Az Asbury Park, egy New Jersey-ben található tengerparti település. A 19. sz. végén jött létre, először mint üdülőövezeti városrész, majd húsz év leforgásával önálló kisváros lett. Lakosainak száma ma is csak 15ezer fő körül van. Ebben a kedves, tengerparti kis közösségben követték el a 20. század elejének egyik legborzasztóbb gyermekgyilkosságát.
Az embereket kezdetben a városka szépsége, gazdasági lehetőségei vonzották. A tengerparton sétányokat, szállodákat, strandokat építettek ki, amelyek mágnesként vonzották a nyaralni vágyókat. Aztán 1910. november 9-én mindez a vidám hangulat és szépség, egy csúnya gyilkossággal szennyeződött be. Egy Marie Smith nevű tízéves kislány eltűnt az iskolából hazatartva. Pár nappal később holttestét egy tó parti kis erdőben találták meg.
1909. júliusában Peter Smith és felesége, Nora, két gyermekükkel – a tízéves Anne-Marie-val és az ötéves Thomasszal – elhagyták Brooklyn bérházait, hogy egy jobb jövő reményében szerencsét próbáljanak az akkoriban nagyon felkapott Asbury Parkban. (Nemrég temették el középső gyermeküket, a hároméves Johnt, de 1909-ben újabb kisfiú született a családba, Joseph.) Vásároltak egy helyes kis házat a zöldben, és az iskola sem volt messze, mindössze tízpercnyi sétaútra. Ezen az úton volt Max Kruschka virágüzlete, valamint egy óvodának helyet adó ingatlana, és erre látták utoljára élve a kislányt.
1910. november 9-én, reggel 8-kor Marie elbúcsúzott az édesanyjától, és kisöccsét kézen fogva megindult a Bradley Általános Iskolába, a Third Avenue és a Pine Street kereszteződéséhez. Marie útközben leadta az öccsét az óvodába, majd bement az iskolai osztályába. 10:30 körül a kisiskolásokat hazaengedték. Marie sietősen elindult az utcán hazafelé, hogy mielőbb ebédet vihessen az édesapjának a munkahelyére. Ezt a körutat egyébként mindennap megtette. Ám azon a hideg novemberi délutánon soha nem érkezett haza.
Marie 1900. január 1-jén született. Szőke, törékeny alkatú, szófogadó, de félénk kislány volt, és nagyon jó tanuló. A szülők aggódtak. Az anya folyamatosan leste, várta kislányát; az apa még éjszaka, lámpafényben is kereste a gyermeket. Még eltűnésének napján összefogtak páran, hogy a rendőrséggel együtt megtalálják Marie-t. Végül négy nappal később leltek rá meggyalázott, meggyilkolt holttestére egy tó melletti erdőrészben. A megtaláló a William Benson nevű virágárus volt. A kislányt szemmel láthatóan szexuálisan molesztálták, majd kalapáccsal beverték a koponyáját. A hajából kivett szalagok a nyakára voltak tekerve, a lábai fel voltak húzva, kis keze befeketedve a kosztól.
A kriminológia tudománya 1910-ben még gyerekcipőben járt. Csak négy évvel korábban használtak először ujjlenyomatot gyilkos azonosítására. Igazságügyi orvosszakértők még nem léteztek. A Marie esetéhez tartozó bizonyítékok mind megsérültek, mire a rendőrség átvizsgálta volna a terepet. Meg kell említeni, hogy még Marie megtalálása előtt nem sokkal, egy rendőr, aki az erdő melletti hídon haladt keresztül, zajra lett figyelmes. Azt látta, hogy a virágüzlet tulajdonos, Max Kruschka, és az alkalmazásában álló 27 éves Frank Heidemann, együtt jönnek ki a fák közül, majd Kruschka házához igyekeznek. A rendőr megállította őket, beszélt velük, mire a két férfi elterelte a figyelmét azzal, hogy meghívták Kruschka házához egy meleg kávéra. A rendőr el is fogadta.
/Frank E. Heidemann/
Kruschka urat nem tartóztatták le, nem volt semmi okuk összefüggésbe hozni a gyilkossággal, de akik ismerték, nem bíztak benne. Sokan éltek a gyanúperrel, hogy Kruschkának lehetett valami köze Marie halálához. A kislányok nem szerettek a közelében lenni. Féltek tőle. Ha bementek az üzletébe, mindig többen tették egyszerre, vagy nyitva hagyták az üzlet ajtaját. Azt mondták azért, mert a Kruschka úr mindig megfogdosta a vállukat.
