Vajon igazságosztó hősök voltak, a magyar virtus és szabadságvágy legfőbb megtestesítői? Vagy éppen ellenkezőleg: közönséges bűnözőkről szólnak a legendák, akik gátlástalanul öltek, erőszakoltak vagy fosztogattak...? Rózsa Sándornak és betyártársainak történetét, a szabadságharcban betöltött szerepüket nem lehet csupa feketével vagy fehérrel megrajzolni. 

Hosszú időn át a történelemtudomány sem volt igazán képes objektív ítélkezésre. Az osztrák önkényuralom idején a betyárok a magyarság függetlenségi harcát szimbolizálták a zsarnokság ellen, majd a rendszerváltás előtt, különösen az 1950-es években, a szegényparasztság osztályharcos küzdelmét testesítették meg. A nép képzeletében mint megannyi Robin Hood élt a török jövevényszóval 'betyárnak' illetett szegénylegény, aki megbünteti a 'rosszakat', aki azért rabol a gazdagoktól, hogy a szegényeknek adja, és akit csak árulás juttathat bitófára... 

Minden nemzet folklórjában találunk hasonló romantikus hősöket, de kétségtelen: a tizenkilencedik századi Magyarországon szerepük egészen különleges volt. Ennek okát Küllős Imola, a téma egyik avatott szakértője többek között a magyarellenes Habsburg-propagandában látja: az osztrákoknak kapóra jött a drámaian rossz magyarországi közbiztonság – amit elsősorban a falusi lakosság nyomora és létbizonytalansága idézett elő – mert így az országot a zsiványok hazájának lehetett bemutatni. Nem sikertelenül. Egy korabeli anekdota szerint, amikor 1848-ban Windischgratz csapatai bevonultak Magyarországra, a tábornok csak „Sobri vezértől” rettegett, pedig Sobri Jóska, a híres betyár több, mint tíz éve halott volt már akkor. 

Nem így Rózsa Sándor, a „betyárfejedelem”, aki már életében legendák hősévé vált. 1813-ban született Szegeden – mégpedig állítólag burokban, ezért sem fogta a golyó a néphit szerint. Mások úgy hallották, a paptól olyan zacskót kapott, amelyben kilenc Sándornak keresztelt gyermek köldökzsinórja volt, és ezt később is mindig a nyakába akasztva hordta. Anyja azt mesélte róla, hogy viharban született, és olyan erős volt, hogy a pólyából is kirúgta magát. Az erő később is vele maradt, már tízévesen akármilyen izmos embert földhöz vágott. Tizenkét éves lehetett, amikor apját felakasztották: „zsiványnak zsivány a fia” - mondogatták is róla. 1836-ban tehenet lopott – ekkor került először börtönbe, ahol keményen megbotozták. Rá egy évre megszökött, két katonát lelőtt a csongrádi csárdában, eltette láb alól a makói csendbiztost, és sorba tört be a megye tanyáiba, innen már nem volt visszaút – bár lehet, hogy olyan bűnöket is neki tulajdonítottak, amiket nem ő követett el. 

A legendák ezer indokot tudtak, amiért betyárnak állt. Nem adták hozzá a szeretőjét; elcipelték katonának, ott rossz sora volt, minden kis vétségért kurtavassal büntették... Hogy nem mindennapi történet az övé, bizonyítja, hogy 1845-ben kegyelmet kért a királytól azzal, hogy szeretne becsületes emberként élni. Pechjére ugyanattól ugyanattól az embertől vártak véleményt az ügyében, aki először elítélte: Aigner Ferdinánd főügyész úr pedig nagyon nem hitt a „jobbulási” ígéretben, a kérvény hát elutasíttatott, és parancsba adatott: „A vidék legveszedelmesebb gonosztevője mindenáron kézre keríttessék!” Ennek ellenére utána sem tudták elfogni, ami Küllős Imola szerint azt bizonyítja, hogy sokan bújtatták, rejtegették. Nem véletlenül írta Móra Ferenc róla, hogy hatalmas tekintélye volt a szegedi tanyavilágban – talán azért is, mert a kalandok során elpusztult cimboráinak családjáról mindig becsülettel gondoskodott. 

Kossuth Lajos 1848 szeptemberében kezdődött alföldi toborozóútján ezreket mozgósított a szabadságharc ügyéért. A hír eljutott Rózsa Sándorhoz is, aki amnesztia fejében ígért „150 felszerelt lovassal szolgálatot az ellenség ellen”. Kossuth megvitatta az ajánlatot a megy illetékeseivel, akik támogatták a jó stratégának gondolt betyárvezér kérését. Ilyen megfontolásból végül Kossuth aláírta az „országos érvényű bűnbocsánati hirdetményt” és amnesztialevelet. A legenda szerint Jókai Mór kézbesítette az írást, a találkozást nagy mesemondónk többször is megírta, az idő múlásával egyre részletesebben. Kár, hogy egyetlen szó sem igaz belőle, bár Kossuth valóban rábízta a kézbesítést, az író a levelet egy Lukácsy Károly nevű őrmesterrel adatta át Rózsának, aki cimboráival együtt már október közepén hadba vonult, és a tudósítások szerint: „Minden lépten tenger nép követé, ki-ki óhajtá látni a vidék egykori rettegőjét. Kik látták, azt mondják, hogy külseje korántsem valami csodaszerű.” Valóban így lehetett. Egy pár évvel később született leírás azt mondja róla, hogy „közép-, inkább kistermetű, erős és zömök, sötét hajú és komor tekintetű. Bajuszt és barkót visel.” Nem így látta azonban a nép, no meg a szabadságharcos lelkesedés. Az akkor született ponyvafüzet verse szerint Rózsa Sándor azt énekelte: „Magyarország az én hazám... A harcban is vezér leszek, csak aztán kegyelmet nyerjek!” Ez a kép olyan erősen beégett a köztudatba, hogy még 1948-ban, a centenáriumi megemlékezéseken azok is elismerően nyilatkoztak róla, akik amúgy elítélték: „Rózsa Sándor is zsivány volt, de harcolt 48-ban derekul.” 

