Az égi jeleknek vélt légköri, illetve csillagászati jelenségeknek sokszor napjainkban is nagy jelentőséget tulajdonítunk, azt azonban tudjuk, hogy közvetlen befolyásuk életünkre általában nincs. A történelem folyamán ezt a legtöbb társadalom nem így gondolta, és sok esetben egész népek sorsa dőlt el egy-egy ilyen „jel” alapján. Alább olvasható hét példa arra, amikor égi jelenségek változtatták meg a történelem menetét.
Az első ismert példa a Kr. e. 6. századból ismert, amikor II. (Nagy) Küaxarész, a Méd Birodalom uralkodója megengedte a nomád szkítáknak, hogy országa területén telepedjenek le. Küaxarész vendégszeretetéért cserébe a szkíták íjászatra oktatták a méd ifjakat. Később azonban a kapcsolat megromlott.
Küaxarész egy nap szidni kezdte a szkítákat azért, mert kevés vadat ejtenek el vadászataikon. Bosszúból a szkíták megöltek egy általuk oktatott méd fiút, feldarabolták, és vadhúsként tálalták az uralkodónak. Mire Küaxarész tudomására jutott az átverés, a szkíták már Lüdiába menekültek, ahol az uralkodó, Alüattész befogadta őket fővárosában, Szardeiszben (a mai Törökország területén).
Küaxarész követelte a szkíták kiadását, de Alüattész erre nem volt hajlandó. Hat évi háborúskodás után sem volt egyértelmű győztes a konfliktusban. Az egyik csata alkalmával Hérodotosz leírása szerint „a nappalból egyszerre éjszaka lett”. A harcoló felek ettől annyira megrémültek, hogy az ütközet végül elmaradt, és békét is kötöttek – Alüattész lánya, Arüénisz feleségül ment Küaxarész fiához, Asztüagészhez.
Hérodotosz mindemellett azt is leírja, hogy a napfogyatkozást – amelyről ma már tudjuk, hogy Kr. e. 585. május 29-án történt – Milétoszi Thalész előre megjósolta. Ha ez igaz, akkor ez a történelem első példája egy ilyen jelenség előrejelzésére.
A görög kalandor és történetíró Xenophón Kr. e. 401-ben ifjabb Küroszt, II. Dareiosz perzsa uralkodó kisebbik fiát kísérte a Közel-Keleten, hogy elvegyék bátyjától, II. Artaxerxésztől a trónt. Anabaszisz („Felvonulás”) című művében leírja a hadjáratot, és említést tesz arról, hogy a Tigris folyó partján egy elhagyatott várost találnak, amelyet Larisszának nevez.
Xenophón szerint a város egykoron bevehetetlen erődítmény volt, amelyet hosszasan próbált bevenni két évszázaddal korábban egy perzsa sereg, de nem tudtak átjutni vastag és magas falain. A város akkor tört meg, amikor „egy felhő eltakarta a napot”, ez pedig annyira megviselte a larisszaiakat, hogy azonnal elhagyták városukat, és egy közeli piramisban kerestek menedéket. A várost így akadálytalanul be tudták venni a perzsák.
Az időszakból ismert napfogyatkozás Kr. e. 557 május 19-én történt, azonban egy Tigris menti Larissza nevű városról nincs egyéb információnk – a legelterjedtebb feltételezés az, hogy a mai iraki Moszul város közelében lévő, Nimrudnak nevezett ókori város romjaira találhatott Xenophón és Kürosz.
Habár a keresztény hagyomány egyik legfontosabb eleme Jézus keresztre feszítése, az Újszövetség igen keveset árul el a körülményekről. Annyi biztos, hogy valamikor Tiberius római császár uralkodása (Kr. u. 14-37) között történt. Lukács evangéliuma szerint Keresztelő János Tiberius uralkodásának 15. évében kezdett el tanítani, tehát Kr. u. 29 körül. Lukács később arról is ír, hogy Jézus keresztre feszítésekor a hatodik és a kilencedik óra között sötétség borult a világra – ezt Máté és Márk evangéliuma is említi. Lukács még annyit elárul, hogy „a nap elsötétedett.” Ez arra enged következtetni, hogy napfogyatkozásról lehet szó.
Volt is ebben az időben napfogyatkozás – Kr. u. 29. november 24-én –, amely a mai Szíria és Irak területéről is látható volt. Júdeában, ahol a keresztre feszítés történt, vélhetően nem volt teljes napfogyatkozás, de közel állhatott a teljességhez. Ha azonban valóban egybeesett ez a jelenség Jézus keresztre feszítésével, az nagy mértékben összesűrítené az Újszövetség eseményeinek kronológiáját – Jézus Keresztelő János általi tanítása és saját tanainak terjesztése így egy éven belül kellett, hogy végbemenjen. Előfordulhat, hogy Lukács, Máté és Márk csupán beszámolójuk drámaibbá tétele érdekében mosták egybe a napfogyatkozást a keresztre feszítéssel.
Az égi jelek értelmezésében mindig az jelenti a gondot, hogy vajon kinek szólhatnak, és jót jelentenek-e, vagy rosszat – a „pontos” válaszok általában az események után jönnek. A Halley-üstökös 75-76 évente látható a Földről, ezt azonban csak 1705-ben állapította meg Edmond Halley angol csillagász – korábban nem tudta senki, hogy minden évszázadban ugyanaz az üstökös tér vissza.
