Írta: Derek Burnett

1. nap

Minden arra utalt, hogy a hétvége tökéletes lesz. 2011 júliusában Pamela Salant 28 éves óvónő és barátja, a 31 éves Aric Essig, aki egy vitorláscégnél dolgozott, két órát vezettek az oregoni Portlandból kelet felé, hogy az éjszakát egy sátorban töltsék a Mount Hood természetvédelmi területnek számító erdőségében. Úgy tervezték, hogy két és fél kilométert gyalogolnak az erdőn át a Bear- (Medve-) tóig, ott éjszakáznak, majd vasárnap visszagyalogolnak, hogy odaérjenek Pamela két tanítványának születésnapi zsúrjára. Napos, tiszta, szép idő volt.

De gyaloglás közben terítékre került kettejük se-veled-se-nélküled kapcsolata, s a feszültség egyre növekedett közöttük. Mire letették a csomagjaikat a tó déli partján kiszemelt táborhelyen, Salantot már majd szétvetette a méreg.

– Sajnálom, Pam – mondta Essig.

– Megyek, körülnézek, hátha találok valami jobb táborhelyet – vetette oda neki a nő, és elballagott a tó nyugati partja mentén. Délután egy óra volt.

A Bear-tó alig 100 méter hosszú, szinte be van szorítva a fák közé, Pamela tehát kissé a szárazföld belseje felé kényszerült venni az irányt. Minthogy nem talált ösvényt, amit követhetett volna, leereszkedett egy vízgyűjtő medencébe, fölmászott a túloldalon, és felkapaszkodott egy kisebb sziklaoromra. De ahol számítása szerint a tavat kellett volna látnia, ott csak meredeken emelkedő erdők voltak, és a messzi távolban egy hófödte csúcs. Visszafelé indult a sűrű erdőben, de egyre jobban összezavarodott.

– Aric! – kiáltotta. – Segítség!

Semmi válasz. Csak ment tovább, míg egy vízfolyáshoz nem ért. Tudta, hogy az itteni patakok északi irányba, a több kilométerre lévő Columbia folyó felé tartanak. De mi hasznát veszi ennek, ha semmi mást nem tud? Több sziklaoromra is felkapaszkodott, megmászott egy veszélyesen omladékos lejtőt is, hogy aztán egy nagy szikla csúcsán kössön ki. Tekintetével a horizontot fürkészte. Fák, más semmi. Hat órája gyalogolt már, hamarosan lebukik a nap. Újra riadalom fogta el, szélsebesen ereszkedni kezdett. Ott, messze lent – egy tó! De vajon a Bear-tó az? Mit számít – egy tónál csak kell lennie valamilyen ösvénynek vagy embereknek a környéken. Óvatosan haladt egyre lejjebb. Aztán egy botlás – és a sötétség.

Amikor pár perccel később magához tért, elsőként a sziklaormot látta meg, ahonnan lezuhant – jó 12 méterrel tornyosult a feje fölé. Másodikként pedig azt vette észre, hogy a bal lába térd alatt furcsán kifelé görbült. Tehát eltört a lábam – állapította meg magában. Meglepő módon a fájdalom nem volt elviselhetetlen – valami ősi ösztön kerekedett felül benne, ami lehetővé tette, hogy problémamegoldó üzemmódba váltson: megsérült és egyedül van, közeledik az éjszaka, és neki semmi felszerelése sincs. Mindössze sortnadrág és spagettipántos trikó van rajta, zokni és bakancs. Hallotta, hogy a közelben víz csordogál, valószínűleg egy patak. Itt tölti az éjszakát, döntötte el, és reggel majd a hangot követve eljut a folyóig.

