöbb győzelem kivívása nagy dicsőség. Évenként mintegy ezerötszáz diák indul a négynapos tornán, amelynek programjában röplabda, kosárlabda, úszás, tenisz és labdarúgás szerepel. A játékokat ebben az esztendőben a Santiagótól vagy 670 kilométerre délre fekvő, 260 ezer lakosú városban, Temucóban tartották.

Daniela akart is menni, meg nem is. Izgult a közelgő bőrgyógyászat-vizsga miatt, az egyik legjobb barátnőjéről tudta, hogy nem megy, az utazás Temucóba sokba került, és több mint kilencórás éjszakai vonatozást jelentett. Ezenkívül nála szokatlan, nyugtalanító előérzet vett rajta erőt.

Évfolyamtársai napokig nyaggatták, hogy tartson velük – a csapatnak szüksége volt futballistatehetségére. Végül beadta a derekát, tudván, hogy a sport nála az egyik legjobb szorongás- és stresszoldó eszköz. Azon a szerda estén, amikor megérkezett a központi vasúti pályaudvarra, baljós előérzete mégis egyre erősödött. A délre, Temucóba igyekvő több száz diák miatt a nemzeti vasúttársaság különvonatokat állított be, ezért régi vagonokat is csatoltak a szerelvényekhez. Danielának nem tetszettek a hámló festésű, elaggott vasúti kocsik koszos ablakai, törött burájú, kiégett lámpái. Azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy a vonatozás legalább biztonságos.

Ahogy útnak indultak dél felé, gitárok kerültek elő, és a diákok énekeltek, táncoltak a vagonokban. – Táncolj velünk! – unszolták Danielát a barátai.

Szeretett ugyan táncolni, de ezen az estén úgy érezte, nincs kedve hozzá. Gubbasztott a helyén, és a sűrűsödő sötétségben tovasuhanó tájra meresztgette a szemét a piszkos ablaküvegen át. Este tíz körül, valamivel több mint egy órával az indulás után két barátja szólt neki, hogy menjen át velük a többi kocsiba, nézzék meg, találnak-e ismerőst a szerelvényen.

A vonat éppen egy iparvároson, Rancaguán haladt át. A lány egyik barátja előtte, a másik mögötte lépkedett. A mennyezeti világítótestek izzói kiégtek, alig lehetett látni. Daniela nem sejtette, hogy az egymáshoz csatolt vagonok közötti átjáró burkolata egy helyütt hiányos. Langaléta barátja, Diego hosszú lábával könnyedén átlépett a résen, de ahogy az apró termetű Daniela a sötétben követte, a vonat épp egy jókora kanyarba fordult, és a hézag még szélesebbre nyílt.

Daniela egy lépést tett, és hirtelen érezte, hogy a semmibe zuhan.

A barátai az egyik pillanatban még maguk közt tudták, a következőben már eltűnt a szemük elől. – Hahó, az a lány leesett! – kiáltotta egy utas, aki a peronon dohányzott. Daniela úgy érezte, jobbra-balra ráncigálják. Azután mintha zavaros álomból ébredt volna, az éjszaka sötétjében a vágány közepén találta magát.

Semmije sem fájt, de a haja az arcára tapadt, meg valami meleg, ragacsos anyag is – vér, amely a bal szeme fölötti kis sebből csorgott. Odanyúlt a bal kezével, hogy félresöpörje a haját a szeméből. Hiába. Újra megpróbálta, de a karja mintha csak legyezgette volna a levegőt. Értetlenül emelte föl a fejét, és odanézett. Elszörnyedve látta, hogy nincs bal keze. A kézfejével együtt az alkarja is félig hiányzott.

Ezután a másik kezére pillantott, és rémülete tovább nőtt: a jobb alkarja és a kézfeje is le volt vágva. Két csonkolt karja nyílt sebeiből ömlött a vér. Mozdulni próbált, és csak ekkor hasított a testébe a fájdalom. Daniela nem szívesen emlékszik vissza arra, amit ezután észlelt. A bal lába csípő és térd között amputálódott. A jobb lába közvetlenül térd alatt hiányzott. A felismerés, hogy négy végtagja csonkolódott, szinte elviselhetetlen borzadállyal töltötte el. Orvostanhallgató létére tudta, hogy nem szabad pánikba esnie. Tisztában volt azzal is, hogy rengeteg vért veszített.

