A pletyka egyidős az emberiséggel, hiszen mióta az ember ember – pletykálkodik. Ha ketten, hárman összeülnek, tértől, időtől, kultúrkörtől és -szinttől függetlenül, adott pillanatban elkerülhetetlenül hírek és események megtárgyalása is napirendre kerül, ami már magában hordozza a pletykálkodás csíráját, amennyiben a mesélő a látottakat és hallottakat kicifrázva, kiszínezve, saját elképzeléséhez idomítva adja tovább. A valódi pletyka hordereje azonban túlmutat az említetteken, s bizonyos cselekményeknek – például az összeszólalkozásokból fakadó becsületsértéseknek, rágalmazásoknak – olyan nyilvánosságot biztosít, amely az érintett személyt, hacsak nem áll módjában tisztáznia magát, esetleges társadalmi következmények szenvedő alanyává teszi. A pletyka, pletykálkodás, ha önmagában nem esett is tilalom alá, nem képezett bűncselekményt, többnyire hordozója volt a szóban elkövetett bűncselekményeknek, a becsületsértésnek és rágalmazásnak, ezért kialakulása, terjedése, terjesztése elsősorban ezekkel összefüggésben elemezhető. A jelenség nyomon követhető a történelmi elbeszélő forrásokban, a levelezésekben, de mert az említett bűncselekményekkel szoros összefüggésben nyilvánul meg, leginkább a törvénykezési jegyzőkönyvek szolgáltatják az erre vonatkozó adatokat.
A mint a pletykának, úgy a becsületsértésnek és rágalmazásnak sincsenek időbeli határai, térben sem korlátozott, emberi közegben bárhol előfordul. Mégis, a korabeli társadalmi érintkezésnek olyan helyszínei, mint a helyi elárusítóhelyek (piacok, boltok), a vásárok, sokadalmak, a kocsma, a fürdőház, a malom vagy a sütőház különösen jó táptalajként szolgáltak a pletyka, szóbeszéd, becsületsértés, rágalmazás keletkezéséhez, terjedéséhez.
Az árusítóhelyek közül a piac az egyik leggyakoribb és legállandóbb helye a személyes találkozásoknak. A 16–17. századi piacok struktúrájáról és rendjéről számos forrás tanúskodik. Szervezésüket és működésüket illetően a legjelentősebb források a helyhatósági szabályzatok – statútumok –, de arról, hogy az ezek által meghatározott normák mennyire élnek a társadalomban, milyen mértékben tartják tiszteletben, illetve sértik meg ezeket, az említett törvénykezési jegyzőkönyvek szolgáltatják a legszámosabb adatot.
A források azt bizonyítják, hogy a piac működése nem csupán jól szervezett, de a szabályok betartását ellenőrzik is Kolozsváron és a környező mezővárosokban; ez utóbbi feladatot a vásárbírák látják el. Ugyancsak Kolozsváron és egyes mezővárosokban a piaci árusítás jól szervezett működését mutatja, hogy a portékák természetének megfelelően az árusítás tagoltan, az úgynevezett szereken (sorokon) történik. Minden jelentősebb és kelendőbb áruféle rendelkezik a maga kijelölt és hagyományosan tiszteletben tartott szerével. És minden szernek megvan a maga rendje, amit a vásárbíró ellenőriz. A szabályozások nemcsak a rend megtartását biztosítják, hanem egyúttal a vásárlók – Kolozsváron a város polgárai – érdekeit is szem előtt tartják.
Míg a szereken az árus kínálja portékáját, az összetalálkozott asszonyok itt váltanak szót egyről-másról, szövik és terjesztik a pletykát, itt szólalkoznak össze a vásárlók (többnyire szintén asszonyok) és kofák, sértéseket vagdosva egymás fejéhez, de itt settenkednek a tolvajok és zsebmetszők is, itt keverednek szóváltásba a valamiért e sorokra vetődő férfiak, esetenként olyan nyilvánosság előtti sértésekre ragadtatva magukat, melyek a becsületsértési perek során a bűncselekmény fontos ismérveiként szerepelnek. A nyilvánosságot biztosító jelenlévők pedig a következőkben a pletyka terjesztői, amennyiben azonban az ügyből per támad, egyúttal tanúk is.
