A Kaméliás Hölgy, korának legünnepeltebb és legkapósabb kurtizánja volt. Bár Marie Duplessis megosztotta kegyeit Párizs sok gazdag és nemes férfiúja között, tartós hírnevét egy elszegényedett ifjúval való viszonyának köszönheti.
A magas, széles vállú ifjú – szokása szerint választékosabban öltözve, mint anyagi helyzete megengedte volna – egész napi vidéki lovaglás után színházba ment barátjával Párizsban. A Theatre des Varietes-ben Ifj. Alexandre Dumas nem annyira a színpadot, mint a páholyokban tartózkodó vonzó nőket figyelte színházi látcsövével.
Ezen a szeptemberi estén az úri társaság peremvidékén élő párizsi félvilági hölgyek jócskán jelen voltak. Bár kegyeiket rendszerint idősebb, gazdag urak élvezték, ezek a lányok valójában jóképű, „az se baj, ha szegény” ifjak igaz szerelmére sóvárogtak. Legalábbis ez volt az afféle ifjak szilárd meggyőződése, mint a húszéves Dumas.
Az egyik nő különösen megragadta a képzeletét. “Magas volt, nagyon karcsú, fekete hajú, az arca rózsás, fehér – írta később. – Kis feje hosszúkás vágású szemével mintha porcelánból lett volna, mint a japán nőké. Tekintete azonban büszke és eleven természetről árulkodott. Olyan volt, mint egy drezdai porcelánfigura." A nő, akit ilyen elragadtatottan jellemez, Marie Duplessis, a kor leghíresebb kurtizánja volt.
A nő is felfigyelt Dumas-ra, minthogy jelt adott barátnőjének, Clemence Prat-nak, akit a fiú is ismert. Az előadás végeztével Madame Prat szívélyesen meghívta az ifjakat otthonába, amely közvetlenül szomszédos volt Marie-éval a divatos boulevard de la Madeleine-en. Kisvártatva Marie az ablakon átszólt szomszédnőjének, hogy unja grófi látogatóját, és társaságra vágyik. Madame Prat átsietett, nyomában a két ifjúval.
A grófot rövidesen kiutálták, Marie pedig késői pezsgős vacsorát szolgált fel három vendégének. Az étkezés vége felé köhögési roham vett rajta erőt, és kiment a szobából. Dumas utána ment, és lerogyva találta egy kereveten. A mellette levő ezüsttálban véres volt a víz.
- Nagyon szenved? – kérdezte a fiú.
- Alig. Megszoktam már – felelte a szép hölgy.
- Megöli magát, asszonyom! – tört ki a fiú.
- Mi ez a hirtelen rajongás? Csak nem szeretett belém? – kérdezte a nő.
A fiú habozott, a nő azonban kikényszerítette belőle a vallomást, de előre figyelmeztette a következményekre.
- Vagy visszautasítom, és akkor Ön megharagszik rám, vagy pedig elfogadom, és akkor nagyon szomorú kedvese lesz. Olyan nő, aki beteg, ideges, szomorú, vagy ha víg, akkor vígsága még a bánatánál is szomorúbb.
(A fenti párbeszéd a négy évvel később megjelent népszerű regényből, A kaméliás hölgyből való.)
Alexandre Dumas és Marie Duplessis megismerkedése 1844 őszén történt. Ezt rövid, keserédes románc követte.
Alphonsine Plessis Dumas-val egy évben, 1824-ben született egy parasztgazda lányaként, aki a szóbeszéd szerint eladta őt a cigányoknak. Végül Marie Duplessis néven Párizsban tűnt fel, mint varrónő. Nem kellett sokáig varrnia, finom szépsége hamarosan magára vonta egy vendéglős figyelmét, aki egy lakosztályban helyezte el.
