A 19. században az orvostudomány rendkívüli fejlődésnek indult, és sok olyan találmány, felfedezés született ezekben az évtizedekben, melyek a mai napig meghatározónak tekinthetőek. Azonban még nem tudták, hogy pontosan mi okozza a betegségeket, szinte folyamatosan pusztítottak a járványok (pl. a kolera), nem voltak védőoltások, és az antibiotikumokra is várni kellett még közel 100 évet.

Műtét érzéstelenítés nélkül

Az 1800-as évek első felében még mindig úgy hitték, hogy a betegségeket a „rossz” levegő, a kellemetlen szagok, vagy pedig az ember szervezetében lévő négy testnedv (vér, fekete epe, sárga epe és nyák) egyensúlyának felborulása okozza.

Bár már a 16. században felvetették annak lehetőségét, hogy mikrobák okozzák a betegségeket, ez csak a 19. század végén vált általánosan elfogadottá. Rendkívül nagy szerepe volt ebben a magyar Semmelweis Ignácnak, aki szorgalmazta az orvosok rendszeres kézmosását, ezzel pedig jelentős mértékben csökkenthette a gyermekágyi lázban meghalt nők számát.

Meghatározó lépés volt az érzéstelenítés, illetve az altatás sikeres alkalmazása. Korábban a műtétek hatalmas traumával és fájdalommal jártak együtt, a sebészeket pedig nem elsősorban az alapján ítélték meg, hogy mennyire „ügyesek”: a gyorsaság sokkal többet számított, hogy a beteg minél kevesebbet szenvedjen. Az érzéstelenítés nemcsak a fájdalomcsillapítást tette lehetővé, de azt is, hogy az orvosok sokkal összetettebb műtéteket is elvégezzenek.

Kihez fordulhatott a beteg?

Bár évszázadok óta képeztek orvosokat Európa legnagyobb városaiban, a korabeli Magyarországon mégis viszonylag kevés volt a szakember. Aki beteg volt (különösen vidéken) inkább a gyakorlati tudásra, hagyományos tapasztalatokra hagyatkozó füvesemberhez, javasasszonyhoz fordult – ha fordult.

Jellemző volt azonban, hogy saját magukat próbálták kikúrálni. A falvakat vándorgyógyítók, piócás emberek is járták, és bizonyos mesterek (pl. a borbélyok) kisebb orvosi beavatkozásokat is végeztek. A szülő nők segítése pedig hagyományosan a helyi bába feladata volt.

Csak az 1700-as évek második felében kezdték az orvosi szakma gyakorlását diplomához, szakképzettséghez kötni, ekkoriban több egyetemet is alapítottak. Többek között Bécsben, Pesten, Kolozsvárott volt orvosképzés. A 19. század első felében kétszintű oktatási rend volt jellemző: először orvosdoktori képzésen kellett részt venni, ezt pedig sebészmesteri oktatás követte. Bár a korábbi orvoshiánnyal már nem kellett számolni (csak Pesten évente mintegy 300 hallgató tanult), a városok és vidék között továbbra is nagy volt a különbség.

Kórházak a forradalom idején

A 19. században Magyarországon a gyógyítás még nagyrészt a beteg otthonában történt, csak a későbbiekben kaptak nagy szerepet a kórházak. Bár korábban is voltak ispotályok, kórházak, de ezek általában csak nagyobb városokban működtek, és a kórházi bennfekvés, gyógyulás egyáltalán nem volt gyakori, sokszor csak azok kerültek kórházba, akiket otthon nem tudtak ellátni. Ráadásul a kórházak a legtöbbször (mai szemmel nézve) rendkívül kicsik voltak: volt olyan „kórház”, mely mindössze egyetlen szobából, hat ágyból állt.

A forradalom idején sem volt jobb a helyzet: nemcsak túl kevés kórház volt az országban, de azokban nem volt sem elegendő ágy, sem megfelelő felszerelés. 1848-ban 92 kórház működött, összesen nagyjából 3000 ággyal. A betegeket gyakran egyetlen orvos látta el, szakképzett ápolók nem voltak.

