A magas sarkú cipők már generációk óta a csillogás és a nőies elegancia jelképei, azonban volt egy korszak, amikor a férfi viselet elengedhetetlen tartozékai voltak. Európába a 17. század elején a perzsa követek útján érkezett, ahol a lovas harcmodor fontos kellékének számított, ily módon a férfiasság szimbólumává vált. A női divat később átvette a cipősarkokat, amely ezzel uniszex lett, majd a felvilágosodás végleg száműzte a férfiöltözködésből az akár tíz centis magasságokat is elérő sarkokat.
Gyönyörű, provokatív, szexi – így dicsérik sokan a hölgyek magas sarkú viseletét, azonban ellenzői inkább a nem túl praktikus jellegzetességeire hívják fel a figyelmet: egészségtelen, alkalmatlan a vezetéshez, nem lehet benne szaladni, a macskaköves úton célszerűbb inkább ölben vinni viselőjét, s még az egyszerű gyaloglásra sem alkalmas.
Igaz, eredetileg nem is erre tervezték. „A magas sarkú a Közel-Keleten évszázadokon át egyfajta lovasok számára kifejlesztett lábbeliként funkcionált” – mondta Elizabeth Semmelhack, a torontói Cipőmúzeum munkatársa. Az eszköz a lovas elengedhetetlen kelléke volt Perzsiában, ugyanis amikor a katona felemelkedett a nyeregből, a cipősarok segített "stabilizálni" őt, így íjával pontosabban tudott célozni.
A 16. század végén a világ legnagyobb lovasságával rendelkező I. Abbász perzsa sah (1588-1629) szívesen lépett szövetségre a nyugat-európai uralkodókkal és fejedelmekkel a közös ellenség, az Oszmán Birodalom ellen. Abbász első alkalommal 1599-ben menesztett követséget az öreg kontinensre a német, a spanyol, a norvég és az orosz uralkodóhoz. A perzsa küldöttség egyúttal a közel-keleti divatot is exportálta, főleg Európa nyugati felébe. A magas sarkú cipő az arisztokraták körében lelkes fogadtatásra talált, s a perzsa harcosok maszkulin jellegzetességeit látva a férfiasság kihangsúlyozásának egyik fontos eszközévé vált.
Az európai társadalom felsőbb rétegeibe utat törő stílus magában hordozta a versenyt és a túlzásra való hajlamból fakadó hátrányokat is: a férfiasság és az előkelőség reprezentálása során a lábbelik magassága drámaian emelkedni kezdett. Természetesen a 17. századi Európa sáros, nyomvályús útjain esélytelen volt használni a cipőket, ám nem is erre találták ki. A státusz és a kiváltságok kihangsúlyozása volt az első számú szempont, s akik holdjárókat hordtak, nem is kellett a földeken dolgozniuk vagy bármekkora távolságot gyalogszerrel megtenniük.
A történelem egyik legnagyobb cipőgyűjteménye természetesen a divatért gyermeki örömmel lelkesedő XIV. Lajos (1643-1715) francia királyé volt, akinek 163 centiméteres magasságához igazán jól passzolt a tíz centis sarok, amellyel gyakran ábrázolták a festményeken is. A divatnak megfelelően az elegáns sarok és talp a korban kivétel nélkül piros volt, de ezt a festéket csak igen drágán lehetett beszerezni.
A perzsa divat hódítása gyorsan elért Angliába is, ahol II. Károly 1661-es koronázási portréján már piros, francia stílusú topánkában látható, igaz, 185 centis magasságához nem igazán kellett magasító. 1670-es rendeletében a Napkirály csak a versailles-i udvar tagjainak engedélyezte, hogy piros sarkú cipőt viselhessenek. A francia társadalomban mindenki először a másik cipőjét szemlélte meg, hiszen így tudhatta meg, milyen közel áll Versailles-hoz az illető, ám gyakorlatilag a legtöbb arisztokrata hordott ilyen lábbelit.
Habár eleinte – a perzsáknak köszönhetően – a magas sarok a férfiasság jelképe volt, később a női divat – sok más korábban férfias elemhez hasonlóan – magába szippantotta a cipősarkakat. „Például az 1630-as években a nők rövidre kezdték vágni a hajukat, s ruháikhoz válltömést adtak” – fejtette ki Semmelhack, majd hozzátette: „továbbá dohányoztak és kalapot kezdtek el hordani, ami kezdetben szintén maszkulin sajátosság volt; ez az oka annak, amiért a nők a magas sarkakat is adoptálták a férfidivatból, annak érdekében, hogy a korszellemnek megfelelően férfiasabbá tegyék ruhatárukat.”
A század első évtizedeitől kezdve az európai előkelők uniszex cipődivatot követtek, amely folyamat csupán a 17. század legvégéig tartott, amikor a szokásokat ismét elérte a változás szele. „A férfiak kissé szögletesebb, robosztusabb és egyre alacsonyabb sarkú cipőket kezdtek el hordani, míg a női sarok karcsúbb és gömbölyűbbé vált” – mondta Helen Persson, a londoni Victoria and Albert Museum kurátora.
A felvilágosodás századában, az 1700-as években az ésszerűség kezdett dominálni, s a kiváltságok ilyetén kihangsúlyozása helyett a praktikus szempontok érvényesültek a ruházkodás terén is. A férfiak egyre ritkábban hordtak ékszert vagy élénk, hivalkodó színű ruhákat, inkább egy józanabb, homogénebb megjelenés kezdett utat törni magának. A ruházat már nem a társadalmi osztályok közötti különbséget volt hivatott képviselni, a nemek közti határok váltak hangsúlyosabbá.
A női divatban határtalanul hódítottak a cipősarkak egészen a francia forradalomig, amely után azonban kimentek a divatból. Azonban fél évszázaddal később, a 19. század közepén ismét megjelentek, s a női divatképbe épültek. Elsősorban az örömlányok között terjedt el a kényelmetlen viselet, Elizabeth Semmelhack szerint ez vezetett el oda, hogy a magas sarkú cipő máig a nők erotikus kellékének számít.
Forrás: m.mult-kor.hu
Képforrás: donna.hu; m.mult-kor.hu
