Megbújik az óbudai dombvidék tetején egy elvarázsolt kastély, amelyet ma Kiscelli Múzeumként ismerünk és leginkább a művelődni vágyókat vonzza, az épületet körülölelő parkerdő pedig a szerelmesek, a kocogók és a gyerekesek terepe. Ám a kastélyra gondolva aligha jut eszünkbe egy utazókosárba gyömöszölt holttest, a huszadik század elejének legnagyobb port felverő gyilkossága, a szerelem, a gazdagság és a társadalom bonyolult viszonya. Minden bizonnyal nem gondolunk Mágnás Elza szomorú esetére, pedig a Kiscelli Múzeum, vagy ahogyan korábban nevezték, a Schmidt-kastély kicsit ezekről is mesél.

Az épületegyüttes története igen régre, az 1700-as évek közepére nyúlik vissza. A Zichy-család épített itt kápolnát, hogy így tisztelegjenek egy osztrák kisváros, Mariazell kegyszobra előtt. Az óbudai német lakosság ezért kezdte el Klein Mariazellnek, vagyis Kis Mariazellnek nevezni a birtokot – ebből lett aztán Kiscell. A kápolnát a területtel együtt a trinitárius rend kapta meg a Zichyektől, ők építették fel a kolostort is. Ez a különös szerzetesrend fő feladatának tekintette, hogy adományokat gyűjtsön, majd a pénzzel keresztény foglyokat szabadítson ki az Oszmán Birodalom karmaiból. Az elképzelés szép és nemes volt, segítségükkel sok ember kapta vissza a szabadságát. Azonban okkal nem szokás fizetni ma sem a túszejtőknek, hiszen az további emberrablásra sarkallna. Nem meglepő tehát, hogy II. József 1783-ban feloszlatta a rendet, a kolostor falai között pedig – immár minden vallási funkciótól mentesen – laktanya és hadikórház létesült. Amolyan korabeli rehabilitációs és nyugdíjintézet volt ez a sérült katonák számára, feleségeikkel és gyerekeikkel élhettek itt együtt.

A katonai létesítményt 1890 körül zárták be, majd húsz évig elhagyatottan várt a sorsára, senkinek nem volt elég tőkéje és ereje, hogy felújítsa. Ekkor bukkant fel a színen temérdek pénzével Schmidt Miksa, avagy Max Schmidt (1866–1935) bécsi bútorgyáros, mágnás, kora egyik leggazdagabb vállalkozója, Budapest talán legjobb partija.

„Egyszerre lehetett őrült és zseni – mondta róla dr. Perényi Roland, a Kiscelli Múzeum igazgatója, a Mágnás Elza-rejtély emlékére rendezett Holttest az utazókosárban című egykori kiállítás kurátora. Az osztrák úr hétközben keményen dolgozott, hétvégén pedig a Fővárosi Orfeumban pezsgő és kaviár mellett eresztette ki a gőzt. – Egyik interjújában megjegyezte, hogy azért él Budapesten, mert itt szépek a nők, így feltételezhetjük, hogy a kalandok sem álltak távol tőle.”

Schmidt Miksa 1911-ben vette meg az egykori kolostor-, templom- és kórházépületet, hogy azt saját palotájává alakítsa át, ekkor terjedt el a Schmidt-kastély elnevezés is a köznyelvben. „Üzletemberként Schmidt arisztokratákkal, mágnásokkal tárgyalt, nekik szállított elegáns bútorokat. Természetes választásnak tűnt, hogy az ügyfeleket egy kastélyban fogadja, itt voltak a bemutatótermek, a cége központja, valamint a saját lakosztálya is – magyarázza Perényi Roland. Emellett Schmidt műkincsgyűjteményének is kellett a hely, a férfi gyűjtött mindent, ami szép, hódításai mellett jócskán költött festményekre, régészeti leletekre is. – Az udvaron még most is látható néhány római kori szarkofág, ezeket még ő hozatta ide, de a szobroktól a pattintott kőeszközig tényleg minden érdekelte.”

Max Schmidt tehát boldogan élte nagyvonalú és gavallér életét, magához hasonló mágnásokkal tárgyalt, az egyik ilyen találkozó alkalmával pedig a szépséghez szokott szeme megakadt egy különösen vonzó nőn. Mágnás Elza akkoriban Pálffy János gróf, gazdag műgyűjtő kitartottja volt. Állítólag Schmidt első látásra szerelemre lobbant a fiatal nő iránt, a beteljesedést pedig elősegítette az agg főúr egy évvel későbbi halála.

