Bertrand Tessier írása

Romy Schneider és Alain Delon villámgyorsan szerelemre lobbant egymás iránt, ám fordulatos kapcsolatuk végül tragikusan alakult.

1958. április 10. Egy Constellation száll le az Orly repülőtéren. A légcsavarok még forognak, amikor négy férfi siet a sötétkék sávval díszített törzsű géphez: Michael Safra producer, Pierre Gaspard-Huit rendező, egy Alain Delon nevű fiatal filmszínész, akiről ekkoriban kezdenek beszélni, és a barátja, Jean-Claude Brialy. Mind a négyen azért jöttek, hogy az európai film egyik legismertebb csillagát, Romy Schneidert köszöntsék.

A kis német, aki a Sissi bemutatása után sok fiatal lány bálványává vált, főszerepet kapott a Christine című filmben, amelynek előkészületei hónapok óta folytak.

A producer fotókat kíván juttatni a sajtónak, hogy másnap a Paris-Presse és a France-Soir a show-bizniszről szóló rovatában közölhesse a képeket. Romy Schneider francia filmben fog játszani – micsoda szenzáció! Safra a hatás fokozása érdekében azt tanácsolta Delonnak, hogy kedveskedjen hatalmas rózsacsokorral a színésznőnek. Ezzel a virággal veszi kezdetét Alain Delon és Romy Schneider románca.

/Jelenet a Christine című filmből, 1958./

Az öltönyös-nyakkendős Delon túlöltözöttnek tűnik. – Túl jóképű, túl fiatal és túl jólfésült – véli Romy, sőt még a csokrot is „túl vörösnek” találja. Ő szolid kosztümöt visel.

– Ártatlan kislány – állapítja meg róla Delon.

Nem vitás, hogy mindkét részről rosszul indul a dolog, de ahogy telnek-múlnak a napok, Romy fölfedezi, hogy az igazi Delon éppen az ellenkezője az „eszményi vőnek”, akinek első ránézésre hitte. A férfi visszavedlett szokásos farmerjába és sportos ingébe, a haja folyton kócos az MG kabrióban furikázástól. Zabolátlan vadságot sugároz, mindenhonnan elkésik, és a mosolyán kívül semmit sem tud fölhozni mentségére. Elbűvöli Romyt.

/A szerelmes pár, Alain és Romy/

Delon később azt nyilatkozza, gyakran kérdezgették egymástól, vajon melyikük szeretett bele előbb a másikba. Mindig ugyanarra jutottak: egyszerre történt!

A Christine külső jeleneteit bécsi helyszíneken veszik föl. A címszereplő (Romy) az osztrák főváros peremén egy parkban nagyképűsködik a Delon alakította Franzcal. Közös fotózás és hajókirándulás után egy farakásra telepednek le. Franz ekkor hajol Christine-hez és elcsattan az első csók. Ám amikor Alain Delon hajol Romy Schneiderhez, az a csók nem színjáték. Mese és valóság összeolvad. A stáb is tudja ezt. Delon szenvedélyt gyújtott Romy szívében, és nem szándékozik eloltani a tüzet.

A forgatás befejezését követő napon Romy Schneider kikíséri Delont a bécsi repülőtérre. A lépcső tövében még egyszer megcsókolja a férfit. A szállodában azonban Alain levele várja.

A megszólítás ma Puppele, azaz félig franciául, félig németül „babucikám”. Delon arról ír, milyen szomorú, hogy el kell válniuk, alig várja, hogy visszatérhessen. Vagyis szerelmes belé.

Romy úgy dönt, hogy másnap Kölnbe utazik. Össze kell szednie magát. További filmek állnak előtte, már aláírta a szerződéseket. Ám másnap, amikor ideje repülőre szállnia, megváltoztatja az útvonalat – Párizsba!