Ráeszmélt, hogy bármelyik percben újabb szerelvény jöhet. Le kell jutnia a sínpárról, és gyorsan segítséget szereznie, különben meghal. Olyan szakaszon feküdt, ahol a vágány éles kanyart írt le. Egyik oldalról magas sövény szegélyezte, a másikon egy parasztgazda földje és kis háza. A lány a távolban országúti benzinkútnak tűnő fényeket látott. Gondolta, talán a fény felé mászhatna.

Súlyos sérülései és fájdalmai ellenére valahogy föl tudta emelni a hátát, és lehemperedett a vágányról, így most az északra és a délre haladó síneket elválasztó térközben feküdt, de tovább nem juthatott. Sikoltozni kezdett: – Segítség! Segítsen valaki!

Véletlenül éppen arra járt egy mezőgazdasági idénymunkás, Ricardo Morales, aki a langymeleg estében a vágányoknál sétálgatva szivarozott, mint lefekvés előtt általában. A felesége nem engedte, hogy otthon dohányozzon. Már a vágányok mellett járt, amikor a diákokkal teli szerelvény elzakatolt, hallotta is a nótázgatásukat. Néhány perccel később pedig Daniela segélykiáltása ütötte meg a fülét. Odaszaladt a lányhoz. – Ne mozduljon, hozok segítséget! – mondta a megdöbbent Morales.

A benzinkúti nyilvános telefonhoz futott. Daniela a férfi láttán és hangja hallatán végre reménykedni kezdett. De ahogy Morales elrohant, ő pedig várta a segítséget, érezte, hogy szertefoszlik a remény. Győzködte magát, hogy nem szabad elveszítenie a hitét.

Miután a rancaguai segélyhívó központ fogadta a bejelentést, gyorsan kivezényeltek egy négyfős mentőcsapatot. Victor Solis mentőápoló nem táplált vérmes reményeket, hogy életben találják a sérültet, de négy perc alatt kiértek a helyszínre, ahol meglátták Moralest, aki az országúti benzinkút és a vasúti sínek között integetett. Solis fölkapta a táskáját, és Morales után sietett a sínek melletti gyalogúton, mialatt munkatársa, Patricio Herrera további felszerelést rakodott ki a mentőautóból.

Kóbor kutyák falkája ólálkodott fenyegetőn Daniela körül. Solis kurjongatva, hadonászva hajtotta el őket, miközben a lány felé futott. Daniela nyöszörgött. A döbbenetes vérveszteség ellenére még világosan tudott gondolkodni. Solis elképedt, amikor a lány elhadarta saját és a szülei nevét, a telefonszámukat, valamint szintén orvos nagybátyjai telefonszámát. A mentő még sosem találkozott beteggel, aki ennyire észnél lett volna egy ilyen elképesztően súlyos baleset és ekkora vérveszteség után. – Pszt! Hallgasson, maradjon veszteg! – intette a lányt, ahogy letérdelt mellé.

Herrera és a többiek futva jöttek az ösvényen a hordággyal meg egyéb felszereléssel. – Meghalt? – kérdezte a társától Herrera.

Vajon meghaltam? – tűnődött Daniela. Talán igen. De nem, az lehetetlen.

– Nem haltam meg! – kiáltotta a lány, hangerejével meglepve Herrerát.

A csapat fürgén dolgozott, a végtagokra helyezett szorítókötésekkel elállították a vérzést, infúziót kötöttek be, Schanz-gallérral rögzítették Daniela nyakát, hordágyra fektették. Hirtelen morajt hallottak, és érezték, hogy megremegnek a sínek – újabb vonat közelgett. Már látták is a mozdony fényszóróját, amely megvilágította mindkét sínpárt. Nem maradhattak a sérült lány mellett, de arra nem volt idejük, hogy őt is elvigyék onnét.

– Vonat jön – mondta Solis. – Mennünk kell. Mindjárt visszajövünk.