/Elza és Miksa/

Mágnás Elza, Turcsány Emília néven látta meg a napvilágot 1880-ban egy molnár és egy mosónő lányaként. Hamar kiderült róla, hogy a nagyvárosi élet jobban élénkíti fantáziáját, mint a tanulás, így a negyedik elemi után Pécelen cselédnek állt. A századforduló évében költözött Budapestre, itt először virsli árus lett, majd egy vendéglőben mosogatott, amiért dézsatündérnek is csúfolták. Mocskos Elza becenevet is ekkor aggatták rá, mert nem vetette meg a trágár beszédet.

Ezután karrierje javulni látszott, ugyanis rövidesen már egy igen előkelő vendéglőben, az Olimpia Mulatóban szolgálta fel az italokat, és mulattatta a nagyközönséget. A következő szakasz az életében a Casino de Paris nevezetű szórakozóhely volt, innen pedig meg sem állt a Fővárosi Orfeumig, amely az akkoriban a legnívósabb mulatónak számított. Itt már csak a legelitebb urakkal foglalkozott, akik vastag pénztárcával rendelkeztek ahhoz, hogy Elza igényeit kielégítsék. Közvetlenségével és egyéb bájaival hamar megnyerte valamennyi előkelő úr figyelmét. Segített nekik ételt és italt választani, beszélgetett velük, és megfelelő fizetség fejében egyéb szolgáltatásokra is hajlandó volt. Juttatásaiból hamar meggazdagodott, és innentől már csak Mágnás Elzaként emlegették. Jövedelme jelentős részét drága ruhákra és ékszerekre költötte.

„Lehetett benne valamilyen különleges bűverő, ami megragadta a férfiakat, mert Mágnás Elza az éjszakában fogalommá vált. Egy elegáns úr számára olyan státuszszimbólum volt az ő társasága, mint a finom ruhája, vagy a vagyontárgyai” – magyarázta Perényi. A közbeszéd azonban finoman szólva sem értékelte a társadalmi felemelkedés efféle formáját. Hiába beszélgetett franciául az Orfeumban, a publikum számára Elza csak egy műveletlen, proli maradt. Krúdy Gyula, Budapest legszínesebben fogalmazó krónikása ezekkel a sorokkal írta le Elzát: „Fagyottan, unottan, haltekintettel, ajkán örökké gunyoros, elbizakodott mosollyal (mint azok a nők, akiket végül megölni szoktak a férfiak, vagy pedig magukat ölik meg értük) ült a Télikert felső végén Mágnás Elza, aki bár egy mosónőnek volt a lánya, még műveletlenségében is oly hidegnek és előkelőnek tudta magát maszkírozni.”

A társadalmi ugrás csak részben sikerült neki. Elza a kapcsolata révén jó körülmények között élt, de megvetetten és korántsem szabadon. Schmidt lakást bérelt a szeretőjének a Margit (ma Bem) rakparton, ruháit Párizsból hozatta, állandó járandóságot folyósított neki, és művelte, taníttatta, hogy finom dáma váljon belőle. „Amikor Schmidt megkívánta, Elzának mennie kellett. A férfi megkövetelte, hogy a nő kizárólag fehér ruhában mutatkozzon, a pletykák szerint pedig a kastélyban koporsóban szeretkeztek, ám ez utóbbi valószínűleg csak városi mendemonda volt. A rossz nyelvek arról is szóltak, hogy Schmidt több pénzt költ Elzára, mint az üzeme munkásainak fizetésére” – tette hozzá a szakértő. Schmidt felvállalta ugyan a kapcsolatot, de házasságról szó sem lehetett. Egy valamirevaló üzletember ezt a kockázatot már nem vállalhatta volna. Azt, hogy egy úriember kurtizánokkal hetyegjen, a kor szigorú erkölcsei szerint még megbocsátható volt, ám hogy elvegye szeretőjét, az elképzelhetetlen.

Ezt követően Elza már csak mint előkelő vendég járt az Orfeumba, ahová négylovas fogaton vagy automobilon érkezett. A koros üzletember azonban nem csak anyagilag, de szellemileg is támogatta, francia és német nyelvtanárt, valamint zongoratanárt is fogadott mellé. Nem is csoda, hogy a mélyről felkapaszkodott Elzának rengeteg irigye akadt, főleg azok közül, akik ugyanolyan társadalmi helyzetből indultak el, de soha nem sikerült feljebb kerülniük a ranglétrán. Ezek közé tartozott Elza házvezetőnője, Kóbori Rózsi is, akinek sorsa egy ideig párhuzamosan haladt Elzáéval. Vajon ez lehetett az oka Elza halálának?

/Kóbori Rózsi/

1914. január 10-én találta meg a ládát két kavicsot szállító kocsis. Mikor megpillantották a ládát, nyereséget remélve kihúzták a fagyos vízből. Amikor azonban felnyitották a fonott tetejű kosarat, az ijedségtől hátra estek; egy nő holtteste volt begyömöszölve a ládába.