A szerelem mozgatja, de valami más is. A Delonnal kezdett románca egyszersmind menekülés Magdától, az anyjától, aki hosszú távollét után most túlzottan előtérbe nyomul, és különösen „apukától”, Hans Herbert Blatzheimtől, az erőszakosan tolakodó mostohaapa kéjsóvár pillantásaitól és kétes viselkedésétől. Mint Romy később írta: „Tizennégy-tizenöt éves koromban többször is sarokba szorított. Az undorító mancsával a mellemet fogdosta, a szoknyám alá nyúlkált. Nem voltam elég erős, hogy ellökjem. Szégyenkeztem, bemocskolva éreztem magam.”

Amint Romy filmezni kezdett, a férfi pénzforrásnak tekintette. De a szabadságszerető fiatal teremtés inkább maga akarta megválasztani a szerepeit. Amikor szóba került a Sissi folytatása, Romy hosszas ellenkezés után adta be a derekát. „Apukának” persze minden ajánlat megfelelt volna, csak bevételt hozzon.

Amikor Romy Párizsba megy, beköltözik Delonhoz, aki ekkor a quai Malaquais-n lakik az ügynökénél, Georges Beaume-nál. Az eddig Delon pályáját egyengető Beaume a szárnyai alá veszi Romyt.

A mama vagy a mostohaapa naponta telefonálgat Romynak szerződések, forgatókönyvek, befektetések miatt. Leginkább persze azért, hogy térjen már észre. Nem győzik óva inteni kis madárkájukat az elvetemült franciától, aki csak a hírneve vagy a pénze miatt vetett szemet rá.

Három hónap múltán Magda és Hans rádöbben, hogy hiába próbálja elszakítani egymástól a fiatalokat. Romy és Delon március 22-én Luganóban ünnepli az eljegyzését.

Delon első filmes gázsijaiból házat vesz Párizsban, az avenue de Messine 22-es szám alatt, és a pár odaköltözik. Imádják egymást, de a karrierjüket sem hanyagolják el.

1960. március 10-én mutatják be a Ragyogó napfényt. Delon ezzel a filmmel, amelynek főszerepéért harcot kellett vívnia, az egész világot meggyőzi, hogy nem pusztán ígéretes fiatal plakátarc, aki remek külsejével hódítja a meg a szíveket, hanem vérbeli sztárjelölt. Romy viszont, miután úgy határozott, hogy Párizsban fog élni, már nem olyan népszerű Németországban, mint eddig.

/A Ragyogó napfény plakátja/

„Úgy gondolták, cserbenhagyta a hazáját, amikor Franciaországba távozott” – magyarázza a közhangulatot Michael Jürgs, a Stern volt szerkesztője.

A színésznőnek építgetnie kellene a karrierjét, de Franciaországban ő továbbra is csak „Sissi”, egy szirupos, ódivatú mozistílus megtestesítője, idejétmúlt, poros figura. Mint később megfogalmazza: „Németországban hátat fordítottak nekem, Franciaországban pedig színésznőként nem léteztem.”

Romy helyzetét tovább súlyosbítja, hogy Delont a Ragyogó napfény sikere nyomán mindenütt ünneplik. Ha Romy bankettre, estélyre, gálára, premierre kíséri, a szívélyes szavakból neki is bőven jut ugyan, de az érdeklődés középpontjában a vőlegénye áll. Romy alig múlt húszéves, és máris bukott csillag, akire senki sem kíváncsi többé. „Életemben először irigykedtem [Alain] sikereire” – ismerte el később.

A színésznőt a Boccaccio ’70 egyik epizódjának rendezője, Luchino Visconti menti meg. A film nehéz bordó bársonydrapériáival valósággal kirakatba helyezi a rendező a pártfogoltját.

A színészpáros egész történetét végigkísérő véletlenek közé tartozik, hogy Romy és Delon egyaránt megjelenik az 1962-es cannes-i filmfesztiválon. Följutottak a sztárság csúcsára, ugyanolyan fényben tündökölnek, de mivel immár mindketten híresek, rettentően nehéz összehangolniuk az időbeosztásukat.