Az egyik szomszédasszony, bizonyos Emma Davidson azt mesélte, eltűnésének napján látta Marie-t az óvoda közelében, amint énekelve megy az utcán. Azért emlékezett rá, mert megállapította, milyen szép énekhagja van. Aztán azt hallotta, amint Frank Heidemann hívólag odakiált Marie-nak.
Miután megtalálták a kislány holttestét az óvodától nem messze a kis erdőben, az apa ragaszkodott hozzá, hogy tartsanak Kruschkáéknál házkutatást. A rendőrség meg is tette ezt, alaposan kikérdezték mind Kruschkát, mind Heidemannt, de vallomásaikba nem tudtak belekötni. Az óvoda környékét soha nem fésülték át.
Hiába gyanakodtak még a szülők is Kruschkára, biztos alibije volt. Azon a napon, amikor Marie eltűnt, New Yorkban tartózkodott a fiával, Herberttel, egy üzleti megbeszélésen.
Ráadásul a lakosság mielőbb bűnbakot akart, s valahogy úgy alakult, hogy az egész gyilkosságot rákenték egy néger férfire, Thomas Williamsre, aki a környéken dolgozott többnyire favágóként, de egyéb alkalmi munkát is elvállalt, s gyakran volt látható a környékbeli utcákon. Ezt a szerencsétlen embert letartóztatták minden bizonyíték nélkül, pusztán koholt vádakkal, s ütleggel próbálták kiszedni belőle a vallomást. Még azt is megtették, hogy megpróbáltak a pszichéjére, a lelkiismeretére hatni, így megmutatták neki a kis Marie holttestét. Williams sírva fakadt, amikor meglátta. Esküdözött, hogy ő sosem tudna ilyet tenni egy gyermekkel. Az ügy odáig fajult, hogy Williamset kis híján meglincselték. Szerencsére erre nem került sor. A rendőrség szabadon engedte, amikor belátták, hogy nem lehet köze a gyilkossághoz.
A hatóság megijedt, attól féltek, újabb megoldatlan üggyel kell szembenézniük. Ekkor jött a képbe a 29 éves Raymond Schindler, akit fiatal kora ellenére kitűnő nyomozónak tartottak. Magánnyomozásra kérték fel. A férfi vállalta a megbízatást, noha első gyilkossági ügye volt, és elölről kezdte az egész ügy felépítését.
/Raymond O. Schindler/
Szerinte, azon a magányos útszakaszon, ahol Marie közlekedett, hat férfi is szóba jöhetett, mint elkövető. A hat férfiból öt, helyi gazdálkodó volt, a hatodik Frank Heidemann, Kruschka alkalmazottja, aki német bevándorlóként a tulajdonos egyik kis házában lakott a környéken. Korábban mindegyik férfit kihallgatta a rendőrség, és el is engedték őket. Márpedig Schindlernek a legcsekélyebb kételye sem volt azzal kapcsolatban, hogy a gyilkos a hat férfi között van. Ugyanakkor azt is feltételezte, hogy Marie-t egy tompa tárggyal, valószínűleg kalapáccsal verték fejbe. Kiderült utólag, hogy jól sejtette. Szóval Schindler fogott egy kalapácsot, belemártotta disznóvérbe, hagyta rászáradni, majd megmutatta mind a hat férfinek. Persze az eredeti gyilkoló eszköz rég el lett tüntetve, de nem is ez volt a lényeg. Schindler a reakciójukra volt kíváncsi. Öt férfi nem reagált különösebben, de Heidemann igen. Az arcán bűntudat jelent meg.
Említve volt fentebb, hogy 1910-ben még nem sok eszköz állt rendelkezésre az alaposabb vizsgálatokhoz. Bár két helyi orvos is megvizsgálta a kislányt, Schindlernek ez nem volt elég. Exhumálták Marie azóta eltemetett testét, és felszállították New Yorkba. Kiderült, hogy a gyomrában krumpli maradékát találták. Ezen a szülők elképedtek, mert Marie nem szerette a krumplit. Schindler úgy vélte, ez azt jelenti, hogy Marie-t nem az eltűnése napján ölték meg. Néhány napig az elkövető fogva tarthatta, és krumplival táplálhatta.