/az a bizonyos láda/

A kocsisok azonnal értesítették a rendőrséget, néhány perc alatt ki is értek a főkapitányság emberei, köztük Martinovich Jenő, a bűnügyi osztály vezetője. Először a kosarat, majd a holttestet vizsgálták meg. Mivel iratok nem voltak mellette, ezért máshogy kellett a személyazonosságát kideríteni. A nő arca felpuffadt, homlokán, kulcscsontján, kezén és lábain sérülések nyomai látszottak, melyek dulakodásra utaltak. Körmei ápoltak voltak, amely arra engedett következtetni, hogy jómódú asszonyságról beszélhetünk. A holttestet tehát lefényképezték és a legelőkelőbb éttermekben, bárokban érdeklődtek kiléte felől.

Időközben két értékes tanú jelentkezett, akik azt vallották, hogy a holttest felfedezésének napján a hajnali órákban, két alakot, egy bajuszos férfit és egy sárga kendős nőt láttak, akik egy hatalmas kosarat cipeltek. A nyomozók végül eljutottak a Margit körút környékére, ahol a házmester felismerni vélte a ládában fekvő holttestet aki nem volt más, mint Mágnás Elza.

A nyomozók ezután becsengettek a lakásba, ahol a házvezetőnő, Kóbori Rózsi nyitott ajtót. Megkérték, tartson velük a halottasházba, hogy azonosítsa úrnőjét. Rózsi azt állította, hogy a szóban forgó személy nem az ő asszonya, de ekkorra már bizonyossá vált, hogy a gyilkosság áldozata Mágnás Elza. Ezután következett a lakásban a helyszíni szemle, ahol dulakodás nyomai voltak fellelhetők. Nem csak az utazókosár, hanem több értékes ékszer is eltűnt a helyszínről, továbbá találtak a fürdőszobában egy sárga kendőt. Hosszabb vallatás után Kóbori Rózsi beismerte, hogy szeretőjével, Nick Gusztávval követték el az emberölést. Ezután felkutatták a szeretőt, és meg is találták nála egy motozás során Elza fülbevalóját.

/Nick Gusztáv/

Legfőbb indítékuk az volt, hogy mindhárman hasonló körülmények között nőttek fel, ám Elzának sikerült kitörnie a mocsokból, míg nekik megmaradt a hányatott sorsuk. A bizonyítékok magukért beszéltek, amiért a vádlottak részletes beismerő vallomást tettek.

1914-ben kezdődött a tárgyalás, amelyet soha nem látott figyelem kísért. A férfit rablógyilkossággal, tettestársát pedig felbujtással vádolták. Rózsi mindvégig tagadta tettét, egyszer sírt, elájult majd könyörgött, hogy higgyenek neki, de valamennyien tudták, hogy csak színészkedik. Nick Gusztáv sokkal nyugodtabban „vette az akadályokat”. Elmondta könyörtelen őszinteséggel, hogy ő fojtotta meg Elzát és rabolta el az ékszereket egy fényesebb jövő reményében, ám csak Rózsi sokszori rábeszélésére.

Az ítéletet 1914. május 31-én hirdették ki, mindkettőjükre kötél általi halálbüntetést szabtak ki, ám Ferenc József 1915 tavaszán kegyelemben részesítette őket, így az ítélet életfogytiglani fegyházbüntetésre módosult. Kóbori Rózsi 1924 tavaszán halt meg vesegyulladásban a börtönben, míg Nick Gusztáv 1933-ban szabadult, munkába állt, és 1977-ben 92 évesen halt meg az érdi idősek otthonában.

/Mágnás Elza temetése/

Miksa őszinte érzelmeit tükrözi az is, hogy az egykori templom épületében – amely ma a kiállítások különleges színhelye – kis kápolnát rendezett be a meggyilkolt nőnek. Az emlékhely valószínűleg pont a férfi hálószobája alatt lehetett, és minden évben, Elza halála napján papot hívott a kápolna megszentelésére. A berendezések listája fennmaradt az utókornak, a tárgyak közül azonban csak néhány lelhető fel. Ezek egyike egy gyönyörű rajz, amely a halotti ravatalon ábrázolja Elzát. A képet valószínűleg maga a kiváló grafikai tehetséggel megáldott bútorgyáros készítette. A finom kontúrok, Elza arcának bájos vonásai gyengédségről árulkodnak. Az örök szerelem jele az is, hogy a lányt a régi óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra, Miksa elmondása szerint azért oda, hogy a szobája ablakából egy távcsővel mindig láthassa a sírját.

Forrás: 24.hu; mediaiuris.hu

Képforrás: hir.ma; 24.hu; szovataanno.blog.hu; mediaiuris.hu; blikk.hu