Romy egyik nap Párizsban, a rákövetkezőn Rómában van. Alain úgyszintén – csak épp nem feltétlenül ugyanazokon a napokon. Rendezői megbeszélések, ruhapróbák, szerződéskötések, interjúk, fotózások, szakmai és magánéleti kötelezettségek. Találkozásaik szenvedélyesek, de mindketten igencsak céltudatosak, és a legkisebb bosszúság is próbára teszi a két erős akaratú egyéniséget.

Érzik, hogy a dolgok kicsúsznak a kezükből, és más-más irányba vezet az útjuk. Minden közös pillanatukat beárnyékolja, hogy újra meg újra el kell szakadniuk egymástól. Ez az állandó feszültség sérelmeket, fájdalmat szül, gyötrelmet, magányt.

Az újságírók a luganói eljegyzés óta szüntelenül zaklatják őket: mikor házasodnak már össze? Ők azonban egyre halogatják a nagy napot.

Gyerek? Kétségtelenül gondoltak rá, de sosem beszéltek róla – legalábbis a nyilvánosság előtt. Annie Girardot utóbb felidézi, hogy Romy még 1962-ben föltárta előtte érzéseit: „Némán figyelte, ahogy gyöngéden simogattam, ringattam a kisbabámat, azután Alainhez fordult. »Majd nekünk is lesz kisbabánk.« A férfi nem válaszolt.”

Nem született közös gyermekük.

Kapcsolatuk 1963 elején kezdett félresiklani, amikor Romy vállalja, hogy az Egyesült Államokba utazik a Boccaccio ’70 ottani bemutatójára, hiszen Viscontinak ez a filmje neki igen fontos. Hollywoodban királynőnek kijáró fogadtatásban részesítik, az új Marlene Dietrichet látják benne, a Sissit senki sem emlegeti. Mindenhová meghívják. Ünneplik.

A Columbia hároméves szerződést ajánl neki. Vajon érzi, hogy a Delonhoz fűződő viszonya a végéhez közeledik? Akárhogy is, aláírja a szerződést.

Amerika újrakezdést biztosíthatott volna Romynak. Távol Delontól, az anyjától, Blatzheim „apukától”, a német sajtótól, amely egyfolytában piszkálja, bírálja, amióta úgy döntött, hogy Delonnal él. Csakhogy...

Alain Delon azon a nyáron meglátogatja Los Angelesben. Nem szól előre az érkezéséről Romynak, egyszerűen betoppan, miközben a színésznő épp arra vár, hogy telefonon kapcsolják neki Spanyolországot, ahol Delon forgat.

„Nagyon értett az efféle meglepetésekhez” – emlékszik később Romy.

De valójában mit keresett Alain Delon az Atlanti-óceán túloldalán? A viszontlátás örömét vagy pedig bizonyosságot, mert nem hagyta nyugodni az érzés, hogy izzó szerelmük valamiféle jóleső meghittséggé alakult át? Bármi is az igazság, nem árulja el Romynak. A színésznő még jóval később is újra lepergeti magában a látogatást, és mindig ugyanarra a következtetésre jut Alainről: „Pont úgy viselkedett, mint máskor.” És mégis...

Romy és Delon nem mindig maradtak tökéletesen hűségesek egymáshoz. A csábítók természetrajzához tartozik, hogy folyton újabb bizonyosságra vágynak. Delon azonban mostanára döntött. Színre lépett egy másik nő, Nathalie Barthélemy.

Novemberben Romy európai ügynöke, Georges Beaume forgatókönyvekkel tömött aktatáskával jelenik meg Romynál. Érkezésével egy kicsit Párizst hozza a villába. Egy kicsit Alaint. A színész a francia Riviérán időzik. Egy reggel Romy meghallja, hogy Georges Beaume vele tárgyal telefonon. Már megszokta, folyton hívogatják egymást. De ez a reggel nem olyan, mint a többi, Georges Beaume nem adja át neki a kagylót. – Miért nem hagytad, hogy beszéljek Alainnel? – kérdezi Romy.