A piac ugyan áruk szerint tagolt, perek esetében azonban nem ritka, hogy az inkriminált cselekedet színhelyeként „a piac” kerül megjelölésre. Így 1668-ban abból kerekedik per, hogy a becsületsértésért perbe fogott asszony a másik asszonyt annak előadása szerint így minősítette: „engem, minden igaz ok nélkül, igaz nemes asszonyt, a Colosvari piacon kurvának, boszorkánnak diffamált…”
Ezért a bizonyítási eljárás után azt igényli, hogy a becsületét megsértő asszony „nyelve az nyaka csigolyájára vonattassék érte”, de ha a bíróság nem így dönt, kártérítést igényel.
Gyakoribb azonban, hogy a kolozsvári piacon történtek helyszíneként egyik vagy másik szert jelölik meg. Érdemes ezért legalább a fontosabbakat sorra járni.
A búzaszeren például a polgárok déli tizenkettőig szabadon vásárolhatnak, a búzát termékeikhez nyersanyagként felhasználók – a kenyérsütők (vagy kalácssütők) – azonban csak déli tizenkettő után látogathatnak a búzaszerre. Ellenkező esetben egy forint büntetéssel sújtják őket. E városi intézkedést a polgárok panasza váltja ki, akik hátrányos helyzetbe kerülnek a velük egy időben, de nagyobb tételekben vásárló mesterekkel szemben. A hagymaszeren 1598-ban két szemben álló asszony közül az egyik „rútul kezdte bántolódni, szidni” a másikat, a kenyérszeren azonban izgalmasabb dolgok is történnek. A gyakran idejáró asszonyok itt hallják a városban kerengő híreszteléseket, nem hiányzik azonban a kenyeres kofák és a kalácssütők egymást ékes jelzőkkel illető „társalgása” sem. A szeren történt lopásokról is megemlékeznek a tanúvallatási jegyzőkönyvek. Egy alkalommal itt egy lánytól Nagy Pálné egy filléren pénzes kalácsot kér, de mert előbbi nem ad neki, a palástja alatt ellop egyet. A megkárosított lány Nagy Pálné után ered, összeakaszkodássá, majd verekedéssé fajul a dolog, a szemtanúk pedig ezt az esetet is felemlítik a másutt is lopással vádolt asszony ellen.
Jóllehet közvetlen adatok nem támasztják alá, nyilván a kolozsvári piacon is létezik szappanszer, mint ahogyan Bonchida mezővárosban is van 1591-ben. Ide a kolozsvári kalmárok is eljárnak árulni, mint például Fűsüs Jánosné Orsolya asszony, aki a bonchidaiak által megölt kolozsvári szolgalegény ügyében tett tanúvallomásában elmondta: „Láttam, hogy Haczoki Tamást az szappanos szerben, ahol árulék vala, űzik vala az bonchidaiak és vásárbírák.”
A szíjgyártószer árusítói két „országos fő or” tolvajkodásainak, zsebmetszéseinek voltak tanúi. Amint az egyik tanú elmeséli: „Egykor, mikor itt, az szíjgyártószerben árulnék, szemmel láttam, hogy egy öreg vénembernek az oldaláról egy nagy erszént metszett el” az országos zsebmetsző."
Egy 1598-ban a tejszeren történt eset kapcsán eleven képet őriznek meg a tanúvallomások arról, hogyan folyik ott a tej árusítása, hogyan ülnek egymás mellett a kofák, és kínálgatják a tejtermékeket. Az egyik tanúvallomásban ezt olvassuk: „Én ott voltam az tejszerben, úgy tetszik, harmadik valék vala Borgyasnéhoz, azonközben jöve tej venni közinkbe a Gergely Antalné leánya, és ott, mikor egy is, más is kenáltuk volna az tejjel, azonközben fordula az leány el Borgyasné előtt, és az fordulásban palástjával vág, mint eldőlte a Borgyasné csuprát, és az eldőlésben hasada meg. Kit mikor kezébe vett volna Borgyasné, rútul kezde az leánt szidni, mondván: mért törted el, bestye, nagyszájú kurva, az csuprot el, add meg az árát, úgymond. Az szegény lány irula-pirula, mint olyan leányzó, és ada egy pénzt, az csuporért.”
