A Szent Grál a legfennköltebb szellemi eszmények jelképévé vált az évszázadok során, noha maga a grál mindegyik történetben másként jelenik meg.

A grálszimbólum 1180 táján tűnik fel először Chrétien de Troyes francia költő Le Conte du Graal (A Grál-mese) című verses regényében. Az Arthur király udvarához tartozó ifjú Perceval lovag meglátogatja várában a beteg Halászkirályt, akit nemzőszervén lándzsadöfés ért, s bénaságra kárhoztatva tehetetlenül szemléli országa pusztulását. Lakoma közben rejtélyes menet vonul át a termen: elöl egy ifjú, kezében lándzsával, amelynek hegyéből vér csöpög, mögötte gyönyörű szép fiatal lány viszi a vakító fényt árasztó grált. 

Chrétien de Troyes nem írja le az edény formáját, csak azt, hogy színaranyból készült és számos ritka és értékes drágakővel volt kirakva. A grál aztán hol eltűnik, hol visszatér, és bár Percevalt hajtja a kíváncsiság, illetlenségnek tartaná megkérdezni, mit jelent a vérző lándzsa, s mi a rendeltetése a grálnak. Másnap kitaszítják a várból és akkor tudja meg, hogy egyetlen kérdéssel meggyógyította volna a királyt, országa nem pusztulna tovább, lovagjai életben maradnának, s az özvegyek, árvák könnye nem hullana. 

Chrétien de Troyes hőse nem teszi fel a grál rendeltetésére vonatkozó kérdést, így a grál rejtélye továbbra is rejtély marad. Később azonban a grálnak számos értelmezése keletkezett. A német Wolfram von Eschenbach 1200 körül keletkezett verses regényében, a Parzivalban a grál hatalmas drágakő, amelyet egy titkos lovagi társaság őriz, s amely életerőt és ifjúságot ad a rátekintőnek, táplál, és a tisztaság jelképe. 

Robert de Boron, a burgundiai költő ugyanez idő tájt írt Joseph d'Arimathie (Arimathiai József) című művében viszont a grál már azzal a tállal azonosul, amelyből Jézus az utolsó vacsoránál áldozott és amelybe József a megfeszített Krisztus vérét felfogta a kereszt alatt. A grál Szent Grállá válik, a misében használt kehellyé, s a feltámadott Krisztus meghagyja Józsefnek, illetve József leszármazottainak, vigyék nyugatra, Avalonba, amelyet ma Glastonburyre vonatkoztatnak. 

A Queste del Saint Graal (A Szent Grál keresése) című, 1215-1230-ból származó műben a grál az oltári szentség jelképe, amely a tisztáknak égi táplálékot nyújt. Szemléletére csak a tökéletes kegyelmi állapotban lévő tiszta, szűz lovag, Galahad méltó, Lancelot fia, aki majd megtalálja a grált, azt a tálat, amelyből az utolsó vacsorán Krisztus a bárányt elfogyasztotta. Galahad szentként hal meg, a Mennyből pedig egy kéz nyúl alá, és elveszi tőle az ereklyét. 

A tudósok véleménye szerint a grál-történetek eredete még a kereszténység előtti kelta mitológiában, velszi és ír regékben keresendő, amelyek hősei isteneiknél tett látogatásaikkor a „bőség üstjei”-ből lakmározhattak. 

A kelta mítoszt az egyházi szellemű szerzők keresztény módon hangolták át – a bőség üstjéből így lett az oltáriszentség jelképe, valóságos misekehely, az úrvacsora bora Krisztus vére, amely a tisztákat égi táplálékkal tölti. 1191-ben Glastonburyben néhány sírra bukkantak, amelyekben állítólag a krisztusi kelyhet megtalálták. A sírok Arthur és Guennuera sírjai is lehettek, és ez a körülmény összekapcsolta a grált Arthur király udvarával és Glastonburyvel. Mivel az apátságban 1184-ben tűzvész pusztított, s a helyreállításhoz pénzre volt szükség, a feltalált ereklyéknek igyekeztek minél nagyobb hírverést biztosítani. II. Henriknek is jól jött a brit mondai hadvezér, akinek „megtalálták” a sírját, s akinek nimbuszát – és Glastonbury misztikumát – saját politikai céljaira használhatta fel. 

