Pálos volt-e, avagy ferences? Ma már azt sem tudja senki. Hiszen nyomát csupán két írott följegyzés őrzi ebben a gyorsan változó emberi világban. Egyiket ott lelhetjük meg a Mexikói Állami Múzeumban. Néhány elmosódott sor mindössze, amit a híres fölfedező-katona, Francisco Vasquez de Coronado íródeákja körmölt rá ura parancsára a Följegyző Számadások 27-ik lapjára, ilyen módon:

Ama Gergely testvért pedig tiszteletlen és makacs magaviselete miatt a csapat érdekében kiközösíteni kényszerültem, keresztényi cselekedetül engedélyezve számára egy herélt öszvért, két vízestömlőt és háromnapi élelmet, hogy hitványul el ne vesszen. Írták volt ezt az Úrnak 1541-ik esztendejében, egy bivalybőr sátorban, valahol azon a vidéken, amit ma Új-Mexikónak neveznek.

Nem nagyon messze onnan, a zuni indiánok sziklás hegyei között áll a másik írott emlék. Magányos hegycsúcson, sziklából kifaragott óriási kereszt lábához vésve hibás óspanyol nyelven: Itt nyugszik Gregorio Holosi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott. E két följegyzés között egy nagyszerű-magyar ember élete rejtőzik, de már csak úgy lehet összeszedni, szálanként, zuni földön. Tábortüzek mellett, szájról szájra megőrzött, összekuszált mondák formájában.

Három hetet töltöttem ennek a szűkszavú, hegyekbe húzódott indián törzsnek a szállásain, s amit megtudtam, összeszőttem, íme, továbbadom. Coronado a regebeli Hét Ezüstvárost kereste páncélba öltözött csapataival, a kíséretében néhány térítő szerzetes az indiánokat igyekezett megnyerni a kereszténység számára. Igyekezetük azonban meddő volt. Hiszen amíg ők a szeretet Istenéről beszéltek a vadaknak, azalatt a fehér ember kardos, páncélos képviselői a legembertelenebb kínzásokkal igyekeztek rávenni a fogságukba esett indiánokat, hogy mutatnák meg az utat a Hét Ezüstváros felé. S mert a kínzás sem tudta megtörni őket, dúltak, égettek, gyilkoltak és raboltak a spanyolok, amerre csak útjuk vezetett.

Úgy látszik, ezek ellen a kínzások és rablások ellen emelte föl többszörösen a szavát Hollósi Gergely testvér, míg végül is a főparancsnok megelégelte a nyakasságát, elkergette magától, be a vadonba, egyedül, egy öszvérrel s háromnapi élelemmel. Ami ezután történt, azt az indiánok legendái így mesélik el: Egy napon fáradt, sovány fehér ember jelent meg a zuni nép sziklaszállásai felé vezető ösvényen. Az őrök elfogták, megetették, s főnökük elé vitték. Miután a zuniak nyelvét nem értette az idegen, a síkságbeli pueblók beszédével kérdezte meg tőle a főnök:

„A fehér ember nékünk ellenségünk. Mi az oka annak, hogy nálad nincsen fegyver?”

„Én az Egy Igaz Istent hoztam magammal, hogy megtanítsam nektek az ő hitét” – felelte az idegen.

„A fehér ember Istenéről hallottam már” – mondta haragosan a főnök –, „kettős nyelve van és hazug, mint a kígyó! Egyik nyelvével szeretetről és békességről beszél, a másikkal gyilkol és rabol. A mi isteneink jobbak ennél. Nem hazudnak!”

„Akikről te beszélsz, azoknak csak a bőrük színe fehér, a lelke fekete, mint az éjszaka” – felelte szelíden az idegen –, „s bár Isten követőinek vallják magukat, annyit sem tudnak róla, mint egy oktalan állat. Az igazságos Isten megbünteti őket, ha eljön az idő.”

A főnök meg a tanácsot ülő vének hallgatták az idegen szelíd szavait, s mert maguk is békességes emberek voltak, dolgos ezüstművesek, kiknek híre messzi délre, az inkák országáig is elért, végül is úgy döntöttek, hogy ott maradhat közöttük, s beszélhet a Szelíd Istenről, míg kedve tartja.

Így aztán Gergely testvér ott maradt a zunik között. Megtanulta nyelvüket, szokásaikat, s tanítgatta őket a Szelíd Isten hitére. Már harmadik éve élt ott, amikor a spanyol páncélosok újra megjelentek. Jövetelüket vérfagyasztó hírek előzték meg. Naponta érkeztek idegen törzsbeli menekültek, kik elevenen megnyúzott emberekről, halálra korbácsolt asszonyokról és rabságba hurcolt hajadonokról tudtak, s a vallató kínzások ezersok változatáról. A zuni nép fölkészült a harcra. Áldozatot mutattak be a harci isteneknek, eljárták a halálba menők táncát, s mikor mindezzel elkészültek, a főnök maga elé hívatta a sápadt arcú idegent.