– Ne hagyjanak itt! – jajgatott Daniela, amikor a mentők az utolsó pillanatban félreugrottak. Érezte a rázkódást és a léghuzatot, ahogy a vonat szinte a feje fölött dübörgött el. Egy örökkévalóságig tartott. Solis oldalt állva nem láthatta Danielát, és ő is úgy érezte, hogy a szerelvény soha nem ér véget. Amint szabad lett az út, visszarohantak a lány mellé, és megkönnyebbülten tapasztalták, hogy bár a vonat szele kicsit arrább sodorta, ezt is túlélte.

Tizenegy perccel a helyszínre érkezésük után berakták Danielát a kocsiba, és átszáguldottak Rancaguán, közben a lány tovább hadarta családtagjai és barátai nevét, telefonszámát.

– Rendbe jövök? – kérdezte Daniela mindenkitől, akit csak meglátott a kórházban.

A sürgősségi osztályon újra föltette a kérdést, de félelemmel töltötte el, hogy az ápolók gondterhelt arccal, válasz nélkül fordultak el, hogy körülötte szorgoskodjanak. Rövidesen betolták a műtőbe, hogy ellássák levágott végtagjait. A liftben fölfelé menet egy jóságos tekintetű, szakállas orvos állt fehér köpenyben a hordágya mellett.

– Rendbe jövök? – kérdezte a lány még egyszer, a férfi arcát fürkészve.

A doktor rámosolygott, és a lehető legmegnyugtatóbb hangon felelt: – Persze, minden rendben lesz.

Daniela arra gondolt, hogy ő mindent megtett, a többi most már az orvosain múlik. Ő csak pihenni akart. Lehunyta a szemét. A fájdalomcsillapítók és az altatás jóvoltából hamarosan teljes öntudatlanságba merült, az orvosok pedig hozzáfogtak, hogy megtisztítsák és összevarrják a sebeit.

Garcíáék lakását nem sokkal este tizenegy után hívták a rancaguai kórházból. Daniela ikertestvére vette föl a kagylót, és éppen lefekvéshez készülődő édesanyja hallotta, hogy sír a telefonba. Danieláék apja, Cristián, éppen havi önkéntes szolgálatát teljesítette a hajléktalanoknak szervezett mozgórendelésen, amikor Leonor fölhívta. A kórházból nem árultak el különösebb részleteket, csak annyit közöltek, hogy Daniela súlyos sérüléseket szenvedett, és azonnal menjenek oda. Az összetört házaspárt ismerősök vitték kocsival az egyórányira lévő Rancaguába.

Ezalatt Daniela udvarlóját, Ricardót barátok hívták a vonatról. Elmondták, hogy miután Daniela eltűnt, próbálták megállítani a vonatot, de a vasutasok nem hitték el, hogy valaki leeshetett. A fiút egy rokon fuvarozta a kórházba, ahol a családtagokkal együtt egész éjjel föl-alá járkált a folyosón.

A sebészek semmiképpen sem varrhatták vissza a vonatkerekek által szétroncsolt végtagokat, de a háromórás operáció során minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a lehető legteljesebb gyógyulás érdekében megtisztítsák és összevarrják a sebeket. Ezután Daniela két napig gyógyszeres kábulatban maradt, majd visszaszállították Santiagóba. Amikor az ottani intenzív osztályon fölébredt, Ricardo arcát látta. – Segítesz, hogy összeszedjem magamat?

– Persze – felelte a fiú, de a lelke mélyén nem tudta, képes lehet-e erre.

Daniela hat hetet töltött kórházban, ahol Ricardo, a családtagjai és a barátai naponta látogatták. A gyógyulás legnehezebb részét a levágott végtagokkal összefüggő fantomfájdalmak és -érzések jelentették. Mintha az agya és az egész idegrendszere összezavarodott volna attól, hogy próbált megbirkózni keze és lába elvesztésével. Olykor mintha perzselték volna hiányzó végtagjait, máskor mintha konnektorba dugta volna az ujját, vagy tűkkel döfködték volna. A gyógyszerek csekély mértékben enyhítettek a fantomfájásokon. Végül Daniela meditáció és reiki, a szervezet energiamezőinek vezérlésére irányuló japán eredetű terápia révén megtanulta a legtöbb esetben csillapítani és ellenőrzése alá vonni az idegreakciókat, de amikor elfárad, a fantomfájás még ma is vissza-visszatér.