Más történetekben tálként, drágakőként vagy gyógyító üstként szerepel a grál. De bármilyen alakot öltsön is, mindmáig a tisztaság és a tökéletesség leghatásosabb jelképe. 

A Szent Grál az egyik leghíresebb kegytárgy. Vajon csakugyan létezett? És mi volt valójában? Hol van most? Van, aki úgy tartja, minden esély megvan arra, hogy az utolsó vacsoránál használt serleg ma is létezik, dacolva az évszázadok viharaival. Más úgy gondolja, kizárt, hogy létezzen egy olyan misztikus erővel felruházott tárgy, mint a grál. Megint mások biztosak benne, hogy a gyógyítással felvértezett kehely csupán jó üzleti fogás a hívők felé. 

A Szent Grál kétezer éve tartja lázban a keresztény világot. Arthur király lovagjai, régészek százai próbálták már megtalálni a szent tárgyat. Mindennek csupán annyi lett az eredménye, hogy a világ több, kisebb-nagyobb Szent Grálnak hitt kehellyel gazdagodott. 

A kételkedők úgy vélik, mivel az utolsó vacsoránál résztvevők szegények voltak, és mint ilyenek fakupából, fatányérból ettek, kizárt, hogy díszes, aranyserlegeik lettek volna. A Szent Grállal a legnagyobb probléma tulajdonképpen az, hogy igazából senki nem tudja, mit is takar valójában. Az egyik fáma szerint az a kehely, amelyet Krisztus az utolsó vacsoránál használt, míg a másik verzió azt mondja, ebbe a serlegbe fogták fel a kereszten megfeszített Jézus vérét. Néhányan azt vallják, a grál csupán szimbólum. 

Akad azonban egy férfi, Graham Phillips, aki azt vallja, hogy az angliai Hawkstone Park-i Shropshire-ben megtalálta az igazi grált. Elmesélte, hogy az 1800-as években egy bizonyos Thomas Wright nevű történész azt állította, hogy a Szent Grál valamikor a felmenői tulajdonába került. A kehelyről pedig tudta, hogy valamikor Mária Magdolnáé volt, s ebben fogta fel a megfeszített Krisztus vérét. Később ez a Thomas Wright megörökölte a szóban forgó ereklyét, de nem talált senkit, akire rá merte volna bízni, ezért úgy döntött, hogy elrejti valami biztonságos helyre. Mivel azonban nem akarta, hogy feledésbe merüljön, írt egy verses regényt, amelyben titokzatos utalásokat tett arra vonatkozólag, hová rejtette el a grált. A leírás egyértelműen Shropshire-re utalt. A könyv végén van egy kép, amely az ottani ún. Vörös Várat mutatja, ami az Arthur-legendákban is szerepel. Graham Phillips megtalálta a helyet, és azt a részét is felfedezte a várnak, melyet a könyv végén a metszeten látott. 

Az írás egy sziklás hegyhez irányította Phillipset, amely a vár mellett volt. Itt állt egy régi, romos kőkápolna. Az ősi romok között talált a sziklákban egy hasadékot és ez vezette végül a hegy bejáratához. Szűk, ember-alkotta alagutakon átvergődve, végül egy termecskébe jutott, amely éppen a kőkápolna alatt épült ki. Itt észrevett egy sas formájú kőtömböt. Tudni kell, hogy miután Wright megírta a könyvét, a helyi templomnak ajándékozott egy festett üvegablakot. Az ablak Mária Magdolnát ábrázolta, kezében a szent kehellyel, feje fölött pedig egy sasmadárral. Így amikor Phillips megpillantotta a sas szobrát, úgy érezte, jó helyen jár. Gyanította, hogy a szobor belsejében lehet a kehely, de ekkor csalódottan látta, hogy valaki megelőzte. Egyértelműen látszottak az alkotáson a törésnyomok. 

Kiderült, hogy az 1920-as években egy Walter Langham nevű helyi üzletember rátalált a szoborra és úgy gondolta, jól mutatna a háza kertjében. Nem tudni, hogyan próbálta megmozdítani, de a lényeg, hogy a szobor megdőlt és több helyen eltört. A helyi újság lehozta a történetet, már csak amiatt is, mert Langham állítólag talált egy kis kupát a szobor belsejében. Valószínűleg Langham nem tudhatta pontosan mire lelt rá, de Phillips állítja, hogy az csak is a Wright által elrejtett Szent Grál lehet. 