2. nap

A hideg éjszaka kellős közepén arra riadt, hogy a bal lábszára nedves. Órák múlva, amikor felkelt a nap, látta, hogy ez a nedvesség vér. Jobb lába szárán mély seb tátongott – az esés következménye lehetett –, ami teljesen összevérezte a törött bal lábát. Fehéren kivillant a csont is, rajta az összezúzódott és véres, rózsaszínű szövetcafatokkal. A szörnyű látványt megint valami furcsa távolságtartással nyugtázta. El kell jutnom a vízig – mondta magában. – Szomjas vagyok, és muszáj kitisztítanom ezt a sebet.

Rák módjára, sután hátrafelé vonszolta magát úgy négyszáz méteren át, amíg rálelt a patakra. Egy órájába telt, de egyszeriben jókedve lett. Ez vagy a Bear-tóhoz visz vissza, vagy a Columbia folyóhoz, de bármelyiknél meg vagyok mentve – gondolta. Ivott, és kimosta a sebét. A víz tiszta volt, és gyönyörű. Érezte, amint új erőre kap. Még egy utolsót kortyolt a vízből, aztán a fenekén taszigálva magát előre, megindult a patak mentén.

A Bear-tótól nyugatra eső területen találhatók az Egyesült Államok talán legmagasabb fái, a vidék pedig egyike a legzordabbaknak. A patak, melynek folyását Pamela követni szándékozott, a Lindsey Creek volt, amely a Columbia folyó felé haladtában egy mély, vízesésekkel sűrűn teleszórt szurdokba zuhan alá, ahol olyan nehéz közlekedni, hogy alighanem ő kísérelt meg elsőként lejutni rajta. Mégis megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja. A vízesések, az ősrégi erdők emlékeztették arra, hogy miért is szeret annyira ide jönni.

A nap folyamán mindvégig óvatosan haladt lefelé a szurdokban, a lejtők széléhez tapadva a patak szélén. Módszeresen haladt, minden lépését megtervezte, átvágott a patakon, majd visszatért, hogy kikerülje az akadályokat, lezuhant fatörzseken egyensúlyozott, vagy fák gyökereibe kapaszkodott. Amikor a patak fölé nyúló sziklakiszögelléshez ért, hirtelen megtorpant. Látszólag semmiféle járható út nem kínálkozott tovább. Előre túl meredek, visszafelé túl meredek, balra túl meredek. A túlparton haladhat tovább, feltéve, ha át tud kelni a patakon – ami három és fél méterre alatta folyt. Egy órán át ült, mérlegelve a helyzetét. Aztán leugrott.

– Te jó ég, mit művelek! – sikította Pamela zuhanás közben. A jobb lábára érkezett, nyomban az oldalára hengeredett, és már kezdte is kivonszolni magát a jéghideg vízből. Ez sikerült. Mi jöhet még? – kérdezte magától.

Délután helikopterek hangjára lett figyelmes. Értem jöttek? Az egyik épp a feje felett húzott el, de a fenyők sajnos eltakarták. Lehet, hogy le kellene ülnöm, és egyszerűen várni – gondolta. De nem – ahhoz túlságosan fázik.

A meleg nap ellenére, a V alakú szurdokban árnyék honolt, ő pedig egész nap a hideg vízben mászkált, ki és be.

Délután 4 óra tájt, amikor a nap már betűzött a hegyszorosba, Pamela talált egy laposabb helyet két fa között, és minden ízében dideregve összekuporodott, hogy aludjék. Használd minden erőforrásodat! – biztatta magát. Trikójának beépített melltartója volt, ezt kihúzta és a feje köré tekerte, hogy melegítse. Eltávolította sortjából a húzózsinórt, trikójába és sortja derékrészébe lyukakat fúrt, s a zsinórt azokon átvezetve összezárta a kettőt, hogy bent rekessze a meleget. Aztán egy szikláról nagyobb csíkokban száraz mohát fejtett le, betakarta velük a lábát, kitömte a ruházatát.

Aricra gondolt. Csakis ő riaszthatta a helikoptereket. Milyen szörnyű, hogy a legutolsó beszélgetésük ilyen csúnyára sikeredett. Vasárnap este volt már, s neki az óvodásai születésnapi zsúrján kellett volna lennie.