Beaume színvallásra kényszerül. – Légy erős, Romy! – mondja szomorúan. – Levelet hoztam neked. Alain közvetlenül az indulásom előtt csúsztatta az iratok közé.

Romy végigolvassa az írást, mind a tizenöt oldalt. „Nem válaszoltam rá – vallja be később. – Nem volt mit mondani.”

Az ártatlanság kora lezárult.

1963. december 18-án Romy Schneider visszatér Párizsba. Jelzi Delonnak az érkezését. A szíve mélyén talán azt reméli, hogy visszahódíthatja a férfit. Sokszor összevesztek már, és minden alkalommal kibékültek.

Delon most nem fogadja tárt karokkal. „Üres volt a lakás – emlékszik később a színésznő. – Rózsacsokor várt ezzel az üzenettel: »Mexikóba mentem Nathalie-val. Ezt szavakkal nem tudom elmondani. Alain.«”

Párizsban kínzó magány keríti hatalmába Romyt. Minden utca, minden étterem, minden színház Delonra emlékezteti. Saját lelkiállapotát ezekkel a szavakkal jellemzi: „megtört, elveszett, lesújtott”. Egyedül maradt a városban, amelyet imád, tehetetlen fájdalmában Delon autójának a szélvédőjén hagy üzeneteket. Depresszióba zuhan, nyugtatók és az alkohol ördögi körében vergődik. Azt rebesgetik, hogy mindenféle kalandokba bocsátkozik.

„Pokol az életem” – írja 1965. januárban a naplójába. Delon nélkül létezni sem tud, a férfi szárnyaszegetté tette.

1965. április 1-jén a berlini Europa-Centerben ismerkedik meg Harry Meyennel. A negyvenegy éves – nála tizennégy esztendővel idősebb – férfi is színész ugyan, de leginkább színházi rendezőként ismert, a Komödie színház főrendezője. Eleinte szakmai ügyekben működnek együtt, de barátságuk csakhamar szerelembe megy át. Harry Meyen azonban nős, és a német sajtó újfent nekiesik Romynak. Végül ő állja a férfi válásának a költségeit.

1966. július 15-én Saint-Tropez-ban csöndben összeházasodnak Harryvel. December 1-jén Romy Berlinben hozza világra a fiukat, Davidot.

/Romy és David/

Delonnal való szakítása után, depressziója közepette írja a naplójába: „Nekem erő kell, olyan férfi, aki lehengerel, térdre kényszerít.” Harry ilyen férfi. Ki akarja sajátítani az asszonyt, birtokba veszi, elhalmozza figyelmével, és a szeretetéhes Romy befészkeli magát ebbe az életbe. Naphosszat David babakocsiját tologatja a házuk környékén, a Grunewald negyedben.

A következő nyáron Delon hivatalosan bejelenti, hogy elválik a feleségétől, Nathalie-tól.

Amint Delon elolvassa A medence forgatókönyvét, megtetszik neki a történet és démonoktól zaklatott hőse, akinek szerepét a rendező, Jacques Deray neki szánja. De ki lehetne méltó partnere? Valami amerikai színésznő? Natalie Wood vagy Angie Dickinson, akikkel Hollywoodban viszonyba keveredett? Vagy inkább olasz? Monica Vitti? Francia színésznő, például Leslie Caron vagy Delphine Seyrig?

– Nem kérdezhetnénk meg Romyt? – veti föl Delon.

– Ő már lejárt lemez – válaszolja a producer.

De amit Delon a fejébe vesz, azt el is éri. Többnapi ádáz alkudozás után kijelenti: – Vagy Romy és én, vagy részemről vége.

Közben nem rest Jacques Deray társaságában Berlinbe utazni Romyhoz. – Igazi párt akarok, olyan férfit és nőt, akik mindent tudnak egymásról, akik mindketten tisztában vannak a képességeikkel – mondja a rendező. Romy kötélnek áll.

Nem vitás, hogy fél szembenézni a férfival, akit korábban imádott. Mit akarhat valójában Alain? Visszaszerezni őt? Reklámfogást? Igazán segíteni szeretne rajta? Az asszonyt kétségek gyötrik, de felülkerekedik benne a vágy, hogy ismét forgasson. Az ajánlat a legjobbkor jön.