De kik voltak a társai? Hiteles névsorról nem tudunk, a későbbi gyűjtésekből az derül ki, hogy többségük neves szegedi csikós- és gulyásszámadó volt, az alföldi pásztortársadalom tagjai, akik egyben vakmerő betyárok is voltak. 1848 telén a Pest felmentésére szervezett szegedi szabadcsapatba Rózsa Sándor több lovasa is belépett, köztük volt a „Herkules termetű”, híres-hírhedt Veszelka Imre is. Egy Gama Kovács János nevű majsai betyárról meg feljegyezték, hogy rettegett karikás ostora végére fémcsapót szerelt, és végakaratában azt kívánta, hogy a „halálvágót” vele temessék el. 

Ellentmondásosak a betyárok viselkedéséről szóló források is. Kétségtelen, hogy a pörgekalapos, lobogós kék ingbe-gatyába, rövid posztódolmányba, fehér szűrbe öltözött betyársereg meghökkentő látványt nyújthatott, és a kezükben tartott, drótfonatú, ólomgomb csapójú karikás ostor félelmetes fegyverül volt. Tény, hogy Damjanich tábornok is elismerően írt róluk. De tudunk kegyetlenkedéseikről is, a szakirodalom szerint például első csatájukban „1848. november 9-én, a honvédek szerbek felett Strázsánál kivívott diadala után, a Rózsa Sándor-féle szabadcsapat támadta meg a helységet, s a lakosokat kirabolta.” Küllős Imola szerint a betyárcsapat maga sem bírta sokáig a hadi fegyelmet. 1848 végén, 1849 elején feloszlott. Rózsa Sándor és cimboráinak szerepe a szabadságharcban ezzel hivatalosan befejeződött. 

De a betyárok története még nem ért véget. A nevezetes Krúdy Kálmán például, aki szintén részt vett a szabadságharcban, utána még évekig sorozatban rabolt, nőkkel erőszakoskodott, „Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt >nyargonc< volt Görgey fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre >veszélyeztette< az Ipoly folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven-ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában”, írja róla A kandúr című novellájában unokaöccse, Krúdy Gyula. (A téma Mikszáthot is foglalkoztatta: ő Krúdy Kálmán csínytevései címmel írt kisregényt.) Krúdy Kálmánt végül sok csínytevése után, egy szökési kísérlet során 1861-ben agyonlőtték. 

Jobban járt Rózsa Sándor, aki egy darabig – a kossuthi amnesztia birtokában – Szeged környékén csikóskodott, és feleségül vette korábbi szeretőjét, Bodó Katalint. Igen ám, de a szabadságharc leverése után a Habsburg-uralom minden addiginál kegyetlenebb hajtóvadászatot indított a betyárok ellen, akik között ott voltak a bujdosni kényszerülő honvédek is. Sokáig úgy látszott, mintha magát Rózsa Sándort a föld nyelte volna el, hiába tűztek a fejére magas vérdíjat. Mégis utolérte a végzet, pontosabban saját komája, Katona Pál árulása. Nem végezték ki – valószínűleg nem akartak belőle mártírt csinálni, hiszen a nép rokonszenve a gyűlölt osztrákokkal szemben mellette állt. Kufsteinbe, hírhedt börtönbe vitték, 1865-ig ott raboskodott, végül 1868-ban kegyelmet kapott. Szabadulása után – állítólag – megpróbált ugyan tisztességes munkához jutni – néhány forrás szerint városi pandúrnak ajánlkozott –, de hiába. Újra összeszedte cimboráit, és most már az útonállás korszerűbb formáit választotta: vonatokat rabolt, egészen jó, vadnyugati technikával. 1872-ben újra elfogták, először kötél általi halálra ítélték, később életfogytiglani büntetést kapott. A rohamosan öregedő foglyot szamosújvári börtönében szabómesterségre, majd harisnyakötésre fogták be. A „betyárkirály” rabkórházban halt meg 1878-ban, tüdővészben. 

Nem ő volt az utolsó betyár Magyarországon. A börzsönyi Sisa Pista (Benkó István) élete bővelkedett kalandokban, de tisztességes véget ért. Uradalmi vadőrként halt meg, 1911-ben. Nevét ugyan ma már kevesen ismerik, de a börzsönyi falvak népe még emlékszik rá. Időnként egy-egy jószívű asszony rendbe teszi sírját Bernecebaráti öreg temetőjében. 

Forrás: Nők lapja / 2017. március 14. – Balázs-Piri Krisztina írását lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: blikk.hu; femina.hu; budapestcity.org; akritizator.blog.hu; felvidek.ma; kuruc.info