/Daniela a vőlegényével/

Közben az édesapja megtalálta a legjobb helyet Danielának, hogy a szükséges művégtagokkal lássák el, és hosszadalmas utógondozásban részesítsék. Az Egyesült Államokban a pennsylvaniai Philadelphia melletti Albert Einstein Egyetem híres Moss Rehabilitációs Intézetét választotta. Daniela egy havas februári szombaton hathetes tartózkodásra érkezett. Naponta kilenctől négyig dolgozott gyógytornászok, munkaterapeuták, művégtag-specialisták és orvosok csapatával, hogy megtanuljon művégtagok segítségével járni, öltözködni, étkezni és más mindennapi tevékenységeket végezni.

Különleges kapcsolat szövődött a lány és az intézet vezetője, dr. Alberto Esquenazi között. Nemcsak hogy a férfi beszélt spanyolul, de az egyetemen egy laboratóriumi robbanásban elveszítette a jobb kézfejét. A helyére illesztett ezüstkampót egészen természetesen használta. Ez reményt öntött a lányba. Esquenazival való megismerkedése és együttműködése minden addiginál eltökéltebbé tette, hogy visszatér az orvosegyetemre.

Mindössze négy nappal a megérkezése és két nappal a méretvétel után megpillantotta első műlábát. Úgy érezte, soha életében nem látott olyan szépet, mint az a műanyagból és fémből gondosan megformált holmi. Miután rászíjazták az egyiket, és gyógytornásza, Maria Lucas álló helyzetbe segítette, túláradó öröm fogta el. A baleset óta első ízben tudott valakinek a szemébe nézni. Sírt a boldogságtól, és Lucas meg a jelen lévő családja vele együtt sírt és örült. Lucas nem győzte csodálni a sportos fiatal nő erejét, kiegyensúlyozottságát és elszántságát.

Míg a vasúti vágányon töltött idő Daniela számára élete legsötétebb pillanatait jelentette, a gyógyulás egyes állomásai különös módon a valaha átélt legboldogítóbb perceket hozták el számára: ujjongva állt föl, járt, tanulta meg használni kézprotézisét, hogy tollat fogjon vagy tárgyakat vegyen föl vele. Édesanyjának megjegyezte, milyen furcsa, hogy ilyen csapásból ennyire jó dolgok sülhetnek ki, a bánat nyomán ekkora örömöt tud átélni.

Rendkívüli gyorsasággal fejlődött, rohamosan elsajátította a módszert, hogy hátizmaihoz csatlakoztatott huzalok használatával nyissa-csukja a kezén lévő kampókat. Hamarosan már tárgyakat tartott és mozgatott. Annyira ügyesen kezelte a kampókat, hogy ki tudta festeni a szemét, képes volt kötni, sőt vékony szálakat, például a nadrágszárára tapadt egyetlen hajszálat is föl tudott venni.

A rehabilitációs csapat mégis aggódott, hogy Daniela össze fog roppanni. Már-már túlságosan derűlátónak mutatkozott. Dr. Esquenazi megtapasztalta, hogy az amputáltak mindenáron vissza akarnak térni a rendes élethez, nagyon bizakodnak, hogy új műszaki megoldások pótolhatják hiányzó végtagjaikat, így végül rettentően letöri őket, amikor szembesülnek az előttük álló élet realitásával.

Daniela is úgy vélte, hogy nyomban visszatérhet a régi életéhez. A Moss Intézetben azonban ráébredt, hogy sohasem lesz teljesen olyan, mint régen, és az ebbe beletörődés során időnként elsírta magát.

– Mindig hiányolni fogja a kezét – magyarázta neki dr. Esquenazi. – Amit itt teszünk, semmiképpen sem adhatja vissza azt, amit elveszített, de választhat. Vagy bebújik egy sarokba, és többé elő sem jön, vagy pedig alkalmazkodik a helyzethez, és megtanulja, hogy a lehető legtöbbre jusson azzal, amije van.