Heidemannt letartóztatták, majd nyolc órán keresztül faggatták. Vallomása meglehetősen ellentmondásos volt. Végül Max Kruschka volt az, aki mélyen a zsebébe nyúlt, és kivitte Heidemannt. Schindler meghagyta embereinek, hogy a szemüket le ne vegyék a férfiról, mert meggyőződése volt, hogy ő az igazi gyilkos, csak meg kell találni rajta a fogást. Ám Heidemann váratlanul New Yorkba költözött egy időre. Schindlernek újabb terv kellett.
Amikor Heidemann megérkezett New Yorkba, kivett egy szobát. Gyakorlatilag sehová nem ment, csak étkezni és néha moziba. Ezen kívül mindennap megvásárolta az Asbury Park Press nevű újság friss számát. Schindler felkért egy német származású, németül jól beszélő detektívet, Carl Neumeistert, hogy barátkozzon össze Heidemann-nal, s a bizalmát elnyerve próbáljon kiszedni belőle egy vallomást. Így is lett. Carl összebarátkozott Heidemann-nal oly annyira, hogy szobatársak lettek, s egy alkalommal moziba mentek. Heidemann nem tudhatta, hogy a mozist is bevonták a cselbe, és szexbűnözéssel kapcsolatos képeket vetítettek a szokásos filmmel együtt. A nézőtéren ott ültek Schindler emberei, és figyelték Heidemann reakcióit. A férfi ideges lett a képektől, feszülten mocorgott az ülésen. A szemére tette a kezét, erősen zihált, majd felállt, s arra hivatkozva, hogy fáj a feje, elment.
Közben telt az idő, és Heidemann még mindig nem vallott. Schindler az újságot is beavatta, amit Heidemann mindennap olvasott. Az ügyről tettek be információkat, de ebből nem volt minden igaz. Ki akarták ugrasztani a nyulat a bokorból. Például megírták egy alkalommal, hogy megtalálták a gyilkos kalapácsot. Heidemann azt mondta Carlnak, biztos abban, hogy nem a gyilkos szerszámot találták meg. De többet nem mondott.
Egy alkalommal Carl összeverekedett valakivel a parkban. Lövések is eldördültek, és a „gyilkosságnak” Heidemann szemtanúja lett. Az áldozat szintén beavatott rendőr volt, akire Carl hamis lövedékkel lőtt. Heidemann azonban mindezt nem tudhatta, sőt, egy hamis cikk is megjelent a lövöldözéssel kapcsolatban. A vallomás viszont még mindig nem született meg. Eltelt öt hónap, és vele elfogyott minden pénz és türelem Clarence Hetrick seriff részéről. Schindler tudta, hogy nincs sok ideje. Az utolsó ötletek egyikét játszotta ki.
Az újabb csel szerint, Carl levelet kapott, amit nagy titokban olvasott el, és nem beszélt róla Heidemann-nak. Utána kiment a szobából, hátrahagyva a papirost, hogy kísértésbe hozza Franket. Amikor visszament a szobába, rajtakapta, amint a levelet olvasta. Frank Heidemann dühösen kiabált. Arról volt szó korábban, együtt mennek vissza Németországba, de a levélből az derült ki, hogy Carl egyedül megy. Frank számon kérte, mire Carl azt válaszolta, hogy Heidemann látta, amint megölt egy embert, így nem maradhat vele, mert bármikor zsarolhatja majd. Erre Frank odavágta, hogy ő is megölt valakit, tehát nincs miért vitatkozni. Carl úgy tett, mintha nem értené, és megkérdezte, miről is van szó. Akkor Frank Heidemann elmondott mindent Marie-val kapcsolatban. Nem tudhatta, hogy a szomszéd szobában rendőrök vannak, akik lejegyzik minden szavát.
Ezek után megbeszélték, hogyan jutnak el legegyszerűbben Németországba. Első körben vonatra szálltak Atlantic Cityben, majd New Jersey-n át akartak továbbhaladni. Ám a vonat megállt abban a megyében is, ahol Frank megölte Marie-t. Ekkor Clarence Hetrick seriff felszállt a vonatra, és letartóztatta Frank Heidemannt.