A filmbeli párbeszéd mindvégig az ő saját történetüket visszhangozza. Romy: „Mindig boldog vagyok veled, nem is kívánok többet.” Delon: „Ha egy nő érdeklődik irántam, egykettőre belészeretek.” Romy később ezt jegyzi föl a naplójába: „Minden szigorúan szakmai alapon nyugodott. Semmit sem éreztem, olyan volt, mintha a falat csókoltam volna.”

/A medence című film egyik jelenetében/

A filmezés – s ami ennél is fontosabb, a film lelkes fogadtatása – azonban helyreállítja a színésznő önbizalmát. Delon négy évvel a szakításuk után többet adott neki egy szerepnél: újrakezdéshez segítette. „Ahogy előre elképzeltem, A medence ismét elindította Romy Schneidert igazi, komoly pályáján” – nyilatkozta később Delon.

A forgatás végén Romy megkéri Harry Meyent, hogy költözzön vele és David fiukkal Neuillybe. A francia fővárosban viszont a német rendező egyszerűen Monsieur Schneider. Sértett büszkeségében az iváshoz és a gyógyszerekhez menekül – akárcsak Romy. Harry önpusztítása az asszonyt is megviseli. Csak úgy óvhatja meg magát, ha elhagyja a férfit. Harry Meyen azonban érzi, hogy sosem fog talpra állni, ha Romy elhagyja. Magának követeli David felügyeleti jogát, és a német sajtó őt támogatja. Ám Romy csatába száll, és végül sikerül megtartania a fiát, de másfél millió márkát kell leszurkolnia Harrynak. Vagy tíz éve ő adott pénzt, hogy a férfi elválhasson, és most, 1975-ben ismét ő fizet neki, hogy elmenjen.

Daniel Biasini sofőrként lép be Romy életébe. Kilenc év van közöttük, de a színésznő belefáradt a hányatott, zűrzavaros életbe, megelégelte a Bruno Ganzcal, Jean-Louis Trintignant-nal és Jacques Dutronckal folytatott, sehová sem vezető kapcsolatokat, s arra a felismerésre jut, hogy ez a jóképű férfi talán az igazi, akit mindig is keresett: „Világéletemben egy tető alá próbáltam hozni férjet, gyerekeket, karriert, sikert, pénzt, szabadságot, biztonságot és boldogságot.”

1975. december 18-án tehát Berlinben feleségül megy Daniel Biasinihoz. 1977. július 21-én pedig életet ad Sarahnak.

Romynál azonban semmi sem megy egyszerűen. Mintha hiányozna belőle a képesség, hogy boldogságra leljen. Daniellel kötött házassága már 1979 elején, David és Sarah jelenléte dacára kezd zátonyra futni. Lényegében úgy fest a helyzet, mintha a gyermekszülés jóvátehetetlenül kioltaná egy férfi iránti legmélyebb érzéseit. Ellentmondásos módon talán épp a gyermek hiánya tartotta oly sokáig fehérizzásban a szenvedélyét Delonnal.

Az önpusztítás feltartóztathatatlan gépezetét tulajdonképpen Harry Meyen halála indítja be. Más sem kell az asszony lelkében szunnyadó mélységes bűntudat felébresztéséhez. Hogy megszabaduljon a fájdalomtól, megint a pohár után nyúl. Ingerlékennyé, hirtelen haragúvá, féktelenné válik. Biasini dugdossa előle az üvegeket.

– Mit képzelsz? Ehhez nincs jogod! – vonja felelősségre Romy.

Biasini nem bírja tovább. Azt javasolja, szüneteltessék egy kicsit a kapcsolatukat, és az Egyesült Államokba utazik. Romy benyújtja a válókeresetet.