Viszont az iruló-piruló lány anyja, Gergely Antalné nem hagyja annyiban lánya sértegetését, summa summarum Borgyasné a végén őt is „rút, iszonyú szitokkal gyalázta, és az csuprot is fejébe verte”. Mivel pedig a híresztelések, későbbi pletykák úgy terjednek a szereken, mint a közlekedőedényekben, Gergely Antalné már a hagymaszeren „tudomást tett” a sértésről, és megindult a pereskedés a tisztesség megsértésének megtorolása érdekében.
A piaci szerektől jól elkülönülő árusítóhelyek a boltok és kamarák, ahol a kalmárok árulják portékáikat. A templom körüli boltokat a város adja bérbe a kalmároknak, a bérbeadásból származó jövedelmek és a karbantartásra fordított kiadások a város számadáskönyveiben követhetők. Itt a nyilvános veszekedések, sértegetések indítéka főként a konkurencia. 1572-ben ilyen jellegű per folyik Szűcs Benedekné és pártaszövő Katalin között. Szűcs Benedekné olyan kamrában árul ugyanis, amelyben a cinteremből elvezetett víz lefolyója található. Gyakorta önti el tehát a víz a kamarát, de a szomszéd kamarákat is, ezért a szomszéd boltosok őt vádolják azzal, hogy nem tartja karban a lefolyót, ilyenkor ő „eleget szitkozódott”. A bolttal szemben áll pártaszövő Katalin sátra, aki szintén felrója Szűcsnének a víz okozta károkat. Szűcsné az őt okolókra „ilyen szókkal szitkozódik vala: ha férfi mondja is, ez se kurafival hazud benne, ha asszonember is, ez se kurvául hazud”. Katalin erről „tudományt teszen”, és a per folyamán tanúit kihallgattatja. A tanúvallomásokból viszont az is kiderül, hogy Szűcsnét tulajdonképpen pártaszövő Katalinnak a boltja előtti sátra sérti, erre utal kifakadása, miszerint „nem akarom, hogy itt árulj, te aggleán, se te, se más ne előzz meg”. Végül el is éri, hogy a vásárbírák pártaszövő Katalin sátrát lebontatják.
A városi színhelyek közül kevésbé ismert a fürdőház. Egy ottani, 1584-ben történt, tettlegességig fajult összeszólalkozásból támadt per tanúvallomásaiból eleven kép rajzolódik ki a fürdőházi „társadalmi érintkezésről”. A fürdő működtetését a „feredős” biztosítja, a fürdő mellett az „őrizőház” található, az előkötővel fürdőzőkről pedig a mosó- és vízhozó asszony gondoskodik. Az esemény napján, amint a tanúvallomásokból kiderül, magyar és szász asszonyok időztek a fürdőházban, a beszélgetés magyarul folyt, a veszekedés már szászul is. Az történt ugyanis, hogy a Magyar utcai fertályban lakó, várandós Szabó Mártonnét, akinek férje 1600-ban csupán egy fél rovás értékben adózott, a mosóasszony, bár Szabóné többször szólította, megvárakoztatta, mert előbb a város tekintélyes polgárának, tanácstagjának, sőt az eseményt követően, 1589-től többszöri főbírájának, Stephan Pulachernek a feleségét, valamint Hosszú János szabómester feleségét mosdatta meg. Valószínűleg nagy lehetett a hőség és a gőz, mert az egyik tanú – vallomása szerint – nem látta a történteket, mivel elájult, és mire magához tért, csak Szabó Mártonné panaszkodását hallotta, így csupán erről tud számot adni. Mire a mosóasszony „diszponibilissé” vált, Szabóné állítólag a fejéhez vágta: „Ebet moss, úgymond, amely ebet azelőtt mostál”, sőt, néhány tanú szerint Pulachernéról azt mondta: rossz, tökéletlen perszóna. A szavak után azonban főszerephez jutottak az előkötők is, a feredőruhák, s a harcias asszonyok összecsaptak. Hosszú Jánosné a feredőruhával megcsapta „Bwrkeornét”, azután a vizes ruhával arcul ütötte Szabó Mártonnét, aki úgy ütött vissza, hogy előbbi a kemencének tántorodott. A város első polgárasszonyai sorába tartozó Pulacherné pedig „tudományt tett” az őt ért sértésekről. Képzelhető, hogy az eseményt követően a pletyka hogyan duzzasztotta városszerte a „jobb polgárasszonyink” csetepatéját, s végül is akik széthordták a híreket, a per során tanúként is elmondták a látottakat, hallottakat.