”Te beszéltél a magad Istenéről, mi hallgattunk téged, s nem beszéltünk. Most a mi isteneink fognak beszélni a fegyverek erejével. Nyisd ki a szemedet, idegen, és lásd!”

A sziklaszállások és ezüstbányák alatt, a völgykatlan mélyében ütköztek meg a zunik a betolakodókkal. De a hadi szerencse a spanyolokkal volt, kiket megvédett a páncél a nyilaktól és lándzsáktól. A zuni harcosok fele ott vérzett el a völgyben, míg a maradék sereg a súlyosan sebesült főnökkel visszamenekült a hegyek közé. Mikor a főnököt bivalybőrön hozták haza a szállásra, Gergely testvér bekötözte a sebeit, s térdre borulva imádkozott a seblázas beteg mellett.

„Kivel beszélsz ezen a különös nyelven?” – kérdezte a sebesült főnök.

„Istennel, aki mindannyiunk atyja” – felelte Gergely.

„Kérd meg ezt a te Istenedet, hogy mentse meg a zuni népet a pusztulástól” – nyögte a sebesült –, „a mi isteneink nem hallgattak meg minket.”

Gergely imádkozott. S mikor a páncélosok megjelentek a szorosban, hogy halált és rombolást vigyenek föl a zuni szállásokba, Gergely ég felé emelt karokkal állt a sziklaperem szélén, s Istenhez fohászkodott védelemért. Egyszerre csak füst és tűz csapott föl a szoros fölötti hegycsúcsból, megremegett a hegy, s lángfolyam zúdult alá a betolakodókra. Füst borított be mindent. Remegett a föld. S mire a füst elszállt, és a föld belseje lecsöndesedett, eltűnt a szoros, és nyoma sem maradt a spanyoloknak.

„Beszélj nekünk a te Istenedről, aki még a hegyeknek is parancsol” – mondta azon az estén a főnök a tábortűz mellett. És Gergely testvér megkeresztelte a zuniakat az úrnak nevében. Ez volt az első indián törzs mely a maga szabad akaratából fölvette a keresztény hitet.

A hálás zuniak sziklakövekből templomot építettek Gergelynek azon a sziklaperemen, ahol az Isten meghallgatta fohászkodását, s a jó Gergely még majdnem negyven évig élt az indiánok között. A monda szerint vadállatokat szelídített meg, halálos betegeket gyógyított, s gyönyörűségesen szép életet élt.

A szájhagyomány ma is emlegeti, hogy egyszer egy bogyószedő kislány eltévedt az erdőben, s szülei két teljes napig várták visszatértét, míg végül is elmentek a fehér szenthez, segítségért. Az ráakasztotta egy hegyi oroszlán nyakára a kislány papucsát, s elküldte a vadállatot az erdőbe. Aztán letérdelt és addig imádkozott, amíg a hegyi oroszlán sértetlenül hazavezette az eltévedt gyereket. Az Úr hatalma akkora, hogy még egy vadállat útján is ki tudja mutatni jóságát és kegyelmét azok iránt, akiket szeret. S az Úr Isten mindenkit szeret, akinek tiszta a szíve. Ezeket tanította Hollósi Gergely az őserdők indiánjainak.

1580-ban Don Juan de Onato kormányzó újra megkísérelte Új-Mexikó hegyeinek meghódítását. A békességszerető zunik Gergely testvér útján egyezséget kötöttek a spanyolokkal. Az egyezség szerint az indiánok egy bizonyos mennyiségű ezüst beszolgáltatását vállalták, s ezzel szemben Onato kormányzó kötelezte magát, hogy elismeri a zuni nép önállóságát és függetlenségét a spanyol tartományon belül. Az egyezség ellenére néhány átvonuló spanyol zsoldos elrabolt egy fiatal leányt. Felbőszült rokonok követték a csapatot, kiszabadították a leányt, és lemészárolták a rablókat. A jelentés azonban úgy ment a kormányzóhoz, hogy a zunik szegték meg a békeszerződést. Emiatt aztán Onato megtorló hadjáratot rendelt el ellenük.

A megtorló csapatokat egy kapzsiságáról és könyörtelenségéről ismert főtiszt vezette, aki saját maga tervezte ki a leányrablást is, hogy ilyen módon megszerezhesse magának a zuniak híres ezüstkincseit. A szoroson át vezető régi út helyett, amit a láva betemetett, akkor már új út vezetett föl a zuni szállásokhoz, amit nehéz és hosszú munka árán vájtak a sziklába. Közel a völgyhöz, egy tátongó szakadék fölé függőhidat építettek. Ennél a függőhídnál állta el útját a négyszáz főből álló páncélos csapatnak Gergely testvér, egymaga.

”Keresztényekre akartok kezet emelni?” – kérdezte az ősz szerzetes. – „Nem látjátok az úr templomát odafönt?” A parancsnokló főtiszt, szemébe nevetett.