3. nap

Még pirkadt, amikor felkelt, kétségbe volt esve, hogy újra mozognia kell. Lenézett a lábára. Jobb combján továbbra is ijesztően tátongott a mély seb, bal lábának görbülete mutatta, mennyire szánalmasan sebezhető. Hirtelen újra valami furcsa közönyt, egyben egyfajta anyai felelősséget érzett a lábai iránt, mintha a gyermekei rángatnák a ruhaujját. Nem tudnátok ez egyszer magatokra vigyázni?

A szurdokban lefelé haladtában úgy érezte, kevésbé magányos, ha van kire gondot viselnie, még ha az csupán a tulajdon két lába is. Kimosta a jobb combján lévő sebet, és bekötötte az alsóneműjével. Később, a délelőtt folyamán egy tüskés bozóton nyomakodott át, és eszébe ötlött, talán a tüskék segítségével bevarrhatná a sebet. Beledöfött velük a bőrredőkbe, megpróbálta a seb két szélét egymáshoz tűzve lezárni a hasítékot. De soha nem jutott tovább annál, mint hogy „nyársra tűzze” a seb egyik szélét.

Késő délelőtt, majd kora délután újra helikopterek húztak el felette, de egyik alkalommal se volt olyan nyílt tisztáson, hogy jelezni tudott volna nekik. Így hát ment tovább. Egy ismerősnek tűnő zöld bokorra bukkant, tele rózsaszínű bogyókkal. Mintha Aric azt mondta volna, hogy ez a lazacszeder. Elmajszolt egyet, majd kiköpte. Várt egy kicsit, aztán elégedetten nyugtázva, hogy nem mérgező, alaposan belakmározott belőlük.

Amikor leszállt az éj, aludni próbált, de a fájdalomtól és a félelemtől nem bírt. Váratlanul gyermekkori emlékek tolultak fel benne: templomba megy vasárnap délelőtt a családjával, középiskolásként rója a futópálya köreit.

Annyira szeretett volna Arickel és a családjával lenni, hogy átölelhesse őket, és világgá kiálthassa, mennyire szereti mindannyiukat. És még meg akar tanulni hegedülni, és gyerekeket is akar. De az éjszaka sötétjében eszébe jutott két éve meghalt drága barátja, Luke is. Ha nem élem túl – gondolta –, legalább Luke-kal lehetek majd valahol.

4. nap

Amikor másnap, kedd reggel felkelt a nap, Pamela a fogát csikorgatta.

– Torkig vagyok ezzel – mondta ki hangosan. – Ma meg fognak találni. Vagy meghalok. Az út mindenesetre valahogyan véget ér.

Egy lapos sziklaorom felé indult, felette tisztás – ideális hely arra, hogy észrevegyék. Három óra hosszat várakozott ott, dideregve, éhesen, szomjasan. Helikopter sehol.

Feljebb vonszolódott egy kicsit, hogy kiüljön a napra. Nem messze tőle egy kövér zöld hernyó kúszott a földön. Pamela fölvette, és beleharapott. Az egy roppanással kettévált, valami fémes ízt árasztva szét a szájában. Pfuj! Aztán észrevett egy termetes meztelen csigát. Régóta kíváncsi volt rá, milyen íze lehet egy ilyennek, s most rögtön meg is tudta. Soha életében nem kóstolt még ennél undorítóbbat. Kiköpte, aztán a szájába gyűjtött nyállal többször is kísérletet tett arra, hogy lemossa a nyelvéről azt a szörnyű ragacsos réteget. Hiába.

Tat-tat-tat! Helikopterek! Faron csúszott vissza, le ahhoz a lapos sziklához, ahol az egész délelőttöt töltötte. Egy „szecskavágó” haladt el fölötte az égen. Pamela megpróbált állva maradni, de aztán hátradőlt a sziklára.