Más jellegű a malom. Az őrlésre váró emberek a várakozási időt többnyire eszmecserével múlatják. Kiváló hely a malom a hírek meghallgatására és továbbadására, valamint annak megfigyelésére, mi történik a malomban és környékén. E történetek szereplői a molnár, a molnárné és a molnárlegény. Az ő kalandjaikkal szórakoztatják egymást és magukat a várakozók és a környéken járók. A városban 1570-től számos pletyka célpontja Rengő Anna, akinek első kiveretése Kolozsvárról azzal a vádaskodással kezdődik, hogy a váraljai malomban Jakab molnárral paráználkodott. 1573-ban pedig a boszorkánysággal vádolt molnárné, Fekete Kató ügyében kihallgatott tanúk nemcsak állítólagos boszorkányságáról vallanak, de egy „zöldbeli ember”-rel, azaz darabonttal és egy Gergely nevű legénnyel való paráználkodásáról, ez utóbbit a tanú „egy ingbe, gatyába” látta kimenni a molnár házából. A hírek, a pletyka terjedését bizonyítja viszont annak a tanúnak a vallomása, aki szerint „annak előtte Magyarországba, tudja mondani, egyszer megvesszőzték volt vétkeiért” Fekete Katót.
A sütőházak (pistoriumok) látogatói főleg asszonyok. Hozzák-viszik a híreket, de annak, ami a városban történik és szóbeszédre érdemes, a minden pistoriumban alkalmazott Bekkenné (sütőasszony) és Billerné (dagasztóasszony) a fő „felvevője” és továbbadója. Számos perben találkozunk velük, ahol tanúkként mondják el, mit láttak-hallottak egy-egy ügyben. Az összeszólalkozások mellett a sütőházban süttető asszonyok előtt kitárulnak a szívek, megerednek a nyelvek, s bizalmas családi közlések is el-elhangzanak. 1582-ben az óvári sütőházban az egyik polgárasszony tanúsága szerint „az Bekenné igen nagy sírást tött, és nem titkolta senkitől, hogy az ő leánya terhes volna”. Rövidesen pedig a pletyka szétkürtölte a szégyenletes hírt fertály- és városszerte, miszerint az egykori főbíró, Nyirő Kálmán „megpróbálta” ezt a szolgálólányát is.
A társadalmi érintkezés sajátos helyszíne a vásár, a sokadalom. Itt már nem egyetlen településre szorítkoznak a kapcsolatok és a pletykák, hanem messzi vidékekről összesereglett, országot-világot bejárt, sokat hallott és látott, mobilis vásárosok, kalmárok azok, akik áruik mellett hírekkel is szolgálnak az embereknek. A kolozsváriak itt hallanak a gondosan álcázott és a titokzatosság leplébe bújtatott ügyekről, a vásár sokaságából-tarkaságából előbukkanó hírekről, és térnek haza a felszedett információkkal, pletykákkal. A messzeség, a nyüzsgő sokaság – vélik ugyanis egyesek – elszemélyteleníti az egyéni történéseket, a partikuláris cselekedetek azonosíthatatlanul beleolvadnak a tömeg ismeretlenségébe. De a találkozások, beszélgetések során, miközben szó szót követ, elháríthatatlanul előbukkannak a titkok, az ezeket terjesztők pedig azután alperesekként vagy tanúkként jelennek meg a titkolt, tilos kapcsolatok nyilvánosságra hozatala miatt indított perekben. Így tudják meg a kolozsváriak például, hogy Vajda István a városon kívül szeretőket tartott (meretrices tenuisset), akiket vásárról vásárra hordozott magával (ne nundinis ad nundinas secum circumfert). De azt is, hogy a paráznasággal vádolt egykori főbíró, Nyirő Kálmán magával vitte tőle várandós szolgálólányát, Lucát, akit Tordán igyekezett az emberek szeme elől elrejteni, ahogyan a feleség megjegyezte: „im elmaradt uramtól Luca Tordán, hogy a bátyját megkeresse”.