„Megígérem neked, öreg, hogy a templom lesz az egyetlen épület, ami állva marad, mire a nap lemegy!”

„De uram – könyörgött Gergely –, a nép ártatlan, te magad tudod ezt legjobban! Azok szegték meg a szerződést, akik elrabolták a leányt!”

„Hazugság! – förmedt rá a tiszt. – Az indián nem ember különben sem, csak állat. Félre az útból, barát!”

Az öreg szerzetes fölemelte a fejét, és hangja mennydörgött a sziklák között.
”Bűnös ember vagy, és gonoszság van a te szívedben, parancsnok! S bizony mondom, ha rálépsz erre a hídra, bűneid súlya alatt leszakad az, mert az Úr mindeneknél hatalmasabb!”

„Akkor te is velem jössz a hídra, vén szemforgató – kacagott a tiszt –, a te kegyességed majd ellensúlyozza az én bűneimet!”

Azzal maga előtt kényszerítve Gergelyt, csapatainak intve rálépett a hídra. A híd közepére érve Gergely megállt, összetette a kezeit imára, és fölnézett az égre. A következő pillanatban a híd hatalmas robajjal leszakadt, s magával vitte a mélységbe a parancsnokot, páncélos katonákat s az öreg szerzetest. Így mentette meg az úristen Gergely kérésére másodszor is a zuni népet a vérengző zsoldosoktól.

Másnap az indiánok felhozták a mélységből fehér jótevőjük összezúzott testét, s eltemették kedves temploma mögé, fent a sziklaperemen. Sírja fölött keresztté faragták ki a kiemelkedő, hegyes sziklacsúcsot. S azóta minden esztendőben, a hídleszakadás csodatételének emléknapján ott gyűlnek össze a kereszt körül, ájtatos megemlékezéssel. Majdnem négyszáz esztendő telt már el azóta, a sziklakőből épült régi templom helyén már csak romok vannak. De a kereszt még áll, rendületlenül, s talpán a mohos, durva vésés: „Itt nyugszik Gregorio Holosi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott.”

Fenyővirágzás utáni első holdtöltén, ami a mi számításunk szerint július elejére esik, magam is felzarándokoltam a zunik nyomán a sziklakereszthez. A templomok ma már a völgyben vannak, s az ezüstmíves nép rendes házakban él odalent, békésen, nyugalomban. De ezen a napon valamennyien megindulnak, minden irányból a kanyargó hegyi ösvényeken, ősi viseletükben, némán, komolyan. Mikor a nap lement, ott ültek hatalmas félkörben a kereszt alatt a sziklán, szemközt a mélységes völgykatlannal. Ott ültem én is, mögöttük. Csönd volt, senki se beszélt. Lassan lement a nap, árnyékba borultak a sziklák, kékesszürke árnyék lepte a messzeséget. Gyorsan sötétedett. Hamarosan már minden elmosódott, csak a gerincek körvonalai rajzolódtak föl a csillagokat gyújtó bársonyfekete égre. Aztán egyszerre mélyen lent a fekete sötétség alján megjelent egy fénypont. Mozgott. Jött fölfele. A zuni törzs választott távfutója hozta az égő fáklyát a zuni föld határától föl a sziklakereszthez, pontosan azon a nyomon, melyen valamikor négyszáz évvel ezelőtt egy magányos magyar éhségtől és fáradtságtól elcsigázott testét fölvonszolta ide, magával hozva a kereszténység lángját a sötétben élőkhöz.

Jött, jött a kicsi láng fölfele az éjszakában. Néha eltűnt, majd újra megjelent. Nőtt, növekedett, míg végül is tisztán lehetett látni a lobogó fáklyát, s alatta a fiatal indián éles metszésű, bronz-sötét arcát. Senki se mozdult Csak a futó léptei dobbantak a sziklán, ahogy lihegve érte el a félkör közepén felállított máglyát. Itt megállt, s az égő szurokfáklyát széles lendülettel dobta be a máglya közepébe. A száraz széna pillanatok alatt tüzet fogott s a máglyából fölcsapott a láng a fekete ég felé. A keleti sziklaperemen akkor jelent meg a telehold.

Néma tisztelettel álltak föl az indiánok, komor arcukat megvilágította a máglya tüze. Aztán egyszerre csak halk, zümmögő hangon énekelni kezdtek egy régi-régi dallamot, mely évszázadok során sokat változott, de még így is szíven ütött: „Hol vagy, István király?”

S egyszerre csak mintha ott állt volna mellettem valahol a sötétben jó Hollósi Gergely maga, ez az erőszak által száműzött hajdani magyar, s rémlett, mintha a hangját is hallottam volna valahol az indiánok szomorú, zümmögő éneke mögött, ahogy a költő szavaival a fülembe súgta: Testvér, olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe?

Forrás: latogatok.hu

Képforrás: americanindianoriginals.com