Daniela tisztában volt ezzel, és elkeseredett pillanatai ellenére minden erejét belevetette a gyógytornába. Esquenazi doktor szavaiba kapaszkodott: „Az élete azzá válik, amihez kezd vele.”

A Moss Intézetben töltött hat hét után Daniela hazarepült Santiagóba a családjával. Ricardo a repülőtéren várta. Úgy pillantotta meg a lányt, hogy új műlábán lépkedett felé, és az arcán ott ragyogott a rá jellemző széles, boldog mosoly. Ez az örömteli találkozás azonnal elűzte minden kételyét, hogy vajon képes lesz-e a barátnője mellett maradni.

Néhány hónappal később Daniela ismét visszatért a Moss Intézetbe, hogy beállítsák a művégtagjait és hogy újra megtanuljon autót vezetni. Hamisítatlan öröm járta át, amikor elsajátította a fortélyos egyensúlyozást, amely a kerékpározáshoz kellett: Ricardóval újra hódolhatott e kedvelt elfoglaltságuknak.

Csaknem egy évvel a balesete után azzal a feltett szándékkal ült be megint az iskolapadba, hogy nem igényel különleges elbánást az orvosi karon, és a saját képességeire hagyatkozva fog boldogulni vagy elbukni. Rehabilitációs szakorvosnak készült, mint Esquenazi. Megerősödött elhatározása és összpontosítása révén a korábbinál is jobb érdemjegyeket szerzett, végül a mind a négy végtagjukat elvesztettek közül a világon elsőként ő szerzett orvosi diplomát.

2003 novemberében Ricardóval a lakásukon, baráti társaságban nézték a maratoni országos adománygyűjtő műsort a tévében.

– Gyerünk oda! – szólalt meg váratlanul a lány.

A Santiago központjában lévő stadionhoz hajtottak, ahol százezer néző sereglett össze. További legalább hárommillióan televízión kísérték figyelemmel a műsort, amely már az utolsó órájához érkezett, de a rendezvény nem teljesítette az adománygyűjtési célkitűzést.

Daniela és Ricardo a színpad feljárójánál posztoló biztonsági őrökhöz lépett. – Daniela García vagyok – mutatkozott be a lány.

Az előző évi hírek aprólékosan tudósítottak a balesetről, majd a vasúttársaság ellen indított perről, amely még a bírósági szakasz előtt peren kívüli egyezséggel végződött, de a lánnyal senki sem készített interjút. A biztonságiak fölengedték a színpadra.

A szépséget és pillanatnyi izgatottsága ellenére lelki nyugalmat sugárzó Daniela most Ricardo karján, másik kezében bottal vágott át a széles emelvényen, hogy egyenes adásban beszélgessen a híres latin-amerikai műsorvezetővel, Don Franciscóval. A közönség tombolt. A nők és a férfiak egyaránt a könnyeiket törölgették, ahogy Danieláék a házigazdával és a közönséggel együtt rázendítettek a műsor főcímdalára. Égtek az adománygyűjtő telefonvonalak.

Másnap az újságok arról tudósítottak, hogy az akció sikere egyértelműen Daniela utolsó percbeni megjelenésének köszönhető. A média képviselői követték az otthonába, az egyetemre, a kocsija nyomába szegődtek, most már egyes szám első személyben akarták hallani a történetét. Daniela nem szenvedhette, hogy a lesifotósok prédájává vált. A saját ízlése szerint akarta elbeszélni az esetet. Elhatározta, hogy bár nem író, maga fogja papírra vetni.

Esténként vagy szabad idejében rövid részleteket fogalmazott meg, lépésről lépésre felidézte balesetét és rehabilitációját, betűnként pötyögte le számítógépén a szöveget. Amikor az orvosegyetemen fokozódott a terhelés, hosszabb időre félretette a kéziratot. De egyik reggel azzal a meggyőződéssel ébredt, hogy be kell fejeznie a könyvet. Nem tudta biztosan, közreadható-e, de feltétlenül meg akarta próbálni. Maga is megdöbbent, amikor egy jeles kiadó, a Random House vállalkozott a megjelentetésre.