A tanúvallomások egyébként igen releváns képet nyújtanak a vásároséletről. Kiderül például, hogy vásárok idején a vásáros helyekre sereglett kalmárok, mesteremberek sátrakban laktak feleségestől, esetenként gyermekestől. S mint annyiszor a történelemben, a leleményes mesterasszonyok és legények itt is alkalmat találtak a mester felszarvazására. 1572-ben a tordai vásáron történt, hogy „az több kalmárok közett volt Lakatos Bálintnak az elebbi felesége, Anna asszon” is. De egyszerre csak „az kádas legények kezdik beszéleni, hogy látták volna, Szatmári Balázs éjjel egy ingben-gatyában ment sátorába”. A látottak természetesen okot szolgáltatnak a perre, ahol a hír terjesztői, egyúttal tanúk, beszámolnak mindarról, amiről tudomásuk van.
Az említett helyszíneken vagy egyebütt a szóban elkövetett bűncselekmények – mint amilyen esetünkben a becsületsértés, illetve a rágalmazás –, miután a pletyka, szóbeszéd nyilvánossá tette a többnyire igencsak dehonesztáló történéseket, leggyakrabban bíró elé kerültek. A fürdőházban történtekkor Pulacherné, a tekintélyes polgárasszony úgy vélte, Szabó Mártonné „tisztessége ellen szólott volna”, „felugrék és tudománt tészen vala”, azaz a bizonyításhoz szükséges tanúvallatásokról gondoskodott. A tanúvallatások indítéka nemcsak a sértett fél tisztességének – korabeli szóhasználattal jámborságának – bizonyítása, hanem rágalmazás esetén a rágalomban elhangzottak cáfolata gyakran életbe vágó érdeke a sértettnek. Ugyanis ha valakit azzal rágalmaznak, hogy büntetendő cselekményt követett el, köteles a vád alól tisztázni magát, ellenkező esetben per esetén ezt felhozzák ellene. A megrágalmazott „nem fekhet le” a vád alatt. Amikor 1574-ben a feleség fülébe kerül férje fajtalankodásának híre, amit tisztátalan bűncselekményként tűzhalállal büntetnek, előbbi arra kéri sógornőjét, szedje ki férjéből az igazat, s az asszony eleget is tesz a kérésnek, majd tanúként így adja elő beszélgetését a megvádolt férjjel: „No, jó sógorom, én sem hiszem, hogy úgy legyen, de azon kérlek, hogy ha jámbor vagy, hát le nem fekszel alatta, hanem kitisztítod magadat belőle.” Erre a férj válasza: „ugyanis nem akarok lefekünni, hanem gondot viselek reá, hogy vagy az, ki reám költötte, az én fejemre rakta a tüzet, vagy én annak az fejére rakom, mert én bűntelen vagyok benne.”
A törvénykezési jegyzőkönyvek azt igazolják, hogy ha valaki „alatta feküdt”, „benne feküdt”, „alatta ült” a vádnak, ez a társadalom és a bírák előtt annak hallgatólagos elismerését jelentette. De vétkezhet az is, aki „elhallgatja” a bűnt. Ugyancsak 1572-ben ezt rója fel a férjnek, Hegedűs Jánosnak Szígyártó Jakab: „Teneked az feleséged bestye híres kurva, te magad lator vagy. Ha meg nem bizonyítom, fejemmel érjem meg, mert teneked másszor is vetettek szemedre, elhallgattad.”
Viszont a vádlónak is kötelessége, hogy „rakja rá” a vádat a megvádoltra. 1570-ben paráznasággal vádolt, férjét elhagyó asszony válaszol imígyen a perben férjének: „Az asszon is elfutott volt Szabó Jánostúl, és nem akar volt visszamenni hozza. Az mondja volt, hogy ha gyanakodik hozza, hogy kurva volna, rakja rea.”