A helikopter elröpült. Észrevettek vajon, vagy nem? – töprengett. A folyó túlpartján újabb lazacszederbokrot vett észre. Ötszázig számolok, és ha nem jönnek vissza, átmegyek oda és eszem egy kis bogyót.

A lehető leglassabban számolt. Négyszázkilencvennyolc, négyszázkilencvenkilenc, ötszáz. A francba!

A bokor felé mászott, amikor ezt hallotta:

– Te bizonyára Pam vagy.

– Mit csináltok errefelé, fiúk? – kérdezte Pamela Salant.

A Hood River Crag Rats nevű önkéntes hegyimentő csapat négy tagja egész nap a Lindsey Creek nevű patak mentén ereszkedett lefelé. Rádiókapcsolatban álltak az Oregon állami fegyveres erők helikopterével, amelyik észrevette Pamelát.

– El se hiszem, hogy vannak emberek, akik ilyet csinálnak. Imádlak titeket! – kiáltotta Pam.

Fél óra múlva megérkezett egy mentőhelikopter. Minthogy nem volt hova leszállnia, s a Douglas fenyők némelyike akár 45 méter magasra nyúlt, a Blackhawk legénységének vakmerő kábeles mentést kellett végrehajtania: Ben Sjullie légimentőt 90 méter magasból kellett leengedniük egy mindössze furgonplató nagyságú ledobóhelyre. Tíz percre rá Pamela már ott himbálódzott a kábelen Sjullie szoros ölelésében a fák csúcsa fölött. Miután biztonságban elhelyezkedtek a gép belsejében, Sjullie behúzta a helikopter ajtaját.

– Minden rendben? – kérdezte. Megpróbáltatásai kezdete óta először Pamela Salant sírva fakadt.

– Fogalmam sincs, vajon tovább tudott volna-e jutni annál a pontnál, ahol ráakadtunk – mondja Tom Scully, a Salantot megmentő Crag Rats csapat egyik tagja. – Fölöttünk is, alattunk is vízesés volt. Még egy nap, és valószínűleg ott maradt volna, ahol van.

Scully nagyra értékeli Pamela Salantot, amiért törött lábbal ilyen terepen végig tudott menni. Szerinte a Lindsey Creek menti leereszkedés – kötelek és mászófelszerelés segítségével – „az egyik legkeményebb túra, amelyen valaha voltam. Nem is túra volt ez. Túlélőgyakorlat. Egyszerűen semmi sincs ott, tényleg semmi. Mindannyian ronggyá áztunk, tele voltunk zúzódásokkal. Ő pedig napokat töltött el itt felszerelés és ruha nélkül. Elképesztő!”

Portlandi kórházi szobájából Salant mobiltelefonon hívta Aricet. A férfi a hétvégét a Bear-tónál sátorozva töltötte, segítve a felkutatásra tett erőfeszítéseket, most pedig Portlandbe igyekezett.

– Aric? – kérdezte Pamela könnyek között. – Minden rendben.

– Hála az égnek! Hála az égnek! Sietek hozzád.

Amikor belépett a lány szobájába, egyikük sem volt képes megszólalni, ehelyett átölelték egymást.

Pamela Salant egy hét múlva elhagyta a kórházat. A jobb combján tátongó nyílt seben és a bal térde alatti sípcsonttörésen kívül kompressziós gerinctörést szenvedett, és a testén többfelé zúzódásokat. De a lábadozása alatt mindvégig csak az erdőre tudott gondolni – hogy milyen békés volt minden odakint, mennyire odaillőnek érezte magát, mint bármely állat, amely keservesen végigküzdi az életét a természetben.

Amint már használhatott mankót, ő és Aric újra kempingezni indultak.

– Tényleg ezt szeretnéd csinálni? – kérdezték elhűlve a barátai.

– Biztos viccnek szántátok a kérdést – vágott vissza Pamela. – Ennél semmit sem szeretnék jobban.

Forrás, képforrás: ed.hu