 A nyomdából kikerülő első példányt a lány Ricardónak ajándékozta. Az Elegí vivir első kiadását szétkapkodták. 2008-ban már a tizennegyedik kiadás látott napvilágot. Daniela nem hitte volna, hogy ennyien akarják elolvasni. A lány neve közismertté, egyúttal irodalmi szenzációvá vált.

Ma már egész Chiléből levelek özönlenek hozzá, az emberek elmondják, mennyi lelkesedést adott nekik, bátorságot tanultak tőle, hogy szembenézzenek saját életük nehézségeivel, bármi sújtja is őket, igyekezzenek a lehető legtöbbre vinni, boldogságra lelni. Daniela az összes levelet egy hajókofferben tartja, amelyet az ő boldogságládájának nevez.

– Azért írtam a könyvet, mert gyógyhatást gyakorolt rám. Segített a felépülésben. Azt nem sejtettem, hogy ennyi embernek segíteni fog, és ez külön öröm.

Daniela ma úgy véli, kevés dolog akad, amire ne volna képes. Igaz, a haját nem tudja egyedül lófarokba kötni, de minden máshoz alkalmazkodik. A kormánykerékre applikált speciális kidudorodások segítségével vezeti utcai terepjáróját. Imád biciklizni, akár egyedül, akár Ricardóval a kétülésesükön. Szeret főzni és saját recepteket kitalálni. Bizonyos értelemben még tapintani is tud a kampóival, például megérez egy csomót a bőr alatt, amikor beteget vizsgál.

– Másfajta érzés, tulajdonképpen nem is érzés, de észlelés, tudatosság. Az embernek a lényéhez tartozik az ellensúlyozás, és az agy megtanulja, miként értelmezze az információkat. Nem tudom megmagyarázni, de tényleg érzékelek a kampóimmal.

Ricardóval kiteljesedett a kapcsolatuk. 2007-ben kettesben Európába utaztak, majd Ricardo feleségül kérte. Kiderült, hogy a fiatalember már hónapok óta készülődött erre.

– Őszintén szólva közvetlenül a baleset után nem tudtam, miként fog ez kettőnket érinteni, hogyan befolyásolja a kapcsolatunkat. Nem tudom, kibírtam volna-e Daniela mellett, ha folyton csak siránkozna azért, amit elveszített. De ő egyáltalán nem ilyen. Nem hagyta, hogy a baleset irányítsa a sorsát, bármiben korlátozza őt. Világossá vált, hogy össze akarom kötni vele az életemet.

Az ifjú pár 2007 szeptemberében háromszáz rokon és ismerős jelenlétében mondta ki a boldogító igent, majd a násznép áttáncolta az éjszakát.

Manapság gyakran látni Danieláékat tandemkerékpárjukon a santiagói parkokban vagy vidéken, ahol országúti versenyeken vesznek részt. Azt tervezik, hogy rövidesen családot alapítanak.

Daniela céljai ma ugyanazok, mint a baleset előtt voltak: kiváló rehabilitációs orvos akar lenni mind szaktudása, mind a betegekkel kialakított kapcsolata terén, hogy segítsen nekik túljutni saját megrázkódtatásaikon és sérüléseiken, újra teljes életet éljenek, ő maga pedig szerető feleség, és egy szép napon édesanya lesz. Legfőbb vágya azonban az, hogy ne a veszteségekre, hanem a boldogsággal teli élet csodálatos adományára összpontosítson, ezért jól az eszébe véste Esquenazi doktor megismerkedésükkor hallott szavait: „Az élete azzá válik, amihez kezd vele.”

Maria Lucas így összegzi a hatást, amelyet Daniela gyakorol azokra, akikkel találkozik: – Sok beteggel foglalkoztam már, és mindegyiküknek igyekszünk megmutatni, hogyan illeszkedjen vissza a világba. Danielától azonban többet tanultunk az élet mikéntjéről, mint amennyit mi tanítottunk neki.

Forrás: rd.hu

Képforrás: cushmanwakefield.com; rd.hu; flickr.com; fr-fr.facebook.com; mossrehab.com