Az is előfordul, hogy amennyiben a peres felek közül az egyik ki „nem tisztítja magát”, a másik fél megtagadja a perbeli feleletet: „Te gyilkos és lopó vagy, valamíg ki nem tisztítod magadot belőle, nem tartozom megfelelni” – mondja 1655-ben peresfelének Török Borbély Pál.
A vád „alatti ülés” vagy „alatta fekvés” azzal a veszéllyel jár, hogy a szóbeszéd, a pletyka terjedése könnyen vádemelésre készteti az illetékes közhatóságot, sőt magánszemélyeket is. Különösen kockázatos, amennyiben valakit boszorkányság vagy paráznaság miatt vesz szájára a szomszédság, a közösség. Ezekben az ügyekben a 16. század második felének első évtizedeiben Kolozsváron még a polgárok élnek a vádemelés jogával, majd következik néhány évtized, amikor már közvádlóként a „prokurátorok” járnak el, a század végétől kezdődően pedig a direktorok. A paráznaságnál súlyosabb büntetéssel járó boszorkányság az előbbinél több esetben készteti a megvádoltat rágalmazási per indítására az(ok) ellen, aki(k) róla a boszorkányság vádját terjeszti(k). Ezt bizonyítja például az a szépszámú becsületsértési/rágalmazási kereset, amely a boszorkánysággal vádaskodók ellen indult. A „boszorkányozás” még a 19. század elején is súlyos rágalomnak számított, amiért a sértett a bíróság előtt kívánta magát „tisztítani”, mert „gyanúra nem szabad senkit is sem kurvázni sem boszorkányozni”. A bíróság a felperes keresetének helyt is adott, és a rágalmazókat nyelvváltságra ítélte.
A becsületsértéseket és rágalmazásokat illetően – az előzőekben említett eseteken kívül – a törvénykezési jegyzőkönyvek gazdag választékot kínálnak. Nők esetében a boszorkányságon kívül a leggyakoribb becsületsértési és rágalmazási perek azok, amelyekben a paráznasággal, kicsapongással, kétes hírűséggel vádolt nő igyekszik besározott becsületét tisztára mosni. 1572-ben pártaszövő Katalin becsületét Szűcs Benedekné azzal sértette meg, hogy őt „jósültnek” (azaz jómadárnak) titulálta, „háta megé bestye kurvának szítta”.
Felfűtött indulatok jellemzik a Balázs kovácsné és Gergely kovácsné közti pert is. Utóbbi paráznasággal vádolja Balázs kovácsnét, és azzal, hogy Kendi János betegséget szerzett tőle. A kikapós Balázs kovácsné viszont azt üzeni a bajba jutott „gavallérnak”, hogy gyógyítsa betegségét petrezselyemlevélből készült főzettel.
Azonban nem csupán az asszonyok kényszerültek arra, hogy a törvény előtt védjék meg becsületüket, bizonyítsák, hogy „jámborok”, hanem a férfiak is. 1584-ben Viczei András azért indított pert Dancs Lőrinc ellen, mert utóbbi őt ilyen szavakkal illette: „Te beste kurva, rosszeb, lőcsös lábú, csonka pecsű, az bőrödet szalmával töltöm meg, és az szárad csontjából sípot csináltatok, azt futtatom előtted.”
1665-ben pedig Sárvári Tamás diák azért fordult a bírósághoz Csepregi Turkovics Mihály ellen, mert az azt állította, hogy „fulminata levelet”, azaz hamis iratot készített és használt, ami „igen nagy szó, mert aki az ollyan levéllel él, notat, azaz feje, jószágát vesztené el”.