A kórházak jó része közadakozásból épült és a kincstár tartotta fenn őket, de megyénként eltért, hogy a betegektől kértek-e fizetséget, és ha igen, mennyit. Ugyanakkor bizonyos kórházakban a betegek ellátást is kaptak. A nőket és a férfiakat igyekeztek különválasztani, de az elhelyezést nem a betegségtől tették függővé, hanem attól, hogy éppen hol volt üres ágy (éppen ezért gyakoriak voltak a fertőzések). Mindössze egy-két olyan kórházról tudunk, ahol igyekeztek ügyelni a megfelelő szellőztetésre, vagy ahol egy-két ágyat a sürgős eseteknek tartottak fenn.

Miért féltek a korabeliek a kórházaktól?

Annak az oka, hogy (néhány kivételtől eltekintve) kevés és rosszul felszerelt kórház volt az Magyarországon, a történészek szerint főleg a kórházakkal szembeni ellenszenvben keresendő: egy kórház építése és fenntartása igen költséges, és az emberek többsége (legyen szó tehetősebbekről vagy a legszegényebb zsellérekről) egyszerűen nem volt hajlandó áldozni rájuk, igénybe venni őket.

„...nagyobb része népünknek ellenszenvvel viseltetik a kórház iránt, s azt hiszi, a kórházba hurcoltatott betegnek meg kell halni, mert azokon az orvosok csak kísérleteket tesznek” - írta Mesko János, Csanád megye főorvosa. Más tisztviselők is megfogalmazták: az emberek nem kedvelik a kórházakat, nem engedik, hogy kórházba vigyék őket, és gyakran az orvosi segítséget is visszautasították.

1848: Tábori kórházak épülnek: összefog az ország

A forradalom és szabadságharc idején a polgári és a katonai kórházak egymástól különválasztva működtek. A tábori kórházakat csak 1848 szeptemberében kezdték megszervezni. Bár a hadikórházak megszervezésénél a központosításra törekedtek, ezt végül mégsem sikerült megvalósítani, és végül sok kisebb-nagyobb tábori kórház látta el a sebesülteket.

Tábori igazgató főorvosnak Stáhly Ignácot nevezték ki, szerepét később Flór Ferenc vette át. Pest visszafoglalása után, a „dicsőséges tavaszi hadjárat” idején az ő vezetésével szervezik újjá az egészségügyet, a gyógyszer- és műszerellátást.

Az állandó kórházak mellett ideiglenes „mozgó” kórházak is működnek, melyekben polgári orvosok látták el a sebesülteket, a hosszabb ápolást igénylők innen kerültek át a nagyobb városokban található katonai kórházakba. 1849-ben összesen mintegy 100-120, mozgó és állandó tábori kórház volt az országban.

A kórházakat a helyi adottságoknak és a harcoknak megfelelően szervezték meg. Bizonyos helyeken akár 1000 sebesült ellátására készültek, másutt elég volt 100-200 ágy is. A harcok elvonulásával a kórházakat áttelepítették, újraszervezték vagy megszüntették.

A kórházak berendezéséhez, működtetéséhez rendkívüli módon járultak hozzá a polgárok is: pénzt, eszközöket, ágyakat, ágyneműt és kötszert adományoztak, a helyi polgári orvosok saját műszereikkel, saját költségükön kezdték ellátni a sebesülteket. A kórházakat folyamatosan ellenőrizték (katonai és egészségügyi szempontokat egyaránt vizsgáltak), és a tábori ispotályok vezetőinek rendszeresen jelentéseket kellett leadniuk, a betegekről, a személyi állományról és a gazdasági helyzetükről egyaránt.

Európában (sőt a világon) egyedülálló módon a nőket is bevonták a sebesült katonák ellátásába: Kossuth Zsuzsannát, Kossuth Lajos húgát 1849-ben országos főápolónővé nevezték ki, ő pedig megszervezte az ápolónők munkáját, az ápoláshoz szükséges eszközök biztosítását, a sebesültek gyógyulásához szükséges körülmények javítását is.

Az orvosok, ápolók gyakran erejükön felül dolgoztak, egészen az utolsó pillanatokig, amikor az országban már nem volt sem kötszer, sem gyógyszer, és a beszámolók szerint éppen olyan gondos ápolásban részesítették az ellenség sebesültjeit, betegeit, mint a magyar honvédeket.

Forrás: ma7.sk; Vasárnapi Újság; Egészség Kalauz

Képforrás: weltjahr-der-pflege.pmu.ac.at; ma7.sk