A száz évvel ezelőtt a bronxi állatkertben majmok társaságában mutogatott Ota Benga története különös történet, ami jól bizonyítja, hogy a rasszizmus gyökerei milyen mélyen ereszkednek le táptalajukba, az emberi butaságba és ostobaságba. A történet azoknak, akik még sohasem hallottak a human zookról, vagyis az emberkertekről, egyenesen döbbenetes lehet.
Ota Benga története – ezt se feledjük – 20. századi történet. Azé a századé, amelyben Malinowski és sok más, a kulturális antropológiát megalapozó tudós működött. Azé a századé, amelyben a legnagyobb emberáldozatokat követelő népirtások voltak. Azé a századé, amelyet fényesnek és fejlettnek hiszünk. Ota Benga története nemcsak elgondolkodtató, hanem kijózanító is.
Philips Verner Bradford Ota Bengáról szóló kötete nagy sláger volt. Az Egyesült Államokban vezette a sikerlistákat a kilencvenes évek közepén, pedig nem könnyű könyv. Philips annak a Samuel Philips Vernernek az unokája, aki az egyik legjelentősebb Afrika-kutató volt, kalandvágyó és merész felfedező. Belga-Kongó egyik legjobb ismerője. Philips Verner Bradford könyvét egy a The New York Timesban az idén megjelent recenzió tette ismertté, ennek az írásnak köszönheti az addig inkább csak egyetemi körökben ismert professzor, hogy népszerű szerző lett.
Ota Benga nagyon kicsi volt, alig százötven centi, fekete hajú, a fogai groteszkül kihegyezve, és bár modern ruhákat viselt, nem hordott cipőt. Pigmeus volt. Majomketrecben élt egy orángutánnal összezárva, akivel gyakran megverekedett és hempergett a Bronx Park látogatóinak legnagyobb örömére. A dzsungelhatást az állatkert kreatív tervezői úgy érték el, hogy pálmákat és papagájokat telepítettek a ketrecekbe, ahol a papagájok miatt mindig nagy volt a ricsaj. Az így kialakított élőhelynek persze semmi köze nem volt a helyhez, ahol Ota Benga felnőtt és élt.
Az állatkert 1899-ben nyitott, s már akkor fellángolt a vita, van-e lelke egy pigmeusnak, van-e értelme arról beszélni, hogy a ketrecbe zárt Ota emberi lény. A látogatók többsége meg volt győződve arról, hogy a fajfejlődés egy magasabb fokán áll, s nemcsak kulturális, hanem antropológiai értelemben is a kis fekete, furcsa fogú ember felett áll. Hogy az, ha nem is megérdemli a sorsát, de nem illene a fejlett New Yorkba. Nincs helye még Bronx utcáin sem.
Ota Benga megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor II. Lipót belga király, nem mellesleg Viktória angol királynő első unokatestvére, meghódította Belga-Kongót, vagyis azt a majd kétmillió négyzetkilométernyi területet, amelynek egy részéből Kongó állam lett. A gyarmatosítók kegyetlenül kihasználták mind a hely adottságait, mind az ott lakókat. A legnagyobb értékű kiviteli cikk az elefántcsont és a gumi volt, melyek előállítására kényszermunkára fogták a bennszülötteket. Akik nem tudták tartani a kvótákat, azokat kegyetlenül megcsonkították.
Kongó Szabad Államot 1908-ban annektálta Belgium. A lakosság fele a kényszermunkába, a csonkításokba, a megpróbáltatásokba belehalt. Az állam területének jelentős része ekkor a király magántulajdona. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a terület felkutatásában segédkezett a királynak az a Henry Morton Stanley is, akinek találkozását Livingstone-nal valószínűleg örökké őrizzük emlékezetünkben. Roger Casement brit diplomatának a bennszülöttek borzalmas sorsát feltáró jelentése után az állam irányítását kénytelen-kelletlen átvette a belga állam.
Ota Benga felesége és két gyermeke borzalmas körülmények között meghalt. Ota Bengát a szerző nagyapja találta meg, és magával vitte az 1904-es St. Louis-i világkiállításra. Az úgynevezett antropológiai kiállításon minden nép, így az eszkimók, a filippínók és mások is megkapták a maguk kis területét, és felépíttették velük az otthoni körülményeiket reprezentáló skanzent. Aztán a kiállítás után mindenkit visszavittek arra a területre, ahol lakik, így Ota Bengát is.
Ota Benga jó viszonyban volt Vernerrel, és megkérte, vigye vissza a muzunguk, vagyis a fehér emberek földjére: így 1906-ban újra behajózott New Yorkba. A természettudományi múzeumban talált otthonra, természetesen két csimpánz volt a szomszédja. Nehéz természetűnek mondták. A pohár akkor telt be, amikor egy székkel megdobta Florance Guggenheimet, betörve a műgyűjtő fejét. A múzeum igazgatója, Hermon Bumpus ekkor rávette Vernert, hogy Ota Bengát vigyék át az állatkertbe.
Ezrek látogattak az állatkertbe, hogy lássák, amint Dohong, az orángután megöleli a kis pigmeust. Ota Benga segített az állatkertben a ketreceket takarítani, az állatokat etetni. A tudósítók szerint – hiszen sok neves firkász látogatott ki hozzá – egy láncszem ő az ember és a majom között. Darwin elméletét látták igazolva abban, hogy találtak egy lényt, aki a fejlődés egy alacsonyabb fokán állt.
Először lelkészek tiltakoztak Ota Benga kiállítása ellen, de nem a méltányolható emberi indokok miatt, vagyis azért, mert Ota Bengát nem emberként kezelték, hanem azért, mert így protestáltak Darwin gyűlöletes tanai ellen. Ota Benga egy baptista közösségbe került, papi tanulmányokba kezdett, de új helyén sem tudott beilleszkedni, megszökött, és egy dohánygyárban dolgozott. 1916-ban halt meg, szíven lőtte magát.
Majd száz évvel a múzeumba kerülése után kérte ki a holttestét Kongó. Őt, szemben számos társával, nem állították ki kitömve. Meglepő, hogy az utolsó, múzeumban kiállított fekete nő testét 1998-ban vitték el egy párizsi múzeumból.
Forrás: Kisalföld melléklet
Képforrás: medium.com; ca.wikipedia.org; pinterest.com