A pletykával szoros összefüggésben jelentkező vagy éppen általa kiváltott, szóban elkövetett bűncselekmények – mint esetünkben a becsületsértés és rágalmazás – büntetésének eszköze, az, amivel a sértést elkövetik, a bűnös nyelv. Eredetileg a büntetés ennek a bűnt okozó testrésznek az eltávolítása, tehát a nyelvkivágás. Ez a büntetés a későbbiekben megváltható (nyelvváltság – emenda linguae). Ez a bírság összegben a vérdíj fele (nemes ember esetében 100 forint, a jobbágy nyelvváltsága 20 forint). A pénzbeli megváltás lehetősége – jóllehet az említett összeg igen magas – nagyobb biztonságot és bátorságot ad az elszabadult indulatok hatására elhangzott vádakkal szemben. A már említett két kovácsné perében a boszorkányperekből ismert Gruz Péter így figyelmezteti a következményekre a vádaskodó Gergely kovácsnét: „Mit szólasz, te gonosz asszony, ha neked ezért kivonják a nyelvedet.” A mindenre kész, „tisztes” kovácsné, aki kérlelhetetlennek bizonyul a parázna kovácsnéval szemben, mit sem törődik a veszéllyel, mert akkoriban a nyelvváltsággal már meg lehet menekülni a szörnyű fizikai büntetéstől: „kurva gondoljon vele, megkuldulom az várost, és megváltom nyelvemet, valamit én mondottam Balázs kovácsné felől, mindent megbizonítottam.”
A nagyon súlyos rágalmazás, illetve a hamis vád büntetése azonban nem korlátozódik a nyelvváltságra. A már említett Gruz Pétert, akit Emerich Gellyén alias Bogner főbíróságot viselt patrícius árulással vádol, nem nyelvváltságra, hanem fejvesztésre ítélik: „In pena talionis, hoc est capitis amputatione duxerunt.” Attól függetlenül, hogy a joggyakorlat szerint a bíróság a becsületsértőt és a rágalmazót általában nyelvváltságra ítéli, a sértett fél keresetében rendszerint a nyelv kivágását, kimetszését, kivonását kéri.
Így 1672-ben Iglai Condert Márton azért indított keresetet Boér Kata asszony ellen, mert az „őtet azzal diffamálta, hogy csinála volt neki egy gyermeket, melyet, ha nem doccalhat fide dignis et sufficientis testibus, nyelvét kívánja kivággattatni”.
1675-ben a sértett így adja elő keresetét: „engemet kurvának szidalmazott, több illetlen szitkokkal is illetett. Per hoc si iuris ezen cselekedetiért nyelvének kivágattatásán avagy nyelve váltságán kévánom” az alperest elmarasztalni.”
A „nyelvbüntetés” megváltása nem lehetséges minden becsületsértési vagy rágalmazási ügyben. Esetenként a kolozsvári bíró ítéletében a nyelv eltávolításával sújtja a rágalmazót, gyalázkodót. Így 1579-ben a másokat gyalázó Csiszár Péterné ellen, aki Veres Pálról azt híresztelte, hogy a nála lakott szolgálót teherbe ejtette, és negyven forintban alkudott meg a lánnyal, amennyiben utóbbi elhagyja a várost, így szól az ítélet: „ő magát zsákban bútassák, és az vízben vetvén beleöljék és suffocálják”. Ugyanebben az évben egy másik rágalmazási ügyben a nyelv kimetszése az ítélet: „tetszik az törvénynek, mivelhogy az bizonyságok igen homályosok, Sárdy János harmadmagával, tisztességbeli, jámbor személyekkel tisztítsa magát, hogy ő ártatlan attól az gyalázattól, hanem csak az felesége fabricálta és indította ellene; ha jurál, tehát az asszonnak [...] nyelve kimetszettessék.”
1645-ben az urát rágalmazó vádlottnak enyhébb büntetést szabnak ki: „az fogoly urát, kinek oltalmára volt köteles, traducálta és diffamálta, s nem kicsin periculumban hozta gonosz nyelvével [...] megverettetvén pálcával [...] innet elmennyen.”
A pletyka káros hatása közismert, a tárgyalt korszakban azonban bizonyos esetekben a nyilvánosságot biztosítja az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával. Ezáltal a média és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban közreműködik a törvénytelenségek, esetenként a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Így például 1578-ban Kappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráználkodásaik miatt zárták ki a százférfiak sorából, a szolgálólányokat „megpróbáló” egykori főbíró, Nyirő Kálmán ellen pedig 1582-ben akkor indított eljárást a százférfiak tanácsa, amikor titkolt ügyeiről „közhírrel” szereztek tudomást a tanács tagjai.
Forrás: rubicon.hu / Szerző: Kovács Kiss Gyöngy
Képforrás: 24.hu; azenpiacom.blog.hu; pinterest.com; affairesdegars.com