Egyik korábbi visszatérése pont 1066-ban volt, amikor Hódító Vilmos partra szállt csapataival Angliában. Az angolszász krónika arról ír, hogy az év húsvét körül „ember által korábban nem látott előjel tűnt fel az égen”. A körülbelül egy hétig látható jelenséget sokan „hosszú hajú csillagként” jellemezték. A bayeux-i kárpit szerint ez az előjel II. Harold angol király számára jelentett rosszat. Ahogy honfitársai felnéznek az égre, Haroldot egy alak – vélhetően egy asztrológus – figyelmezteti a végzetes jóslatra. Vilmos a kárpit szerint ugyanakkor pozitív jelként értelmezi, és nem sokkal később elkezdi építeni flottáját, immár bízva az égi segítségben is.
I. Henrik angol király 1135. december 1-jei halálával igen nehéz időszak köszöntött országára. Fia, Vilmos még 1120-ban a tengerbe fúlt a White Ship nevű hajó tragédiájában, első felesége meghalt, második feleségétől, a Henrik által 1121-ben elvett Adelizától pedig nem született gyermeke. Henrik számára egyedül lánya, Matilda német-római császárné maradt. Mind a nemesség, mind az egyház szörnyülködött azonban a gondolattól, hogy egy nő uralkodjon saját jogán Anglia felett, így ők Blois-i Istvánt támogatták, aki Henrik halála után magához is ragadta a trónt. Matilda ezt nem hagyta annyiban, így 19 év belháború következett, amelyet az angol történetírás „az anarchia” néven ismer.
Hogy mi volt mindennek az oka? Az Angolszász krónika szerint egy Henrik halála előtt négy hónappal, augusztus 2-án történt napfogyatkozás, amely a krónika szerint egybeesett azzal, hogy Henrik Franciaországba hajózott. Valóban volt augusztus 2-án egy napfogyatkozás Európa felett – ez azonban 1133-ban, két évvel korábban történt. Talán az 1133-as napfogyatkozás nem maradhatott szerep nélkül a krónikában, vagy annak leírásakor már összemosódtak az évek és az események az utókor köztudatában.
1652-ben Anglia lakosai még mindig barátkoztak a gondolattal, hogy Oliver Cromwell seregei győzelmet arattak a királypártiak felett az angol polgárháborúban. Mai naptárunk szerint április 8-án (Anglia ekkor még a julián naptárat használta, így a korabeli számítás szerint március 29-én) az Atlanti-óceán északkeleti partvidékén egy teljes napfogyatkozás haladt át. Írország, Wales, Anglia, Skócia és Skandinávia északnyugati partjai mentén a legtöbb helyen teljesen elsötétült a nap, így Londonban is.
A napfogyatkozást egy ideje már megjósolták a csillagászok, egy John Evelyn nevű férfi naplója szerint. Apokaliptikus írások jártak kézről-kézre, a közeledő „Fekete Hétfőre” figyelmeztetve, amely „nagy csapások és bajok hírnöke” lesz. Ezek az írások a következményeket azokhoz a „szörnyű csapásokhoz” hasonlították, amelyek a zsidókat érték Jézus keresztre feszítését követően, amikor szintén napfogyatkozás történt az Újszövetség szerint.
Az „Ötödik Monarchisták” nevű királypárti, szélsőségesen puritán szervezet, amely erőszakkal akarta megdönteni a kormányt, úgy gondolta, a messiás második eljövetele áll a küszöbön. A kormány és az egyház minden nyugtató hangú üzenete ellenére az egész országban annyira félt a lakosság, hogy Anglia gyakorlatilag leállt a „Fekete Hétfőn”. „Alig dolgozott valaki” – jegyezte meg Evelyn, és sokan az egész napot otthonukban töltötték.
A holdfogyatkozások, azaz amikor a Föld árnyéka kitakarja a teliholdat, teljesen más hatással bírnak, mint nappali megfelelőik. Gyakoribbak ugyan, de jóval több helyről látni őket egyszerre a világon, és a vérvörös hold látványa éjszaka hatalmas hatással tud lenni a megfelelő helyzetben.
1917 júliusában az Oszmán Birodalommal szembeni arab felkelés során Thomas Edward Lawrence, ismertebb nevén „Arábiai Lawrence” arab serege élén közeledett a mai Jordánia területén található Akaba kikötőváros felé. A város előtt két török helyőrségen kellett átküzdeniük magukat, amelyek közül az egyik egy Kethira nevű településnél volt. Habár éjszaka támadtak, Lawrence csapatai attól féltek, hogy a telihold miatt nem tudják észrevétlenül megközelíteni a török állásokat. Lawrence, akinek naplójában csillagászati előrejelzések is voltak, biztosította őket, hogy „egy ideig nem lesz hold.”
Igaza is lett. Lawrence tudta, mikor jön a holdfogyatkozás, a július 4-éről 5-ére virradó éjszakán, és amikor bekövetkezett, a török katonák figyelmét nem csupán teljesen lekötötte, még pánikot is okozott körükben: „puskáikkal lövöldöztek és rézedényeket ütögettek, hogy megmentsék a fenyegetett holdat”, miközben Lawrence-ék eleinte azt hitték, vaktában kezdtek el lövöldözni. Kethira így könnyen elesett, ezt pedig Lawrence híres támadása követte Akaba ellen július 6-án.
Forrás, képforrás: mult-kor.hu