Negyvenegy éves fejjel szüntelenül azzal gyötri magát, hogy öreg, végképp megöregedett. Azután egyik pillanatról a másikra kórházba kerül. Az orvosok daganatot találnak: fél veséjét ki kell operálni. A szervezete megadja magát. A sorscsapások elemésztik.

A fia, David tizennégy évesen kész fiatalember, az anyja gyámolítója, a kőszikla, amelyre támaszkodhat, még ha helyteleníti is a válást, mert az apjának tekinti Biasinit.

1981. július 5-én, vasárnap David fölmászik Daniel Biasini szülei házának rácskerítésére, megcsúszik, és fölnyársalja magát a kovácsoltvas dárdákon. Romy rohan a kórházba, de az orvosok nem tudják megmenteni a fiút. „Amikor közöltem az anyával a hírt, nem jajgatott” – emlékszik a sebész. Delon pedig később ezt mondja: „David elvesztésével szinte Romy is meghalt. Attól a pillanattól fogva ő sem akart élni.”

Delon tudja, min megy keresztül az asszony. Egy új filmről mesél neki, amiben ismét együtt szerepelhetnek. De olyan filmet akar, amely méltó a Romy iránti csodálatához. Ezért újra meg újra átíratja a forgatókönyvet. Romy időről időre érdeklődik a forgatókönyvíróknál:

– Alain még mindig folytatni akarja ezt a filmet?

Végül 1982 nyarára ütemezik be a forgatást.

Új élettársa, Laurent Pétin jelenléte könnyebbé teszi Romy mindennapjait. A látszólagos nyugalom és derű – a Boissy-sans-Avoirban, búzaföldek között vásárolt ház – ellenére azonban Romy depressziós. Már jó ideje a szeszt használja feszültségoldásra. Harry Meyen halála óta gyógyszereket is szed – bár Laurent Pétin azonnal kidobja a tablettákat, amint meglátja őket.

Május 28-án, pénteken Romy és Laurent Pétin a barátaiknál vacsoráznak, majd éjféltájban gyalog indulnak haza a párizsi rue Barbet-de-Jouy 11-be. – Feküdj le! – mondja a színésznő. – Én még fennmaradok egy kicsit Daviddal, zenét hallgatok.

Laurent Pétin nincs meglepve. Az asszony minden este beszél Davidhoz vagy legalábbis a fiú fényképeihez. Aznap este, ahogy máskor is, tölt magának egy pohár bordóit, azután még egyet...

Laurent Pétin éjszaka fölébred, és nyugtalanul látja, hogy Romy nincs mellette. A nappaliba megy. Abban a meggyőződésben emeli a karjába és viszi az ágyba, hogy az asszony alszik. Hajnalban fedezi föl, hogy nem mutat életjelet – meghalt.

A Périgord-ban tartózkodó Delonnal Alain Terzian producer közli Romy halálhírét. A két férfi néhány óra múlva érkezik a rue Barbet-de-Jouyra. „Amint beléptünk a helyiségbe, ahol az asszony kiterítve feküdt, Alain térdre esett – emlékszik Alain Terzian. – Megcsókolta Romyt, és sírva fakadt.”

Delon egész éjjel az asszony mellett virraszt, és levelet ír, amely az alábbi szavakkal fejeződik be: „Ich liebe dich, ma Puppele.”

A temetés napján Delon se a gyászistentiszteleten, se a sírnál nem jelenik meg. Nem kívánja kiszolgáltatni magát a fotósoknak, mert tudja, hogy nem bírná visszafojtani a könnyeit. Az otthonában vesz végső búcsút az asszonytól, és a koporsóba helyezés előtt három polaroid felvételt készít róla.

A fényképeket azóta is magánál hordja. A tárcájában. A szíve fölött.

Van valami végtelenül mélabús abban, ahogyan Delon a színésznő emlékét ápolja. De egy 2009-es vallomása talán magyarázatot ad az érzéseire: „Feleségül kellett volna vennem őt.” 

Forrás: rd.hu

Képforrás: pinterest.com; filmvilag.blog.hu; nzz.ch; femina.hu; filmhet.hu; nlc.hu; origo.hu