A Hindenburg volt minden idők legfényűzőbb léghajója, mely a pompa, a kényelem, a technikai tökéletesség mintaképeként, akár egy repülőkastély szállította gazdag utasait az Atlanti-óceán fölött.

Hatalmas volt, mégis kecses, a hajdani tengerjáró Titanic égi párja. A sors kegyetlen iróniája, hogy ugyanúgy végezte, mint huszonöt évvel korábban a tengeri utasszállító.

Amikor 1937. május 6-án a New Jersey-i Lakehurstben lévő kikötőhelye felé tartott, tüzes golyóvá robbant szét a hatalmas léghajó. A gyomrát megtöltő 198ezer köbméter gyúlékony hidrogéngáz lángtengerré változtatta a repülő hajót. Alig harminckét másodperc alatt a két futballpályánál is nagyobb Hindenburgból nem maradt más, mint egy elgörbült fémcsontváz. Harminchat embert vitt magával halálos sírjába.

A tragédia a léghajó elkészülte után két évvel, első próbaútjától számítva pedig egy évvel történt. Nem volt túl hosszú életű. A Harmadik Birodalom nemzeti kincsként kezelte, a birodalom erejét kívánta jelképezni. Adolf Hitler, a Führer szemében cáfolhatatlan bizonyíték volt az árja faj felsőbbrendűségére, amellyel oly szívesen kérkedett. Építői számára azonban több volt, mint a náci Németország büszkesége. A legbiztonságosabb légi közlekedési eszköznek tartották, amelyet tökéletesen óvnak a biztonsági előírások.

Valóban, a biztonsági előírások nagyon szigorúak voltak. A legénység antisztatikus ruházatot és háncstalpú cipőt viselt, és mindenkinek, aki a fedélzetre lépett, le kellett adnia a nála lévő gyufát, öngyújtót. A hajó el volt látva csöndes luxuskabinokkal, bárral, profi szakácsokkal, zongorával. Ezenkívül tartozott hozzá egy kilátóterem vagy kupola, ahol a legtöbb utas szívesen tartózkodott.

Úgy látszott minden a legnagyobb rendben van, amikor 1937. május 6-án Manhattan ege fölött repült át a roppant léghajó, olyan alacsonyan, hogy az óriási ezüst hajótesten kitárt ablakokból integető utasok szinte szemtől szembe kerültek az Empire State Building tetején lesben álló fotóriporterekkel.

Pár órával később, a lakehursti kikötőben, néhány másodperccel a vezetőkötelek leeresztése és a kikötésre való felkészülés után, a hajó óriási lángcsóvába borult az üdvözlésére összesereglett tömeg feje fölött. A robbanás olyan erős volt, hogy huszonöt kilométerrel odébb is hallani lehetett.

Jelen volt a helyszínen Herbert Morrison az ismert rádióriporter is, hogy egyenesben közvetítse az amerikai hallgatóknak a Hindenburg földet érését: „Már le is dobták a köteleket, és a mezőn várakozó emberek elkapták őket. A hátsó hajtóművek még éppen hogy levegőben tartják a hajót…lángokban tör ki! Ez iszonyatos! A lángok 150 méterre csapnak az égnek…” A sírástól elfulladt a hangja, de erőt vett magán és folytatta: „Ez a legszörnyűbb dolog, amit életemben láttam. A világ egyik legnagyobb katasztrófája. Szegény emberiség! Szerencsétlen utasok! Nem tudom elhinni! Iszonyú tragédia! Fekszik ott, és csak egy nagy, füstölgő roncs maradt belőle.”

A pánikba esett utasok és a legénység tagjai a lángok elől menekülve eszelős rettegéssel vetették ki magukat az ajtókon és az ablakokon. A léghajó egyensúlyát veszítve hánykolódott, égő hús szaga és halálsikolyok töltötték meg az éjszakai levegőt. A lángtengerbe borult léghajó parancsnoka Max Pruss, tapasztalt Zeppelin-pilóta, mindent megpróbált, hogy egyensúlyban tartsa a hajót. Csak akkor hagyta el, amikor már földet ért a roncs. Csodával határos módon, Pruss, pár alkalmazott és harmincegy utas túlélték a tragédiát.

Vajon hogy történhetett meg a szigorú biztonsági intézkedések ellenére a katasztrófa? Vizsgáló bizottságot állítottak fel az eset kivizsgálására, s többek között arra, egyáltalán mi okozhatta a tüzet. Az első feltételezés a szabotázs volt, hiszen a Hindenburg a gyűlölt náci birodalmat képviselte, de bizonyíték hiányában elvetették az ötletet. Ezek után elektromos szikrákra, szivárgó gázszelepekre gyanakodtak, ám ezt sem sikerült egyértelműen bizonyítani.

Minden tiltakozás ellenére, hamarosan lezárták a Hindenburg aktáját és nyolc évig, a háború befejezéséig fel sem nyitották. Aztán kiderült, hogy a nácik erős nyomást gyakoroltak a hivatalos vizsgálatra. Valójában az történt, hogy Hermann Göring, a Luftwaffe főnöke és Hitler hatalmának várományosa nyíltan ráparancsolt a bizottságra, ne erőltesse túlságosan a szabotázs lehetőségét. Éppen elég kínos volt már a náci szimbólum pusztulása is, azt a csapást már nem tudta volna elviselni az árja büszkeség, hogy beismerje: valami szabotőr felelős a történtekért.

Ez a lehetőség vagy harminc év múlva merült fel újra, amikor Michael McDonald Mooney azt állította könyvében, hogy nem véletlen baleset okozta a katasztrófát, hanem egy fiatal antifasiszta szabotőr kitervelt akciója volt. az elkövető személyét a huszonöt éves, szőke, kék szemű Erich Spehlben, a léghajó Fekete-erdőből származó fedélzetmesterében vélte megtalálni, ki maga is odaveszett a lángokban.

A szerző nem egyebet bizonygatott, minthogy a német és amerikai illetékesek megegyeztek egymás között az ügy eltusolásában, mert nem akarták, hogy nemzetközi bonyodalmak származzanak belőle.

Közvetlenül a tragédia után, Németország megszüntette az összes polgári Zeppelin-járatát. A II. Graf Zeppelin már majdnem elkészült, amikor Hitlernek a léghajók iránti lelkesedése hirtelen ellenszenvbe csapott át és azonnal leállíttatta az egész Zeppelin-programot.

A II. Graf Zeppelint valójában az Anglia elleni felderítő feladatokra vetették be később. Érdekes módon a Hindenburg is kivette részét a németek háborús erőfeszítéseiből. A büszke léghajó roncsát visszaszállították Németországba, és maradványait harci repülők építésére használták fel.

Forrás: Nigel Blundell: Különös, de igaz – lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: en.wikipedia.org; theatlantic.com; history.com; snopes.com; joemcdonald.blogspot.com; facesofthehindenburg.blogspot.com; airships.net