1911. március 30-án Heidemann bíróság elé került a tízéves Anne-Marie Smith meggyilkolásáért. A tárgyaláson rosszul lett, zokogva összeesett. Április 18-án meg kellett ismételni a tárgyalást. Carl Neumeister felolvasta Heidemann vallomását. Így szólt: „A kocsifelhajtó bejáratánál álltam, amikor megláttam Marie-t az utcán felfelé sétálni, és hirtelen elfogott a vágy, hogy az enyém legyen. Odahívtam, és megkérdeztem, akar-e virágot hazavinni az anyukájának. Ő hozzám lépett, megfogtam a kezét, és átvezettem az udvaron az erdőbe, a ház hátsó részénél egy másik erdős részbe. Marie sírni kezdett, és azzal próbáltam vigasztalni, hogy ne sírjon, nem fogom bántani. Miután letámadtam őt a kezemmel, láttam egy kis vért a kisujjamon. Attól féltem, ha hazamegy, elmondja majd a szüleinek, mi történt. Kihúztam a zsebemből egy kalapácsot, amivel az üvegházban dolgoztam. Egyetlen ütést mértem a fejére, amitől Marie szinte azonnal meghalt. De hogy biztos legyek a halálában, a nyakára hurkoltam a hajszalagjait, és a korcsolya sapkát. Megfojtottam. A hüvelykujjaim a torkába mélyedtek. Ezek után visszarohantam az óvodához, és többé nem mentem a holttesthez.”
1911. május 24-én villamosszék által kivégezték Frank Heidemannt. Max Kruschka megígérte Franknek, hogy gondoskodik majd a temetéséről, de amikor eljött az idő, Kruschka hallani sem akart róla. Kijelentette, hogy meggondolta magát, és nem érdekli, mi lesz a testtel.
Sokan ma is úgy vélik, Frank Heidemann vallomása csupán egy szelete volt az igazságnak, és nem minden felelőst büntettek meg. Bár Heidemann vállalta a gyilkosságot, pár szóra térjünk ki Max Kruschkára. Minden kétséget kizáróan, ez az ember nagyon gyanús volt. Mindig az a benyomása róla az üggyel foglalkozóknak, hogy valami módon részt vett a kis Marie meggyilkolásában. Úgy tudni, Smithék nagyon tisztelték a rendőrség munkáját, de sosem titkolták, hogy Max Kruschkára gyanakodnak, nem pedig Heidemannra. Hogy mivel vette rá Kruschka a fiatalembert, hogy vállalja magára a bűncselekményt, nem lehet tudni, csak merő spekulációkba futunk.
Mindig is furcsa volt, hogy Marie testét nem találták meg azonnal. Igaz, egy kis erdőrészben rejtették el, de viszonylag forgalmas helyen. Ami az erdőt illeti, nem is igazi erdő, csupán egy fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt, pár négyzetméteres terület. Talán őrizték a testet valahol egy ideig? Talán Kruschka házában? A boncolás kimutatta, hogy Marie gyomrában krumplit találtak, noha a kislány köztudottan nem szerette. Talán burgonyával etették egy darabig, és csak az éhség vitte rá, hogy megegye? Egy rendőr látta Kruschkát és Heidemannt kijönni abból a kis erdős részből, ahol később Marie-t megtalálták. Mit kerestek ott? És ki találta meg a kislány holttestét? Egy William Benson nevű másik virágárus. Ki volt ez a Benson? A férfi nem állhatta Kruschkát, és ezt nem is titkolta. Korábban üzlettársak voltak, de állítása szerint, Kruschka megszegett egy üzleti megállapodást, és 600 dollárt csalt ki tőle. Akkoriban az nagy pénz volt. Mégsem kezdett perbe vele szemben, mert attól félt, a pereskedéssel még több pénzt veszít. Most azonban a gyerek megtalálásáért 200 dollár jutalomban részesült.
Marie halála után a Smith házaspárnak született még két kislánya, Margaret 1911-ben és Nora 1913-ban. A család még évekig élt az Asbury Parkban, majd Nora, az édesanya visszaköltözött New Yorkba, és 1946-ban meghalt. Férje, Peter, Asbury Parkban maradt egészen haláláig, ami 1960-ban következett be. Soha nem kaptak választ a miértre. Frank Heidemann annyit mondott csak, nem tudja, miért tette.
Írta: Csiribusz
Forrás: criminalgenealogy.blogspot.com; youtube/J.S.; alextres.com; noweverthen.com
Képforrás: newspapers.com; m.imdb.com; criminalgenealogy.blogspot.com; theamericanconservative.com
