„Angyali ragyogás” – miért fénylettek a katonák sebei az amerikai polgárháborúban? Az amerikai polgárháború egyik legkülönösebb – és sokáig megmagyarázhatatlannak hitt – jelensége volt, amikor a véres Shiloh-i csatát követően számos sebesült arról számolt be, hogy sebei zöldeskék fénnyel ragyogni kezdtek az éjszaka folyamán.

Az 1862 tavaszán vívott Shiloh-i, vagy más néven Pittsburg Landingi csata, az amerikai polgárháború legvéresebb ütközetei közé tartozik. Az északi hadsereg Ulysses S. Grant vezetésével a Tennessee folyó mentén igyekezett betörni a Konföderáció területére. A vele szemben álló déli erők vezetői, Albert Sidney Johnston és P.G.T. Beauregard április 6-án meglepetésszerű támadást intéztek az északiak tábora ellen és sikeresen elkezdték visszaszorítani az ellenséget a folyó felé.

Grant azonban végül képes volt megvédeni kulcsfontosságú állásait – és ezzel elkerülni, hogy a déliek lényegében a teljes hadseregcsoportot megsemmisítsék –, majd az éjszaka érkező 20 ezer fős erősítés révén a következő nap megfordította a csata menetét. A konföderációs erők így végül a visszavonulás mellett döntöttek. Április 7-ének éjszakáján több mint 20 ezer amerikai katona (északi és déli együttesen) holtteste borította a csatamezőt, ahol még további több ezer sebesült várta a hajnalt és a vele érkező orvosi segítséget.

A sáros mezőn töltött este folyamán számos katona arra lett figyelmes, hogy a csatában szerzett sebei furcsa, zöldeskék fénnyel kezdtek ragyogni. A jelenségre sem ők, sem a később őket ellátó orvosok sem tudtak magyarázatot adni. A helyzet még inkább zavarba ejtővé vált, miután kiderült, hogy azok a katonák, akik fénylő sebekről számoltak be, sokkal nagyobb arányban élték túl a következő napokat és sebesüléseik is hatványozottan gyorsabban gyógyultak be.

A gyógyító hatása miatt „angyali ragyogás” névre keresztelt jelenség közel másfél évszázadon keresztül érthetetlen volt a korszak kutatói számára, akik közül sokan csak legendának vélték azt, a tömeges beszámolók ellenére is. A rejtély végül 2001-ben oldódott meg egy középiskolás fiú, az akkor 17 éves Bill Martin, illetve mikrobiológus édesanyja, Phyllis (és egy családi barátjuk, Jonathan Curtis) révén.

Bill egy iskolai projekt keretében kezdett foglalkozni a Shiloh-i csatával, amikor felkeltette érdeklődését az angyali ragyogás története. Édesanyja útmutatásával ezért elkezdték sorra venni a biolumineszcens – egy kémiai reakció révén fényt kibocsátó – baktériumokat és összevetni azokat Shiloh környékének élővilágával. Hamarosan kiderült, hogy a vidéken elterjedt egy különös fonálféreg, amely szimbiózisban él a Photorhabdus luminescens baktériummal.

Eme parazita fonálféreg úgy táplálkozik, hogy belerágja magát rovarok lárváinak vérereibe, majd ott kibocsátja magából az említett baktériumot. A Photorhabdus luminescens itt kibocsát magából egy kémiai anyagot, amely elpusztítja a gazdaállatot és minden közelben lévő mikroorganizmust. Ez az anyag pedig épp olyan színű fénnyel világít, mint amilyenről a csata sebesültjei beszámoltak 1862-ben.

Bár az emberi test hőmérséklete alapvetően túl magas ahhoz, hogy abban túléljen ez a baktérium, a hideg, sáros talajon fekvő katonák valószínűleg eléggé kihűltek már ahhoz, hogy már alkalmas környezetet biztosítsanak a Photorhabdus luminescens számára. A talajról a sebeikbe mászó baktériumoknak így végül sokan az életüket köszönhették: azok ugyanis természetüknek megfelelően elpusztították a környezetükben felbukkanó egyéb kórokozókat, megelőzve ezzel a számukra „otthont adó” sebek elfertőződését.

Forrás, képforrás: m.mult-kor.hu