Phillips nem törődött bele a kudarcba és felkereste Langham leszármazottait. Találkozott a férfi ükunokájával, aki elmondta, hogy a történet igaz, és a kis kehely ma is a tulajdonukban van. Úgy vélték, valami értéktelen viktoriánus edényke, ezért feltették a padlásra. Az állítólagos Szent Grál nem más volt, mint egy aprócska pohárszerűség. Kis túlzással tojástartóra hasonlított, nehéz volt róla elhinni, hogy a grál. Phillips abban hitt, hogy a grál Mária Magdolnáé volt és azzal fogta fel Krisztus vérét. Az ükunoka készséggel Phillips rendelkezésére bocsátotta az edénykét, ő pedig azonnal megvizsgáltatta több régésszel is. Ekkor jött a meglepetés. 

Először is nem árulta el egyik szakembernek sem, mi lehet ez a tárgy. Kíváncsi volt, maguktól mit mondanak róla. Mind azt állapították meg egymástól függetlenül, hogy a kelyhecske a római korból származik és nagyjából az első századra datálható. Kiderült, hogy alabástromból készült, mint Mária Magdolna kelyhe, de a lényeg, hogy mindegyik régész szerint Palesztinából származott. A későbbi vizsgálatok úgy határozták meg, hogy egy első századból való olajos szelence, amelynek hiányzik a teteje. Nincs köze az utolsó vacsorához, de fontos szerepet játszhatott Krisztus megfeszítésénél. A feltételezések szerint ugyanis ebben a szelencében volt az a nárd olaj, amelyet Mária Magdolna Jézus testének bebalzsamozására használt. Persze a kételkedők ebben az esetben is úgy gondolják, hogy Phillips egész elképzelése csupán fikció. 

Megint egy másik elképzelés szerint a valódi grál Walesbe került. A fáma úgy tartja, hogy a valamikor ezen a földön élő szerzetesek kaptak egy fakupát a Szentföldről. Évszázadokkal később az említett edényke egy Aberystwyth-i családhoz került. A családtagok ebből a kupából itatták meg a gyengélkedőket, akik csodák csodájára, jobban lettek. 

A legenda szerint Jézus nagybátyja, Arimateai József, az utolsó vacsora után magához vette a kelyhet, elvitte Glastonburybe, majd felépíttette az első britanniai keresztény templomot. Az itteni apátságban évszázadokon át szentként tisztelték Krisztus kelyhét, ám amikor a 16. században VIII. Henrik megalapította az anglikán egyházat, a szerzetesek magukhoz vették a kelyhet, és titokban elvitték egy Wales-i apátságba. 

Miután az utolsó szerzetes is elhunyt, a kehely a közeli Nanteos kastély tulajdonosához került. Az új birtokosok, nem sok jelentőséget tulajdonítottak a kehelynek, de amikor a 19. század közepén a Powell-család birtoka lett Nanteos, a kehely sorsa is fordulóponthoz érkezett. 1905-től kezdve a Nanteos kelyhet a Wales-i szent grálként kezelik. 

Gerald Morgan harminc éve tanulmányozza a kelyhet és azon kevesek közé tartozik, akik személyesen is megvizsgálhatták. A kehely törött, hegyi szilből készült, nem pedig olajfából, mint az a kehely, amelyből Jézus ihatott az utolsó vacsoránál, ráadásul feltehetőleg a középkorból származik. Tehát ez a kehely nem lehet a Szent Grál. Hogy miért gyógyít mégis? Van, aki úgy gondolja, az igazi gyógyítóerő a bennünk élő hit. A hit pedig – mint tudjuk – hegyeket képes megmozdítani. 

Érdemes még megemlíteni az angliai Staffordshire-i, Shugborough Hallban található érdekes domborművet, amely utalhat a grálra, s amely a birtok kertjében látható. A különleges, kőből készült emlékmű a 18. század elején készült. A megbízó egy tehetős földbirtokos, bizonyos Thomas Anson volt, akinek édesapja spanyol kincsek birtokába jutott. A különleges domborművet az Árkádia pásztorai címet viselő Nicolas Poussin festménye ihlette. Ahogy a képen, úgy a domborművön is három férfi és egy nő jelenik meg, akik egy sírra mutatnak. Az alkotás legérdekesebb része az a nyolc betű, amely a szobor alján kapott helyett, s egybeolvasva nem jelent semmit. De nyilvánvalóan azért mégis lehet valamiféle jelentése, talán egy titokzatos rejtvény, amelyben sokan hisznek. 