Első szeretőjét nemsokára Guiche herceg váltotta fel, egy gazdag aranyifjú, aki otthagyta a hadsereget a párizsi műegyetemen folytatott névleges tanulmányai kedvéért. A herceg kedveseként Marie Duplessis a párizsi társaság gonosz nyelvének és számos reménybeli udvarló ostromának célpontja lett. Mindössze tizenhat éves volt ekkor.
Nappal kikocsikázott a fogatán, esténként színházba vagy operába, utána csillogó összejövetelekre járt, vagy romantikus randevúkra olyan urakkal, akik szerettek volna hozzájárulni létfenntartása költségeihez – ilyen egy kurtizán élete. Marie szolgálatait hamarosan úgy megfizették, hogy állítólag százezer aranyfrankot költött évente fényűző életmódjára.
Gyönyörű ruhákban járt és virágokkal vette körül magát. A rózsa illatától azonban szédült, így inkább szagtalan kaméliákat viselt, és a házát is e kényes virágokkal töltötte meg, mígnem egy bírálója szavaival “kaméliából levő erődítmény zárta körül".
Marie, aki intelligens és művelt volt, elolvasta, kész is volt megvitatni tekintélyes könyvtárának minden kötetét, és kitűnően zongorázott. Egyetlen hibája, vallotta be, az állandó hazudozás volt. De ezt meg vígan elintézte azzal a szemtelen megjegyzéssel, hogy “a hazugság fehéríti a fogakat".
Amikor Dumas-val megismerkedett, az öregedő de Stackelberg gróf tartotta ki, mert – Marie ezt hazudta új szeretőjének – a grófot elhunyt lányára emlékeztette.
A Dumas-nak szentelt estékről azt lódította a grófnak, hogy Zélia barátnőjével tölti. Kétségkívül volt egy harmadik szeretője is, Perregaux gróf személyében, akiről egyiküknek sem beszélt. Rajongói azonban abban egyetértettek, hogy Marie-nak arany szíve volt. Mégis, mintha valami űzte volna egyik férfitól a másikig, “megszállottan vágyott a békére, nyugalomra és a szerelemre", mondta róla egy kortársa. Marie divatosan sovány volt és sápadt, maga az időtlen szépség. De ugyanakkor beteg is, aki rettegett attól, hogy fiatalon fog meghalni.
Néhány hónapi boldog szerelem után Dumas kezdett eltávolodni Marie-tól – bár a lány felajánlotta neki őszinte barátságát, ha már szeretőnek nem kell. 1845. augusztus 30-án írta meg a lánynak szakító levelét: “Nem vagyok elég gazdag, hogy úgy szerethessem, ahogy szeretném, sem elég szegény, hogy úgy szerethessen, ahogy Ön szeretné... Ön túl jószívű ahhoz, hogy ne értené meg, mi késztetett e levél megírására és túl intelligens ahhoz, hogy ne bocsátana meg nekem."
Amikor magához tért – miután Dumas elhagyta –, Marie Duplessis először Liszt Ferencnél, a zeneszerzőnél vigasztalódott. Aztán 1846 elején elfogadta Perregaux gróf meglepő házassági ajánlatát. Londonban házasodtak össze, február 21-én. Volt, aki úgy vélte, hogy a gróf egyszerűen megszánta Marie-t, amiért oly gyorsan esik áldozatául a tüdőbajnak.
Párizsba való visszatérésük után hamarosan külön költöztek, és Marie rövidesen magára maradt – nem lévén már elég ereje a társasági élet forgatagához, el kellett adogatnia mindenét, hogy a hitelezőit lecsillapítsa. Hálószobájába egy kis térdeplőzsámolyt állított magányos áhítatához, végül papot hívatott, hogy a római katolikus egyház szertartása szerint felvegye az utolsó kenetet. A huszonhárom éves kurtizán 1847. február 3-án halt meg, miközben odakint a karneváli dáridó résztvevőinek harsány nevetése és dalolása verte fel a boulevard de la Madeleine csendjét.