Brett Harrison, aki hosszú évek óta tanulmányozza a műalkotást, úgy gondolja, a dombormű és a betűk a Szent Grál hollétére utalnak. Az alkotás bibliai témájú, úgy tűnik, hogy a többi pásztor Krisztus sírját őrzi. S mivel a sírra mutatnak, előfordulhat, hogy ott van a Szent Grál. Brett Harrison arra a teóriára utal ezzel, amely azt a felvetést vallja, hogy a Szent Grál talán nem is egy kehely. Vannak, akik konkrétan hiszik, hogy a Szent Grál nem más, mint maga Mária Magdolna. És miért ne volna ez lehetséges? S a szobor alján elhelyezkedő feliratnak mi köze lehet a grálhoz? Brett Harrison úgy magyarázza, hogy a 18. században, amikor a dombormű készült, az emberek imádták a rejtvényeket. Nem lehet csodálkozni, ha ebben az esetben is úgy vélték, a kevert betűk valamiféle szójátékot takarnak. 

Thomas Anson sokat utazott a világban, így könnyen elképzelhető, hogy hallott valamit a grálról. Így kódolt üzenet formájában felkerülhetett a betűkombináció a műre. A domborművön ábrázolt kriptán egy latin felirat is látható: „Et In Arcadia Ego”. Az egyik fordítás szerint ez azt jelenti: „Én is Arcadiában vagyok”. Amennyiben feltételezzük, hogy Arcadia az Édenkertre utal, akkor ebből következik, hogy a Szent Grál a túlvilágon van. Az mű alsó részén vésett kevert betűk megfejtésére azonban még senki nem tudott rájönni. 

Létezik egy másik híres, Szent Grálnak kikiáltott serleg, amelyet a spanyolországi Valenciában őriznek. Ez az ún. Santo Caliz. A legenda szerint eredetileg Jézus és tanítványai használták. Később kereszteslovagok révén került a Szentföldről Spanyolországba. A szakértők úgy tartják, a kehely az időszámítás szerinti első századra datálható. 

Mi lehet az oka, hogy ez olyan nagyon más, mint a többi kupa és II. János Pál pápa éppúgy hitt benne, mint XVI. Benedek pápa? Talán azért mert ezt a szent ereklyét művészeti alkotásokból is jól ismerhetjük. Ráadásul található rajta egy szemmel alig látható kis aranyszöveg pontosan úgy, ahogyan Arthur király egyik lovagja is állította. Mindennek ellenére ebben az esetben is sok a kételkedő. Egyszerűen azért, mert a bizonyítékok nem elegendőek. A Katolikus Egyház mindenesetre vallja, hogy ez az eredeti Szent Grál kehely. 

Amint látjuk, széles a találgatások skálája és sokat lehetne vitatkozni a témán. Hadd zárjam végül e cikket Lionel Fanthorpe brit író, tanár és anglikán pap véleményével: „Nehéz lenne megállapítani, hogy az ismert kelyhek közül, melyik lehet az igazi Szent Grál, vagyis az, amelyből Jézus ivott az utolsó vacsorán. Mindazonáltal én úgy gondolom, hogy teljesen mindegy, melyiket tekintjük igazinak. Az ereklyékbe vetett hit ugyanis már önmagában is jó dolog, hiszen a hívők számára segíthet szebbé varázsolni a világot. Ha engem kérdeznek, talán a Valenciában őrzött Santo Caliz áll a legközelebb ahhoz, hogy az legyen az igazi Szent Grál. De azért az életemet nem tenném arra, hogy ez csakugyan így is van.” 

Forrás: Reader's Digest válogatás / Misztikus történetek gyűjteménye; Tiltott történelem – dok.sorozat / A valódi Szent Grál című része – lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: blogs.gartner.com; fr.wikipedia.org; hu.wikipedia.org; quetedugraal.com; hu.pinterest.com; avilagtitkai.com; en.wikipedia.org; hotel-r.net; grahamphillips.net; origo.hu; omotg.com; dailymail.co.uk; wikimapia.org; rhedesium.com; cassiopaea.org; archivalencia.org; opusdei.org.bo; revistaecclesia.com