Ez idő alatt Dumas apjával, az idősebb Alexandre Dumas-val – a Három testőr és a Monte Christo grófja ünnepelt írójával – Spanyolországban és Algériában utazgatott. Dumas útban hazafelé értesült Marie haláláról.
Elsétált ahhoz a házhoz, ahol annak idején megismerkedtek, és amely annyi romantikus találkájuk színhelye volt, és meglátott egy közleményt, amely a lakásban maradt ingóságok árverését hirdette. Értékesebb tárgyat nem engedhetett meg magának, így Dumas beérte azzal, hogy megvett egy aranyláncot, amit Marie hajdan a nyakán viselt. Az árverés amúgy nemcsak hogy fedezte Marie tartozásait, hanem még egy kisebb örökségre is futotta belőle kedvenc normandiai unokahúga számára. A végrendelet egyetlen kikötése az volt, hogy az örökös soha nem jöhet Párizsba, amelynek kísértései oly végzetesnek bizonyultak nagynénje számára.
Alexandre Dumas májusban kivett egy szállodai szobát, újraolvasta Marie hozzá írott leveleit, és nekilátott, hogy megírja regényét, amely világhírűvé tette. A kaméliás hölgyben egy Marguerite Gautier nevű kurtizán feladja csillogó párizsi életét, és fiatal szerelmével, Armand Duvallal vidékre költözik. Idilljüket Armand apja szakítja meg, aki kétségbe vonja Marguerite fia iránti érzelmeinek őszinteségét.
Minthogy lepénzelni nem tudja, könyörögni kezd a lánynak, hogy a család jó híre érdekében szakítson a fiával, mert nem találhat megfelelő partit a lánya számára sem, amíg a fia egy ilyen rossz hírű nőszeméllyel él együtt. A lány szomorúan hagyja el Armandot, azt mondva neki, hogy egy fiatal nemest szeret a városban. A kurtizánok viharos életéhez való visszatérés azonban gyorsan felemészti a tüdőbeteg erejét.
A tragikus sorsú Marguerite már a halálán van. A kétségbeesett Armand túl későn szerez tudomást apja ármányáról, bár ahhoz még időben érkezik, hogy Marguerite az ő karjai között zuhanjon a végső öntudatlanságba.
1848-ban megjelent A kaméliás hölgy és óriási sikert aratott, az ifjabb Dumas-t valósággal ostrom alá vették a hivatásos drámaírók, hogy művét hadd írják át színpadra. Ehelyett ő visszavonult egy vidéki házba, és lázas gyorsasággal maga írt belőle színdarabot.
Apját kérte meg, hogy állítsa színpadra abban a színházban, amelynek állandó szerzője és igazgatója volt, az idősebb Dumas azonban hevesen tiltakozott. A darab tárgya nem alkalmas színpadra, ne is álmodjon az előadásáról – mondta a fiának. A fiú rávette, hogy legalább olvassa el a kéziratot.
- Nagyon jó. – mondta az öregúr, miután elolvasta az első felvonást. A fiút elszólította valami kötelesség, és apját magára hagyta a kézirattal. Mikor visszatért, könnyek között találta az öreget. “Édes fiam – kiáltott fel. – Mekkorát tévedtem! Ennek a darabnak színpadon a helye. "
A darab premierje 1852-ben volt, sikere még a regényét is túlszárnyalta. Marie Duplessis-t azonban Guiseppe Verdi tette igazán halhatatlanná, aki e darabra komponálta a La Traviata című, talán legnépszerűbb operáját. Marie emlékezete átnyúlik a 20. századra is, öt film is készült Dumas megható történetéből, amelyek közül a Greta Garbóval, 1936-ban forgatott Camille lett a leghíresebb.
Forrás: erdekessegek.hu
Képforrás: mujeresenlahistoria.com; victorianfashions.tumblr.com; olvasoterem.com; mozi-dvd.hu
